Orpheusz, a művészet, a zene varázsos hatalmát személyében jelképező ógörög regealak mítosza egyike az antikvitás legtermékenyebb, sokértelmű történeteinek: jámbor, esztétizáló vagy épp bölcselkedő poémáktól a rejtélyes orfikus tanokig megannyi nyomát lelhetjük az isteni dalnok változatos megközelítésekhez idomítható emlékezetének. Figurája átvészelte a keresztény középkort, sőt alkalmasint a krisztusi "jó pásztor" toposzát is gazdagította, s utóbb a reneszánsz óta megszakítás nélkül jelen van a nyugati kultúrában. Különösen az operairodalom jelesei kamatoztatták előnyösen közkeletű történetét Monteverditől egészen Offenbach, Darius Milhaud vagy Philip Glass dalművéig. A téma a Londonban vendégszereplő Joseph Haydnt is megtalálta, ám 1791-ben írt operája több szempontból is kilóg a motívumtörténet meghatározó vonulatából. Nemcsak mivel bő másfél évszázadon át előadatlan maradt, s ilyesformán nem gyakorolt számottevő hatást Orpheusz újkori reprezentációjára, hanem mert az opera nem pusztán figyelemre méltó eltérésekkel adja elő a halott kedvese nyomában az alvilágba leszálló trák költő és zeneművész meséjét, de még Orpheusz bakkhánsnők általi meggyilkoltatását is elbeszéli.
Ráadásul a mű címe allegorikus értelmezést sugall, s e tény alighanem külön izgalmas várakozást ébresztett mindazokban, akik a Tavaszi Fesztivál és az idei Haydn-év programjához egyaránt kapcsolódó operaprodukció bemutatójára jegyet váltottak. Annál is inkább, hiszen tudható volt, hogy Zsótér Sándor személyében elmélyült, az artisztikumot érzékletes okossággal elegyítő rendező állítja majd az operaház színpadára ezt az ínyencfalatnak számító, tartalmas, de nehezen emészthető művet. Nos, ha a rendező meghajlását kísérő harsány, a hazai közönség körében újabban divatozó búúúzást tekintjük irányadónak, akkor Zsótér teljesítményét leginkább csak félkudarcnak ítélhetnénk. Ám személyes összbenyomásunk ezúttal jóval kedvezőbb: Zsótér - olykor valóban hipertrofikus és ötletelő - rendezése látványt és elgondolkodnivalót egyaránt bőséggel kínált a vonakodó publikumnak. A kortárs képzőművészeti ihletésű színpadkép (Ambrus Mária díszletei Ulf Puder festményeit adaptálták) két, merőben sokat mozgatott, forgatott eleme, az élet rendezett világát idéző vityilló és a tragikus végzetet érzékeltető, kicsinyített biatorbágyi merénylet például többszörösen gazdag jelképnek bizonyult.
Okos, következetesen végigvitt koncepciónak tűnt Orpheusz beállítása is: az Eurüdikéhez és a világhoz egyként felületesen, öntetszelgéssel és olykor abszent módon viszonyuló figura az eseményeket csak áttételeken keresztül, pózokban, utazó vendégművészként képes megélni. Elegáns zakóban lép elénk, megjelenését és az Eurüdiké megmentését tárgyaló áriáját a színpadra telepedő hárfás kíséri játékával. Érettebb személyiségű, fekete koktélruhás kedvesével nemigen tud mit kezdeni, inkább csak látná, mint megszabadítaná az alvilágból. Gusztusos és elgondolkodtató volt a kórus mozgatása is: a haldokló Eurüdiké teste példának okáért az ő hátukon siklott a bús másvilág felé. Mindazonáltal a kihüvelyezett szimbólumok mellett számos megfejthetetlen feladvány is akadt, s mi tagadás, az emberfia könnyen elveszti rejtvényfejtő kedvét, amennyiben az értelmezésre váró szimbólum nem más, mint a női kóristák feje búbjára illesztett gumilabda, amellyel egyébiránt némi lanyha dobálózást is véghezvittek az első felvonás háborús epizódjában.
Zsótér és a közönség egyesült szerencséjére két nagyszerű énekes színész alakította a címszerepeket. Kenneth Tarver lírai, szép színű, s épp csak árnyalatnyit hiszteroid tenorjával tökéletesen megfelelt a rendezői koncepció számára, s akciókban dús színpadi játéka ugyancsak hitelt érdemelt: maga volt a puha alkatú, sikerektől elkényeztetett, kedvvel áriázó művész-Orpheusz. Az operaház másik nagy vendége ez estén a hosszú szünet után visszatérő Rost Andrea volt: eleganciája, személyiségének gazdagsága, méltósága az életképtelen párkapcsolat ideális beltagjává avatta. Értelemszerűen nem rendelkezik a szerepben etalonként tündöklő Cecilia Bartoli koloratúrázásának varrógéptechnikájával, ám azért becsülettel megdolgozott az ékítményekért, s legatói változatlanul általános gyönyört keltettek a publikum körében. Az Orpheuszt tanáccsal ellátó, szoknyáját szükség esetén léghajóvá átalakító Géniusz szerepében Hajnóczy Júlia egy-egy csúcshanggal folytatott küzdelmében is bájosnak, míg az Eurüdiké apját és a librettó kuszaságának főfelelősét alakító Szegedi Csaba kellően markánsnak bizonyult. Csekély alvilági szerepében is rokonszenves benyomást keltett Cser Krisztián szokott remek kiállása, erős színpadi jelenléte.
Fischer Ádám fölényesen, kikezdhetetlen autoritással szavatolta Haydn zenéjének árnyalt, a kétes kimenetelű első találkozást, az operaházi vakrandit szerelemmé emelő előadását. Igényes formálása a Mozart halálának esztendejében keletkezett, s az ifjabb mester nagy operáihoz mérten statikusnak és tán kissé lagymatagnak is sejtett dalművet telivér színpadi alkotásnak, a dramaturgiai döccenőkön egykönnyen tovagördülő csodának mutatta. Zenekara, kórusa és szólistái érezhetően osztották e meggyőződést, s elkötelezettségüket látva, nekünk sem volt alapos okunk tovább kétkedni ebben.
Magyar Állami Operaház, március 29.
