Valahogy elegánsan kellene elütni a dolgot, méltatni az életpályát vagy egyszerűen csak tartani a szánkat, de semmiképpen sem így kezdeni: a három, egyenként félórás kisjátékfilmet összefogó Eros nyitódarabjával Michelangelo Antonioni egykori önmaga paródiáját rendezte meg. A mozi már csak ilyen, kegyetlen műfaj, ahol nincs helye a mentő körülményeknek, még egy olyan súlyos klasszikus esetében sem, mint Antonioni, akiről pedig tudjuk, hogy túl van már a kilencvenediken és egy súlyos agyvérzésen. Az Eros kudarcáért a felelősség, legalábbis a papírforma szerint, nem csak az idős mestert terheli, hisz rajta kívül még két fesztiváldíjas jómadár (Steven Soderbergh és Wong Kar Wai) kapott szabad kezet, hogy a vágy és a szerelem témakörében odakenjenek valamit. Hogy ebben a perben mégis Antonioni az első számú vádlott, az a zseni egyéni pechje: mert akármekkora nevek alkotják is a mezőnyt, egy percig sem kérdés, kitől is várunk valamiféle filmen túli útbaigazítást. Naná, hogy Az éjszaka és a Napfogyatkozás rendezőjétől. Nem mintha egy félresiklott, alig harmincperces ujjgyakorlat kárt tehetne a hatvanas években készült klasszikusok kikezdhetetlen szépségű ürességén, mégis talán szerencsésebb lett volna békén hagyni azt a régi szép időkből ismert, fásult kábulatot, amitől Antonioni rövidfilmjének szereplői sem tudnak szabadulni. A régi móka azonban nem passzol a jelenkori viszonyokhoz: Antonioni dekoratív szenvedőinek menekülési kísérlete komikus tánccá alakul a rendező lassan pásztázó kamerája előtt. Az egész próbálkozás valami kellemetlen, áporodott szagot áraszt, amit a trió másik két tagja sehogyan sem képes feledtetni. 'k persze jóval kevesebbet kockáztatnak, így aztán - bár rendesen igyekeznek - nem is bukhatnak akkorát. A sorban másodikként következő Soderbergh egy erotikus álom nyomába ered, de nem jut tovább Robert Downey Jr. kétségbeesett grimaszainál és egy pszichológusi szakrendelés burleszkjénél. Olyan gusztusos fekete-fehérben és kékes derengésben folyik az intellektuális tűzijáték, hogy idővel már nem is annyira feltűnő Soderbergh sótlansága. A rendezőnek se humora, se mondanivalója, ellenben remek a berendezője. Ritkán látni ilyen szemrevaló bőrkanapékat és retró szobabelsőket, amikhez a teljesebb hatás kedvéért Wong Kar Wai még hozzácsapja az ő búsuló hongkongi folyosóit és leheletfinom ruhaselymeit. A rá eső fél órában Kar Wai egy aranykezű szabólegény és egy másfajta kézimunkában jeleskedő örömlány érzéki-szomorú meséjével zárja a sort. Kar Wai az Eros kármentője, akinek ugyan mindenről ugyanaz, nevezetesen saját korábbi sikerfilmje, a Szerelemre hangolva jut eszébe, de ő legalább veszi magának a fáradságot, hogy egy épkézláb történettel álljon elő. Csakis neki köszönhető, hogy végül mégiscsak sikerül valamennyit visszakapni a befizetett jegy árából, a címben ígért érzékiségről és szerelemről azonban, akárhogy is nézzük, ez alkalommal egyetlen igaz szó sem esett. Annál többet megtudhattunk viszont a művészetcsinálás kissé visszatetsző gyakorlatáról.
Az SPI bemutatója
