Zene

Móricz pályája nem szűkölködik hatalmas energiát mozgósító vállalkozásokban, ám ezek közt is a legnagyobb szabású, legtöbb munkáról és előkészületről tanúskodó alkotás az Erdély, ez a sokszínű, sokalakos történelmi regénytrilógia, amely kézen fogja a figyelmes olvasót, és magával viszi a XVII. század eleji Erdélybe, Báthori Gábor és Bethlen Gábor fejedelemségének éveibe. Németh Lászlónak a harmadik rész megjelenésekor, 1935-ben írt kritikáját valósággal szétveti a friss olvasmányélményből fakadó ámulat: (Móricznak) "ez a könyve bőségben is túltesz akármelyik előzőn. (...) Látható itt az erdélyi úri nép tanácsban, toron, harcmezőn, a fejedelem, amint számtalan levelét írja, diákjaival a Kassa felé vivő utakat tanulmányozza vagy a várak tatarozására ad rendeletet, a fejedelemasszony feketeruhás szövőnépe közt éjidőn, kedves testvére fogadásakor, vagy amint betegségében füstölik, zsoltároznak fölötte. A szász kereskedő sötét boltjában a sivatagon, tatáron, télvízen átlopott selyem és drágakő csillog. Felvont várhidak és kiszegzett előjogok mögött görbehátú, konok mesteremberek ülnek, akik a fejedelem tanácsában is előjogaik summájával kezdik a beszédet, mindegyik ugyanazzal. (...) Munkátlan házaik körül ott lebzselnek a hajdúk, lesve a háborús hírt, hogy a többet ígérő mellett kiszálljanak. A kunság vad vizei közt félvad pásztorok őrzik a gulyát, meztelen heverészve füstös kunyhóikban, melyekből az emelkedő áron át úszva vágják ki magukat barmaikkal. Egy marosszéki mezőn a felszabadított és tőrbe csalt székely jobbágyok vergődnek az urak nyársában. Halljuk a török követek édeskés fenyegetőzését, a szultán tolmácsának fellengzős stílusát és kéjelgő toldásait. Pázmány hatalmas hatású, de válogatósnak nem mondható érvét. Minden fejezet más életkép, más embervilág, új foltja az örök magyarságnak, mely itt nyersebb, veszélyekben jobban megforgatott, de azért sosem idegen, sosem egészen történelem."

Anemzetközi szórakoztatóiparban bevett gyakorlatnak számít a "Sztárok köszöntik..." típusú műsor. Az aggastyán korú, egykor jobb napokat látott veteránt nyolcvanadik-századik születésnapja alkalmából egy pazar gálaesten kikiáltják állócsillagnak. A helyszín leggyakrabban Hollywood, esetleg London vagy Monte-Carlo, jó kis téma a társasági rovatoknak, és persze a közönség is imádja. Nálunk inkább posztumusz gálák vannak forgalomban, amit szintén szeret a nép: legutóbb például Zámbó Jimmyre emlékezett egy szép, színes kompánia, Lagzi Lajcsi, Miklósa Erika, Varga Miklós, hogy csak néhány nagy nevet említsek.

Akönyvet jó kézbe venni: négyszögletes mesealbumalak, narancs fedlap, felcímek képregényes betűtípusban. Bár Elek Lívia mesekönyvbe illő rajzai filmszerű grafikai háttérben jelennek meg, nem a disneys cukorszirupba mártott sztaniol köszön vissza. A kötet tarka színvilága biztos ízléssel üt el a mesepolcok kínálatától, de ettől senki ne rettenjen meg, mert a szöveg szintén. Először is néhány alapismérvnek hitt feltétel teljesül: a Hümmögő nem nélkülözi a fantáziát, tud mesélni, nem nézi értelmi fogyatékosnak a gyereket, és gondosan megrajzolt világot teremt. Egy csomó jó hagyományt követ, a névadás ihletettsége az egyik. Empilla, Szilencium vagy Dezin Ficiál nem marad le Téglagyári Megálló mögött, az se baj, hogy a Csenevész Erdőről rögtön a négyszögletű kerek jut eszünkbe. Lugosi nem zavartatja magát, olykor direkte kiköszön az elődöknek: a költőpályázat, amire négysoros reklámvers készül a csipkebogyó jobb értékesítése érdekében, laudáció Lázár Ervinnek. A történetvezetés sem bukdácsol, a darabból árad a derű és a mesélőkedv. Némi kételyünk csak a főhősök miatt támad: egy sirály, egy mókuslány, egy zsiráf és egy azonosíthatatlan apró, zöld értelmiségi állat szerfölötti barátsága talán többet is megengedne, mint hogy mindig egyet érezzenek és akarjanak, mint a négy muskétás. Hiányzik a honi meseirodalomban népszerű dekadens hős, bár Bogumil zsiráfban szemernyi fellelhető Dömdödömből. A konfliktusok forrása kívülről jön, a kegyetlen állatkert-igazgató vagy egy vérengző oroszlán képében. Sehol egy kis romboló deviancia a jótét lelkekben. Az okoskodó troubleshooter Hümmögő vagy a végtelenül hiú Empilla sosem fizet rá gyarlóságára, utóbbi büszkeségét, lompos vörös farkát áldozza be egy barterba, cserébe orvosságot kap katicanáthára, persze hogy végül megdicsőül. A történet regényszerűen szövevényes, és Lugosi sok gondot fordít arra, hogy a szálakat elvarrja. De gondoljunk bele: mit kezdett volna Csukás Süsüvel, ha nem egyke, és megvan mind a 12 feje? Az írónőnek nincs könnyű dolga. Peppinó sirály szeretné viszontlátni elveszett családját, és a skótkockás pokkavák teljes nemzetségét meg kell menteni az árvíztől. A főhősök különböző méretű kavarásokra kényszerülnek; a történet rajzfilmre termett.

Álldogál a kamera a decensen berendezett és bevilágított terézvárosi lakásban, álldogál és várakozik. Kibámul az ablakon, éppen jókor, mert taxi érkezik, benne a hősnő, álomnyaralásból egyenest, még ha előszezonban is. Belép, lelkes és boldog. Most megint jönnek a hétköznapok, de a végső boldogság immár közel, húsz évvel idősebb szerelme tíz év után végre kilép a titkolódzásból, egymáséi lesznek most már hamarost - reméli, azaz akarja remélni inkább. Mesélni meséli mindenesetre - kinek vajon, a kamerának, papagájnak, rododendronnak? Dehogy, dehogy, a jó öreg játék macinak, hiszen kis fruska még, macizik.

A felcímben látható kétféle írásmód két hasonló, ám egymástól mégis nagyon távol álló technostílust takar: a k betűs a népszerű elektronikus formációk popossá hígított mainstreamjét, míg a c-s egy Magyarországon szinte még jelen sem lévő, új - és mégis nagyon is régi - stílust takar, melynek, mint alább kiderül, messzire nyúlnak a gyökerei.

Nem sokáig maradunk bizonytalanságban, már az első percekben feltűnik a helységnévtábla, miszerint Pitvarosra érkeztünk. Később egy Békés Megyei Hírlap segít a behatárolásban. De ez is csak a gyanúnkat erősíti, amikor - az ábrázolás egy másik szintjén - feltámad bennünk a kétség a filmbeli falu valódiságát illetően. Létezhet ilyen kellemes, már-már idillinek mondható hely ebben az országban?

Bájos, ártatlan performansz rögtön az elején. A műsorvezető egy összehajtott papírlapot vesz fel, kihajtja: 11, "az új műsorstruktúra" tizenegyedik adása.

Élt valaha egy Anton Diabelli nevű - üzletembernek zseniális, zeneszerzőnek dilettáns - bécsi polgár, aki egyik, több sebből vérző keringőcskéjét szétküldte az Ausztriában alkotó zeneszerzőknek, komponáljanak variációkat tákolmányára. A darab Beethovenhez is eljutott, s ahogy mondani szokás, a szar arannyá változott.

új esztendő első hónapja csendesen telt szokás szerint, de nincs semmi vész: éppen elég izgalmat rejt a múlt évi "maradvány".

ADillinger Escape Plan és (főleg) a Botch nem túl ismert zenekarok Magyarországon, ami - egy kicsit félretéve az amúgy is gyengélkedő kritikai távolságtartást - több mint érthetetlen, hiszen túlzás nélkül állítható, hogy a legjelentősebb és legnagyobb hatású amerikai stílusformáló és -teremtő formációk közé tartoznak az extrém metalcore műfajában. De legutóbbi lemezeiket együtt hallgatni - és együtt beszélni róluk - nemcsak ezért lehet érdekes, hanem mert törekvéseik, bár teljesen más utakon teljesítik ki őket, nagyon hasonlóak: a zajos hardcore-tól egyébként gyakran idegen iróniát teszik központivá zenei és szövegvilágukban egyaránt. Mike Patton "képbe kerülése" a nemrég frontemberét vesztett Dillinger Escape Planen keresztül innen nézve már akár logikusnak is tűnhet: az énekes utóbbi évei köztudottan a hisztérikus abszurd (és a szokásos felsorolás, Mr. Bungle, Fantomas, Tomahawk) jegyében teltek, és ez meg is látszik a közös lemezen.

A 90-es évek elején a Históriában jelent meg évről évre a különböző szakalapítványi támogatásokban részesülők névsora, és ebből a nem pesti germanistáknak is kiderülhetett, hogy a szigorú tanár és élvezetes előadó hírében álló Hessky Regina irányításával munkacsoport alakult egy új német-magyar kéziszótár elkészítésére. Majd néma csend.

Hogy vannak-e boldog korok, nem tudhatjuk. De hogy vannak boldogtalanok, azt igen. Hogy vajon a boldogabb avagy a boldogtalan korok hétköznapjai az unalmasabbak, arra talán még nehezebb válaszolni. Tarkovszkij Naplóját olvasva azonban annyi bizonyos, hogy e boldogtalan kort, melyben a szerző élni kényszerült, a tolsztoji boldogtalan családok "változatos" hétköznapjainak analógiáját e helyütt elvetve le lehet írni a lidérces egyhangúság óráival (is). Ha a kérdésben Tarkovszkijhoz fordulunk, A megörökített idő cím alatt összefoglalt írásaiban a következő választ leljük: "Oroszországban szeretik Korolenko szavait ismételgetni arról, hogy >>az ember a boldogságra született, miként a madár a repülésreTarkovszkij 1970-ben - tehát jóval túl az olyan filmjein, mint az Iván gyermekkora (1962) és az Andrej Rubljov (1966) - megkezdett és haláláig (1986) vezetett Naplója alaphangoltságát tekintve a "munkák és napok" világát vetíti elénk, persze nem kimondottan a hésziodoszi értelemben. Az intelmek, a szem előtt tartandó szabályok nem úgy szólnak, hogy: "Tartsd szem előtt, ha veszélyes mesterség, a hajózás / csábít: Pléjaszok mikor "rión erejétől / megfutamodva a ködszínű tengerre lebuknak, / akkor mindenféle szelek fúvása viharzik, / s akkor nem jó járni hajóval a borszínű tengert, / műveld földjeidet inkább, úgy ahogy én kitanítlak", hanem: "Meg kell mutatni a jövő bolygójának tájait. Ki kell iktatni az Istenfelfogást. Az ülésről el kell távolítani a külföldi szereplőket." Az előbbiek Hésziodosz, az aszkrai pásztor, az utóbbiak N. T. Szizov, a moszkvai városi tanács által stúdióvezetővé kinevezett funkcionárius szavai. Előbbi a hajózás, utóbbi Tarkovszkij Solaris című filmjének a kockázataira hívja fel a figyelmet.

Gogol köpönyege minden bizonnyal XXL-es méretű, oly sokan bújtak már elő alóla. Ugyanakkor elnyűhetetlennek kell lennie, ha még a XXI. század elején is akad valaki, aki bő 150 év múltán újra aktuális viseletté teszi. Igaz, előbújás helyett inkább kifordítja és meglapul mögötte, épp csak annyira, hogy halk kuncogását még tisztán hallani lehessen.

Kelemen János alig három éven belül már második Dante-monográfiáját publikálja. Buzgalma érthető, hiszen, mint azt maga is megállapítja, a magyar Dante-kutatásban "súlyos adósságok várnak törlesztésre". Igaz, ő egy teljes életműkommentárra gondolt, de egyelőre ez is megteszi, sőt.