Bizonnyal nem volt korának legnagyobb színésze, rendezőként sem igen lehetett az övé a virtuális elsőség, s alighanem akadt nálánál áldásosabb munkálkodású színházi vezető is a huszadik század hazai színháztörténetében. A száz esztendeje született Major Tamás emléke, mi több, jelenléte ma mégis sokkalta elevenebb, mint számtalan néhai pályatársáé - Gellért Endrétől Tímár Józsefig, Németh Antaltól Somlay Artúrig. Tehetsége, úgy lehet, nemcsak színházművészeti univerzalitása révén vált lenyűgözően maradandóvá, s tegyük mindjárt hozzá, Major nem is csupán pártos elkötelezettségének és kiváló politikai érzékének köszönhetően hagyhatta ránk örökül tartós emlékezetét. Ez az oly sokak által elemzett, zseniális komédiásként és cinikus udvaroncként, elmélyült művészként és gátlástalan ripacsként egyaránt - és egyként joggal - azonosított színházi ember ugyanis jószerint mindenkor azonos volt a korral, amelyben élt és alkotott, s még aggastyánként is oly tévedhetetlenül ismerte fel az aktuális korszellemet, hogy utolsó választásai, tanácsai és tétjei mondhatni mindmáig fényesen igazolják működését, szerepének váltig progresszív jellegét.
Az év végéig a Bajor Gizi Színészmúzeumban megtekinthető - majd utóbb Miskolcra települő - tárlat most többszörösen is imponáló áttekintést kínál Major Tamás öt és fél évtizedes színházi pályafutásának dokumentumaiból és relikviáiból. Az összeállítók, az OSZMI munkatársai üdvös módon tartózkodtak az ítélkezéstől, válogatásuk mentes a tendenciáktól, s így a látogató kedvére kutathatja Major nagyszabású és egyúttal merőben problematikus ténykedésének lélektani és politikatörténeti, tisztán esztétikai vagy épp rút intrikára ösztönző mozgatórugóit.
"Major úr, itt egy meglepő bejövetel kellene" - fordult a Csongor és Tündét rendező Németh Antal az egyik ördögfit adó fiatal Major Tamáshoz az archív felvételeket indító 1941-es kisfilm részletében, s az ambiciózus, ekkor már egy évtizede a Nemzeti Színháznál szolgáló színész megfogadta a jó tanácsot. Színészként is, hiszen Majornak a színpadon valósággal lételeme volt az erőteljes, sőt harsány hatáskeltés, ám a majdani színigazgató, ha lehet, még többet profitált hivatali elődjének tanulságos intelméből. Az anyai kapcsolatai révén már friss pályakezdőként az ország legelső színházához szerződtetett, mindazonáltal következetesen baloldali Major ugyanis 1945-öt követően a magyar színházi élet első emberévé ugrott elő, s részint éppen ő vezényelte le azt az egyszerre politikai, nemzedéki és stílusváltást, amely élcsapattá tömörítette az elkövetkező évtizedek már-már hegemón gárdáját (Várkonyi Zoltán, Gobbi Hilda, Hont Ferenc, Egri István, Both Béla és a többiek). A nagy és - korántsem mellesleg - parancsuralmi jellegű átalakulás során legendás előadások és ordas leszámolások egyaránt szép számmal akadtak, amint erről a kifüggesztett plakátok és fotók, valamint a tárlat íróasztalára kitett iratok láttán hamar meggyőződhetünk. Mert a Tímár József oldalán nem is olyan régen még Jagót megformáló Major igazgatóként ott szerepelt az úgymond politikai indítékú iszákosságáért és a Szózat fasiszta hangvételű elszavalásáért a Nemzetiből és a színészi pályáról nemtelen módon évekre kiakolbólított Tímár fegyelmi tárgyalásán.
Mi tagadás, a színpadi természetesség könnyed látszatát csak hosszú évtizedek múltán elsajátító Major az életben és a színházban is számtalan szerepet osztott ki önmagára. Játszotta Hamlet és Maróty Gábor kovács szerepét (a kiállításon kifüggesztett hamis papírja szerint), volt József nádor (1942-es saját rendezésében) és vastagon kitömött, felkötött hassal a színpadra lépő pópa, országgyűlési képviselő és KB-tag, ám a kollektív emlékezet alkalmasint nem ezeket az alakításait őrzi. Sokkal inkább az ötvenes évek egyszerre veszélyes és veszélyeztetett, de okvetlenül imponáló démonát, a hatvanas években a kurrens színházi kísérletek és a kabaré világa iránt egyarányos érdeklődést tanúsító naprakész játékost, no meg a pályája utolsó szakaszában a feltörekvő fiatalok oldalára álló, velük és számukra csatát nyerő nagy öreget. S persze egykönynyen felidézzük a szerepjátszó Major megannyi más arcát: az utolsó jutalomjátékában haldokló Imposztort és a mutatóujjával az ég felé bökő, elhivatottan értelmező szavalóművészt (Keleti Éva 1963-as fotójáról), A tizedes meg a többiek úrias manírú lakáját és a széles derűjű zsűritagot a Ki mit tud? első szériáiból.
A képzőművész feleség, Beck Judit rajzai ugyancsak vagy tucatnyi szerepében mutatják az idővel mind okosabbá és felszabadultabbá váló művészt. Elénk vonulnak a bohócalkatú komikus figurák és a hideglelősen tehetséges intrikusok, s Major tárlóba helyezett rendezői jegyzeteiből újabb és újabb közelítések körvonalazódhatnak számunkra. Szerepekről, s talántán nem is csupán a színpadon eljátszható szerepekről, mint például a Biberachról lejegyzett sorok olvastán: "Okos - lát - csak magára gondol! - de kire gondolhatna?"
Bajor Gizi Színészmúzeum, megtekinthető december 31-ig.
