Harangoznak a templomtoronyban. Híreket mondanak a rádióban. Kicsöngetnek az iskolában. Katalin, a tanárnő elbocsátja az utolsó gyereket, az Ildi cuki (plusz vegyesbolt) névadója és mindenese tejszínhabot nyom az utolsó kávéra. Csaba postás kikézbesíti az utolsó levelet. Aztán egy cipősdoboz formájú pakkal mindannyian elindulnak a művházba. Katalin érkezik elsőnek - legközelebb is, mindig is ő lesz majd az első. Városi panellakásából már útban van Pitvaros felé egy ősz hajú, választékos úriember. A cipősdoboznak látszó tárgyakról meglepő módon kiderül, hogy azok, aminek látszanak: a nőké színezüst szandált, a férfiaké fekete félcipőt rejt.
Kezdődhet a táncóra. Csacsacsára tangó, slow foxra rock and roll következik, sorra kerül az egész klasszikus társastánci repertoár. Közben lehullanak a levelek, megjönnek az őszi esők, leesik a hó, aztán elolvad, és megérkeznek az első fecskék. A hazatérő gólyák kissé hosszabb szerepet kapnak a szokásos vágóképeknél, visszaidézve Gyarmathy Lívia előző filmjét, A mi gólyánkat. Közben a falu éli a maga munkás, prózai, bumfordi hétköznapjait, Katalin megeteti a kecskét, Csaba ganézik a disznóólban, Péter elegáns mozdulattal feldobja a palacsintát, aztán - kevésbé elegáns mozdulatokkal - levakarja a platnira ragadt tésztát, mialatt Anikó benzinmotoros csotrogánnyal akadályozza a község átmenő forgalmát.
Ám a parkettra lépve egyszeriben más állapotba kerülnek hőseink, kiegyenesedik a derék, megváltozik a fejtartás, csillogóbb lesz a tekintet. Kecses mozdulattal lendülnek magasba a lapáthoz, biciklikormányhoz, tehén tőgyéhez szokott kezek. Az első bemutatkozást elmossa egy nyári zivatar, de a kultúrházban rendezett táncvizsgán ünneplőbe öltözve ott van az egész falu, polgármesterestül. Péter felesége nem táncol, leghátul áll a két gyerekkel, mert ő is másállapotban van: mindenórás. Kisvártatva izgatottan száguldhatunk vele a kórházba, majd a büszke apai mosoly közli félreérthetetlenül, hogy minden rendben van. A következő bemutatón már az új nemzedék táncának tapsol a falu.
Az A mi gólyánknak a maga műfajában - rövidfilm? dokumentumfilm? - példátlan sikere mögött azt sejtette Gyarmathy Lívia, hogy minden ellenkező híreszteléssel (és filmes gyakorlattal) szemben a magyar társadalomban igenis él az az igény, hogy a saját életét lássa viszont a vásznon és a képernyőn. Azt az életet, amely persze nehéz és emberpróbáló, de - minden ellenkező híreszteléssel szemben - nem reménytelenül sötét, brutális és elviselhetetlen. A Táncrend a rendező legújabb jelentése erről a másik Magyarországról. Megnéztem: valóban létezik Pitvaros nevű község, a kies Csongrád megyében keressék.
- bori -
