Mesélhetnénk a történetet persze úgy is, hogy egy tíz évvel korábbi szexuális bűncselekmény - megrontás - áldozata beszorult áldozat állapotába, kiszolgáltatott szeretőként raboskodik magányába és reményeibe zártan. Nem zárja ki a film ezt az olvasatot - végül is a bűn a végén elnyeri a büntetést -, még csak el sem keni, de a történet nem ezen a vonalon halad.
Pár nap alatt kell eljuttatni a főhőst, a lányt a mindentől a semmiig. A kamera nem mozdul ki a lakásból, a lány néha igen, a külvilág csak kontúrokban köszön be olykor, meg a férfi vállát, tarkóját is látjuk. Bátor ötlet, nagy kihívás, és Kovács Patrícia játékát nem is érheti gáncs, ahogy Ragályi Elemér operatőri munkáját sem: finomak, szépek, aprólékosak a képek, néha talán túlságosan, mert dramaturgiailag indokolatlanul is.
Hogy csinál az ember, ha egyedül van? Egy biztos: nem beszél hosszasan fennhangon, de még csak nem is gondolkozik kerek mondatokban, ugyanígy idézve föl múltbéli dialógusokat. Csakhogy itt a helyzetek többsége ilyen, amin könnyen átsiklanánk, ha nem volna a láthatatlan, de azért egyértelműen és részletezve jelzett külvilág, a környezet túlságosan konkrét, arra kényszerítve a nézőt, hogy amit viszont lát, azt még inkább egy az egyben, naturalisztikusan érzékelje. Irányt tartanak a mondatok, túl pontosak, határozottak és célratörőek - mondhatni: túlrendezettek - a lány tevés-vevései. Kivéve talán a hirtelen váltásokat, amelyek oka mindig ugyanaz: az öröm, a szorongás, a félénk remény, mert megcsörren a telefon vagy a csengő. Ezek a legjobb pillanatai a filmnek, amikor a képi világ kereksége mögül előtör a színészi játék.
A helyzet tehát szinte a szociografikus bemutatás szintjén egyértelmű, de éppen ezért kevés egy nagyjátékfilm kitöltéséhez, hiszen a lánynak nincs tere semmiféle lelki elmozduláshoz. A forgatókönyv ezt a problémát úgy hidalja át, hogy a tíz éve tartó kapcsolat alakulását a férfi felől gyorsítja fel, lázasan adagolva újabb és újabb gennyes sunyiságokat, aljas kis hazugságokat, ezekbe kell az orrát beleverni, hogy fölébredjen végre ez a szerencsétlen, magatehetetlen kis liba. Hogy amikor fázisrajzolóként egy rajzfilm állatkáival vacakol, földerengjen benne végre a sejtelem: lehet, hogy a kis macilány sikoltozva menekült, amikor a nagy, suta maci a bugyijába túrt? Valahogy rosszízű ez az erősen megkésett közeledése a már említett, megérdemelt büntetésnek. Épp a megkésettsége rejteget egyfajta megengedést, sejtet valami megértést, ami ugyanakkor - álszentek persze ne legyünk - a való élet ténye.
Csak hát: mire megy ki végül is a játék? Arra, hogy alacsony költségvetés mellett egy nézhető, de mégsem gagyi, kulturált, ámde izgalmas és fordulatos film szülessen. Ehhez pedig az elmélyültség jó szándéka mellett megköveteltetik egy bizonyos - nem a téma, hanem a remélt széles körű befogadás szempontjából indokolt - tempó, egyben tartott, intenzív hangulat, nem beszélve a kellő mozgalmasságról, amihez néha borzongató pillanatok kellenek, valamennyi veszély, rémület, vér, sikoly. Erőszak az erőszakban, kiszolgáltatottság a kiszolgáltatottságban. A bezártságra rátörő külvilág, amely személytelen brutalitásával - és van valami rosszízű ebben is - mintha igazolná az alaphelyzetet: van ennél rosszabb is. Mesterséges csiki-csuki, amelynek a fő machinátora, első mozgatója természetesen az önző, hazug szerető, ettől kezdve viszont magamagát görgeti az élet: ez van, minden ez, bántások és csalatkozások.
Ez van, és ezzel - tíz év, gondoljuk csak meg, mekkora idő - nem áll szemben a főhős részéről semmi, de semmi, munkája van, ismerősei, reménykedő udvarlók, barátnő, mindhiába. Minden, ami ezekből, a külvilágból, az emberekből következik, elpereg a lány mellett észrevétlenül, és ez így volna még most is, ha nem kerül át tehetetlen életét sodró sorsa Sas Tamás és Can Togay forgatókönyvébe, onnan pedig ebbe az új, 94 perces magyar játékfilmbe, hogy ott végre erőteljes fordulatot vegyen.
- kovácsy -
Forgalmazza a Budapest Film
