Koncert: Rokon lelkek (Piotr Anderszewski zongoraestje)

szerző
Molnár Szabolcs
publikálva
2003/3. (01. 23.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Élt valaha egy Anton Diabelli nevű - üzletembernek zseniális, zeneszerzőnek dilettáns - bécsi polgár, aki egyik, több sebből vérző keringőcskéjét szétküldte az Ausztriában alkotó zeneszerzőknek, komponáljanak variációkat tákolmányára. A darab Beethovenhez is eljutott, s ahogy mondani szokás, a szar arannyá változott.

Élt valaha egy Anton Diabelli nevű - üzletembernek zseniális, zeneszerzőnek dilettáns - bécsi polgár, aki egyik, több sebből vérző keringőcskéjét szétküldte az Ausztriában alkotó zeneszerzőknek, komponáljanak variációkat tákolmányára. A darab Beethovenhez is eljutott, s ahogy mondani szokás, a szar arannyá változott.

A Diabelli-téma nehezen értelmezhető akcentusai, ritmikai botladozásai, harmóniai primitívsége, ügyetlenül használt zenei közhelyei kiaknázásra érdemes termékeny furcsaságok, melyek felpiszkálták az utolsó nagy műveit (mint például a Missa solemnist) csiszoló Beethoven érdeklődését, aki mindjárt 33 variációt komponált a "körlevélben" érkező témára. Valahogy így lehetne összefoglalni a variációsorozat egyik közkeletű értelmezésének kiinduló tézisét. Anderszewski előadása nyomán egy másik képet látok magam előtt. Egy olyan zeneszerző alakja rajzolódik ki, aki, mint egy gyermek, bármivel tud játszani, amit a kezébe adnak. Olyan

gyermekzsenit látok,

aki határtalan fantáziával és kreativitással bíbelődik el egy darab kaviccsal. Az ötvenes éveiben járó gyermekzseni Beethoven ül leharcolt és meggyalázott zongorájánál, Diabelli valcerfoszlányaival játszadozik, s játékába be-beszivárog Bach, a Don Giovanni vagy az éppen formálódó nagy mise éteri hangjai, minden, amit ez a határtalan kapacitású elme valaha magába szívott. Anderszewski előadását hallgatva kicsit szégyenkezem, hogy amikor a nagy formát kérem rajta számon, milyen poros és áporodott "műfogalommal" próbálom őt szembesíteni. Ugyanis Anderszewski egy pillanatra sem állítja, hogy a Diabelli-variácók poros műfogalmaink szerint nem furcsa darab. Előadásának pillanatszerűségét és töredezettségét, furcsaságait - és ez egész művészi habitusának lényegi eleme - olyan perfekció és technikai kikezdhetetlenség hitelesíti, amilyet ritkán tapasztalhatunk a hazai koncerttermekben. Ez a technika még akkor is Anderszewski segítségére van, amikor a koncentráció, a szellemi inspiráltság még nem ért fel optimális szintjére. Előadásának első pillanataiban az izmok tónusa, a kéztartás esetlegessége például arról árulkodott, hogy az ideálisnál hamarabb ült a zongorához, s a teljes pszichikai azonosulás a szemünk láttára fejeződik be. A művészi ráhangolódás eredménye s - mint közben kiderült - célja nem más, mint egy kívülről átlátszó, de belülről átláthatatlan fal felhúzása. Amikor Anderszewski úgy érezhette, hogy már nem látható, tökéletesen feloldódott, gyermeki módon babrált a hangokkal, színekkel. Rút dörömböléssel megidézte a leharcolt zongorát, a hangszer mechanikáját meghazudtoló módon játszott pianókat és csendített meg édes dallamokat.

A koncert első félideje egy olyan jelenethez hasonlított, mely ismerős lehet a teljes süketségben élő Beethovenről szóló könnyfacsaró regényekből, filmekből, s amit entellektüelkörökben egyébként illik szégyellni. A Drakulát és az Ötödik elem hipergonoszát alakító Gary Oldman filmbeli Beethovenjét láttam magam előtt, egy kettős személyiséget, mely kettőség, úgy tűnik, Anderszewski személyiségének is sajátja.

A koncert második felében Anderszewski Bachot játszott. A d-moll Angol szvit előtt három prelúdium és fúgát a Das Wohltemperierte Klavier II. kötetéből. Utólag azt is jellemzőnek érzem, hogy nem három, a sorozat különböző helyén található darabot választott, hanem a sorozat egy szeletét, olyan kompozíciókat, melyek a ciklusban is egymás után következnek (B-dúr, b-moll, H-dúr). Nagyon finoman kidolgozott kézzel, szépen és érdekesen játszott, de a Diabelli-variációk okozta élményt már nem tudta megközelíteni. Üde színek és jópofa tarka foltok jelentek meg itt-ott, az Angol szvit hallgatása közben pedig hiányzott, hogy nem tudtam azonnal fellapozni a mű kottáját. Ugyanis szerettem volna ellenőrizni, hogy Bach kompozíciója nem vált-e áldozattá az előadói autonómia oltárán.

Molnár Szabolcs

Zeneakadémia, január 18.

szerző
Molnár Szabolcs
publikálva
2003/3. (01. 23.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...