A felcímben látható kétféle írásmód két hasonló, ám egymástól mégis nagyon távol álló technostílust takar: a k betűs a népszerű elektronikus formációk popossá hígított mainstreamjét, míg a c-s egy Magyarországon szinte még jelen sem lévő, új - és mégis nagyon is régi - stílust takar, melynek, mint alább kiderül, messzire nyúlnak a gyökerei.Elektronikus zenei stílusokat bemutató sorozatunk korábbi darabjaiban (volt már szó goáról, drum´n´bassről, technóról, experimentálról, progresszív-house-ról és hip-hopról) olyan irányzatokkal foglalkoztunk, melyek Magyarországon önálló és összetartó, lelkes, de általában nem túl nagy, legfeljebb pár ezres táborral rendelkeznek. A most sorra kerülő elektropop és electropop közül egyik sem ilyen.
Kezdjük a nálunk is széles körben ismert k-s változatúval, annál is inkább, mert ezt könnyebben és gyorsabban kipipálhatjuk, mint c-set. Az elektropopot játszó formációk bátran és hallgatóbarát módon vegyítik az elektronikus zenei elemeket azokkal a zenei jegyekkel, melyek légiesebbé teszik felvételeiket. Az ének, a vokál, a dallam, a helyenként élő gitár és dob, valamint a durvaságoktól "megtisztított" hangzás mind ezt a célt szolgálja, továbbá a számok is rövidebbek, aminek köszönhetően a rádiók és a kommersz diszkózenét nyújtó szórakozóhelyek is megbarátkozhatnak a elektropoppal. A nemzetközi popéletben a The Chemical Brothers és a The Prodigy érte el (ebből a műfajból) a leglátványosabb sikereket, általában eredményesen lovagolva meg az éppen aktuális zenei divathullámot. Nálunk pedig a sokak által nem minden gúny nélkül "a magyar Chemicalnek" nevezett, korábban kéttagú, mostanra azonban a Heaven Street Seven énekesével háromfősre bővült Neo (december huszadikán megjelent második nagylemezükről lásd lemezkritikánkat Ugródeszka címmel). Ám sem az itthoni, sem a nemzetközi elektropop nem tudott olyan eladási számokat produkálni, mint akár a legismertebb sztár-dj-k mixlemezei. A Neo első, Eklektogram című albuma például, úgy tudjuk, kevesebb mint tízezer példányban fogyott el.
Az "elektro" címke egyébként egy önálló technoirányzat, melyet, ígérjük, nemsokára kivesézünk ezeken a hasábokon. Ám nyilván az sem véletlen, hogy a népszerű techno legigényesebb válfaján (ebben az összefüggésrendszerben igénytelennek például a mézes-mázos eurotrance-t és a butítóan unalmas kommersz-house-t nevezzük), az elektropopon rajtaragadt az "elektro" megjelölés. Hiszen a durva és recsegőnek ható basszusfutamokból, a robotikus hangzásból, az eszköztelen és keresetlen egyszerűségből azért valamit megtartott az elektropop is. Néhány slágerdarabja tévé- és rádióspotok aláfestő zenéjeként tűnt föl; az utóbbi években főleg az Eurosport és a National Geographic zenei progressziójának örültünk. Például mikor az eurosportos zenei szerkesztők a mi Neónk egyik számát tették meg a egyik leggyakrabban játszott spotjuk zenéjének.
H
"Az electropop, de nevezhetjük >>modern szintipopnak>retrónak<< is, valahol az underground és a mainstream között helyezkedik el. Nem igazán tud kitörni az úgynevezett underground keretek közül, legfeljebb egy-egy szám erejéig" - tudjuk meg az "igazi" electropopról az első fontos információt a soproni Pörneczi Gábortól, vagy zenei berkekben ismertebb nevén dj Coyote-tól, aki saját bevallása szerint technós szetjeibe mostanság már belecsempész egy-egy electropop számot. A legmeghatározóbb nemzetközi kiadó, az amerikai dj Hell International Deejay Gigolosa, mely ezt a retrósnak mondható irányzatot favorizálja.
Az irányzatot körülbelül 1998 óta meghatározó kiadó újabban ruhákkal is elkezdett foglalkozni (sőt, ha minden igaz, filmet is forgatnak hamarosan), ami nem csoda, hiszen, mint Coyote-tól halljuk, az electropop szcéna jelentősen belefolyt a divatba és viszont. A magyar közönség ebből kifolyólag leginkább a kábelen fogható divatcsatornán, a Fashion TV-n találkozhat az electropoppal - az adó annyira rámozdult a stílusra, hogy sorra adja ki az electropop mixeket. Az electropoposoknak nagyon meghatározó, ki hogyan van felöltözve egy bulin: itt az tetszik a legjobban a lányoknak, aki a legtöbb ,,oldschool" ruhadarabot tudta előkaparni a szekrény mélyéről. ,,Az elharapózott oldschool-divat is ennek a retrós zenei és divatkultúrának a terméke. Az egymás mellé csakis a különbözni vágyás miatt dobált, szakadt cuccok stílustalansága és igénytelensége az ezredfordulóra kiforrott eleganciává vált" - mondja Sávoly Loránd minimáltechnós bedroom-dj, aki ugyancsak otthon van az electropopban.
Berlinben gomba módra szaporodnak erre a retrofílingre szakosodott klubok is, több ezren azonban Németországban sincsenek az electropop dominálta partikon, legfeljebb több százan. Több ezer ember egyszerre és együtt legfeljebb akkor hall ilyen zenét, ha a legnagyobbak közül meghívnak valakit (például a montreali Tigát, akinek Turbo Recordingsa szintén az egyik meghatározója az electropop-retro világnak) egy-egy nagyobb technofesztiválra.
Azonban "az egész alapvetően Németországra, New Yorkra és Kanadára korlátozódik, s mire a felénél lesz nálunk, addigra a németeknél, ahonnan mi mindenféle kulturális hatást kapunk, le is fut", mondja Lednitzky Szilvia (sokan inkább Missyként ismerik), a Freee Magazin szakírója. A nyolcvanas évekbeli alapokat a new wave és a punk, illetve a szintipop jelentik, s ezek alapvetően meghatározzák a stílust. Előbbi kettő a szinte mindig énekes számok szövegeire hatott erőteljesen, míg a zenei alapokat az utóbbinál érdemes keresni. "A zenék jól meg vannak csinálva, poposan igényes, magyarán könynyen emészthető a hangzásuk. Az egész nagyon retrospektív arról szól, hogy milyen jó volt a hetvenes-nyolcvanas években, és ez persze a zenében is megnyilvánul."
Az electropopnak van már teljesen új, 2002-es fejleménye is: a punkosabb, undergroundabb electro-clash. A "clash" megjelölés itt az elektronika és a rock ütköztetésére, szebben mondva "fúziójára" utal. Lednitzky ennek lényegéről a következő sommás megállapítást fogalmazza meg: "valami olyat csinálni, ami még nem volt, valami olyat, ami annyira szörnyű, hogy már jó."
Coyote, Missy és Sávoly egybehangzóan állítja: Magyarországon még lehet komoly jövője az electropopnak, már csak azért is, mert az itthon kialakulóban lévő hétköznapi klubélethez ideális a könnyed, de igényes és kifejezetten érzelmes, szövegei révén pedig konkrét mondanivalót is hordozó irányzat. Azzal is tisztában vannak azonban, hogy az egész hamar kifulladhat, amikor egyszerűen már nem lesz hova visszanyúlni, nem lesz mit felidézni. Mikor mindent előkapartak és fölhasználtak a nyolcvanas évek várakozással és reménnyel teljes időszakából, az electropopból sem marad több néhány rongyosra játszott slágernél.
Zubor Tamás
Ugródeszka
Az elektropopot játszó hazai formációk közül a legismertebb a Neo, amelyről mindenki azt hiszi, hogy a Mátrix főszereplőjéről neveztetett el, holott biztos forrásból tudom, hogy nem. És most, három évvel az Eklektogram után megjelent az időközben trióvá bővült csapat második lemeze, Lo-Tech Man, Hi-Tech World címmel.
Ha szigorúan vesszük a fogalmakat, akkor inkább pop, mint elektro, de címkézés helyett maradjunk annyiban, hogy az előzőhöz képest sokkal populárisabb az új album. Érdekes módon nehéz megfejteni, pontosan mitől. A legvalószínűbb, hogy a jóval nagyobb teret nyert, néha egy kis Depeche Mode-, sőt, tisztesség ne essék szólván, időnként csipetnyi Pet Shop Boys-utánérzést generáló vokálok teszik azzá. Az énekért nagyjában-egészében a Heaven Street Sevenből ismert, immár a Neo teljes értékű tagjaként munkálkodó Szűcs Krisztián felel, aki egyébként már az Eklektogramon is közreműködött. Ugyanő ötlötte ki a szövegeket, érdemes rájuk odafigyelni, közel sem töltelékdumák.
A magam részéről sajnálom, hogy a több vokál mellett kevésbé érvényesülhetnek az olyan energikus hangzások, mint például az Eklektogramon szereplő Pinkbeat című szerzeményé, amely a maga nemében örökzöldnek számít, már amennyiben létezik ilyesmi az elektronikus zene folyton változó dzsungelében. Azért persze nem tűntek el, ott vannak a Pointless Lowlands, az Explode Your World, az Everybody Come On, a Come Down és mindenekelőtt a Diskhead című számokban (nem véletlen, hogy utóbbinak az Anorganik-féle - kifogástalan - remixe felkerült a Chi Recordings Crash & Carry című breakbeat válogatására).
Az igazi különlegesség azonban a Renard, ebben - kötelességem rögzíteni - megszólalnak a gadulka, a fujara és a pannonpipe nevű hangszerek, továbbá Keszei Bori opera-énekesnő hangja (ezt ráadásul tudtam is azonosítani, nem úgy, mint a másik hármat). A szám nagyjából olyan, mint maga az album: érdekes, nem túlbonyolított, de alaposan össze van rakva. Nagy erénye a Neónak, hogy a világért sem akar a Chemical Brothersre vagy bárki másra hasonlítani, a Lo-Tech Man, Hi-Tech World pedig még eredetibb, mint az elődje.
Már az is jelzi a szándékokat, hogy az új lemez kizárólag angol nyelvű, és úgy hírlik, a Moldvai Márk és Milkovics Mátyás által alapított zenekar a végsőkig el van szánva a külföldi sikerekre. Az áttörés tulajdonképpen már meg is történt, hiszen a Diskhead klipjének a világpremierje a Music Television World Chart Express című műsorában volt, továbbá beválogatták a leginnovatívabb darabokat bemutató Mtv:new című műsorba; szóljon valaki, ha tud még egy magyar együttest, amelyiknek ez összejött.
A projekt egyetlen gyenge pontja a lemezborító lehet, amelyre hosszas fejtörés után, a lehető legjámborabb megközelítéssel, azt ötlöttem ki, hogy kissé túlságosan retrósra sikeredett. Erősebben nem merek fogalmazni, mert a sajtóanyagból és a zenekar honlapjáról (www.neo.hu) kiderül, hogy a borító akár mágikus jelentőséggel is bírhat, és a franc akar ujjat húzni a természetfelettivel.
Galambos Péter
