Mi az a grafikon, amely meredekebb és aggasztóbb képet fest, mint a magyarországi inflációs adatok? Jonathan Haidt új könyvében nem egy ilyet látunk, de ha választani kell: 2010 óta 91 százalékkal nőtt a fiatal kamasz fiúk, 167 százalékkal a lányok körében elkövetett öngyilkosságok száma. Hogy minek tulajdoníthatók a sokkoló adatok, arról mindenkinek van pár tippje. Szinte közhelynek számít, hogy a fiatalok mentális egészsége sosem mutatott ilyen rossz képet, mint az elmúlt években. A népszerű amerikai szociálpszichológus A szorongó nemzedék című könyvében azonban több mint négyszáz oldalt szán erre a közhelyre, és nem kevesebbet állít, mint amit a károgó anyukák szoktak hajtogatni: hogy mindez a hülye okostelefonok miatt van.
Amikor még veszélyesen éltünk
Ha valaki a hatvanas években nőtt fel, nosztalgikusan emlegetheti, milyen volt felügyelet nélkül játszani az üres telkeken, a tűzfalak árnyékában, és aki a hetvenes-nyolcvanas években cseperedett, ugyanerről számolhat be: a boltokban kevesebb játék volt, de órákig is lehetett szórakozni néhány kaviccsal vagy krétával. Még az én gyerekkoromban, a kilencvenes és kétezres években sem számított szülői hanyagságnak, ha sötétedés után értünk haza és felügyelet nélkül csatangoltunk az utcán. Az unalom sem tűnt unalmasnak – különben is: mindig feltaláltuk magunkat.
Aztán történt valami. Jonathan Haidt nem csupán az okostelefonokat okolja azért, hogy a mai gyerekek sokkal kevésbé érzik biztonságban magukat a világban, és nehezebben küzdenek meg mindennapi szorongásaikkal. Meglátása szerint két ellentétes jelenséggel nézünk szembe:
- az egyik a felügyelet hiánya a digitális világban – vagyis az, hogy a gyerekeink szinte korlátlanul hozzáférnek az okoseszközökhöz és a közösségi médiához;
- a másik pedig a túlféltés a valós, fizikai világban – az a törekvés, hogy minden lehetséges veszélytől megóvjuk őket.
„[Egy amerikai kutatás szerint] a szülők úgy vélik, hogy a tíz év alatti gyerekeknek nem szabad felügyelet nélkül játszaniuk a saját kertjükben. Úgy gondolják, hogy tizenkét év alatti gyerek nem maradhat egy órán át egyedül a saját otthonában. Szerintük tizennégy év alatti gyereknek nem szabad felügyelet nélkül közparkba mennie. És a válaszadók között ott találjuk ugyanazokat az X generációs és boomer szülőket, akik vidáman és hálás szívvel emlékeznek vissza, amikor egy sokkal veszélyesebb korban 6, 7 vagy 8 évesen elengedték őket otthonról” – írja Haidt.
Ez a kettősség szerinte azt eredményezi, hogy
a fiatal generáció tagjai egyszerre szenvednek a függőséghez hasonló viselkedésformáktól, miközben a mindennapi élet természetes kihívásai és kudarcai sokkal inkább megviselik őket.
A scrollozás nem játék
Pedig a kötetlen, szabad játék – amely mostanra háttérbe szorult – rendkívül fontos lenne az egyéni fejlődéshez, és a szabadság és önállóság iskolája lehetne. A játék során a hibák nem költségesek, és miközben rengeteget tanul belőle a gyerek önmagáról és társairól, megtanul másokra hangolódni, kockázatot vállalni, felfedezni. A játékkal töltött időt a 2010-es évektől egyre inkább felváltotta a scrollozás, amely állandó visszacsatolás-kereséssel, megrázó tartalmakkal és a lájkokban kimért önbizalommal jár.
Nem mindegy, hogy a lányok a nagymama sminkkészletén keresztül fedezik fel a nőiességet, vagy Instagram-modellek filterezett arcain keresztül. És az sem, hogy a fiúk inkább a videojátékokhoz menekülnek, ha a valós világban túl nehéz elismerést gyűjteniük maguknak. Az elmúlt hetekben éppen azért okozott szenzációt a Kamaszok című brit minisorozat, mert megmutatta:
saját buborékjukban olyan mértékben torzulhat a fiatalok valóságérzékelése, amiről a felnőtteknek sejtésük sincs. És ez gyakran tragédiákhoz vezet.
Jonathan Haidt, aki a New York-i Egyetem professzoraként, bestsellerszerzőként gyakran beszél minderről a tévében és podcastokban, úgy véli, az okostelefonokkal nem olyan eszközt adtunk a gyerekek kezébe, amely a biztonságukat szolgálja. Hiába adja meg a biztonság érzetét a szülőnek, hogy bármikor felhívhatja az gyerekét, a negatív következmények sokkal súlyosabbak. De ahogy a hatvanas években előírták a gyerekülések használatát, a nyolcvanas években pedig betiltották a cigarettavásárlást a kiskorúaknak, Haidt szerint most is az ő biztonságukra kell törekednünk azzal, hogy megvédjük őket az okostelefonok káros hatásaitól.
A szerző kifejezetten szigorú, amikor gyakorlati javaslatait részletezi. Azt javasolja, hogy a középiskola előtt csak „butatelefont” kapjon a gyerek, tizenhat éves koráig pedig ne is regisztráljon a közösségi oldalakra. Egy követ fúj a magyar kormánnyal abban, hogy zárható szekrényekbe zárná a telefonokat tanítási időben, viszont arra biztat mindenkit, hogy hagyja szabadon játszani a gyerekeket – így adva vissza nekik az online térben korlátos szabadságot.
Nem a világ lett hirtelen rémisztőbb
Azoknak a kétkedőknek pedig, akik azt hiszik, hogy a mai fiataloknak egész egyszerűen több okuk van a szorongásra és a depresszióra, mint az előző generációknak – gondoljunk csak a klímaválságra, a növekvő társadalmi egyenlőtlenségekre, a háborús konfliktusokra vagy a politikai megosztottságra –, Haidt meggyőzően érvel: mindez önmagában nem elég magyarázat. Az előző emberöltők alatt is voltak háborúk, omlottak össze világrendek, ám ezek a kollektív traumák gyakran nemhogy rontották, inkább erősítették a közösségi összetartozás és a céltudatosság érzését.
Egy, a millenniumi, más néven Y-generáció (az 1980-as évek eleje és az 1990-es évek közepe között születettek) körében végzett brit kutatás ellenben egyenes kapcsolatot mutatott a depresszió gyakorisága és a közösségi médiában töltött órák száma között – különösen a lányoknál. Azok, akik napi öt óránál többet görgetik a hírfolyamot, háromszor nagyobb eséllyel lesznek depressziósak, mint azok, akik egyáltalán nem használják ezeket a felületeket. Minél többet posztolnak, annál rosszabbul érzik magukat.
Az okostelefonok valójában blokkolják az élményeket. Haidt szerint egy csomó valódi, gazdagító tevékenység eltűnt az életünkből azzal, hogy hosszú órákon át a képernyőkhöz ragadunk, lájkok után kajtatunk, és távoli, üresfejű influenszereket követünk. A mély barátságokat csetelésre cseréltük, a közösségi média pedig csak arra jó, hogy folyamatosan másokhoz hasonlítgassuk magunkat.
A könyv bizonyos szempontból tényleg egy hosszú oldalakon át tartó, adatokkal meggyőzően alátámasztott károgás, maradi sóhajtozás a technikai vívmányok ellen.
De azzal nehéz vitatkozni, hogy a fiataloknak kontroll nélkül kiosztott okostelefon – s ami mindezzel együtt jár: a pornográfia, az online bullying és a kéretlen tartalmak együttese – felér egy emberkísérlettel.
Ami most van, kicsit olyan, mintha a gyerekeinket hagynánk, hogy kilőjék őket a Marsra.
„Az emberiség a Földön fejlődött ki. A gyerekkor evolúcióját a fizikai játék és a felfedezés formálta. A gyerekek akkor virulnak ki, ha valós közösségekhez tartoznak, nem pedig testetlen virtuális hálózatokhoz. A felnövés a virtuális világban szorongáshoz, anómiához és magányhoz vezet. A gyerekkor Nagy Áthuzalozása, játékalapúról telefonalapúra, katasztrofális kudarcnak bizonyult. Ideje véget vetni a kísérletnek” – írja Haidt a zárszóban.
És hát tegye a szívére a kezét, aki nem vallotta még be magának: örül, hogy nem most kell felnőnie. A kamaszkor önmagában is kemény dió volt – és a fenének sem hiányzott volna egy kis kütyü a zsebünkbe, amely néha megüzeni, hogy hatalmas lúzer vagy.
Fordította: Papolczy Péter. Corvina Kiadó, 2025, 432 oldal, 7490 Ft
