Klasszikusok - a fősodor mellől: a Nemzeti két utóbbi bemutatója "hétpróbás" kanonizált opus, csak mégsem egészen, vagy nem egészen úgy.
Mert igaz ugyan, hogy Jean Racine Atáliáján tanítani lehetne a klasszicista drámaszerkesztést, de mégsem ezen szoktuk tanítani, hanem a (Valló Péter által nemrégiben ugyancsak megrendezett) Phaedrán; ezt az Atáliát én még sosem láttam színpadon. Ahogy Botho Strau§ A park című darabját sem, noha tőle már három másik is elém került valahogy valamikor; ez A park viszont Shakespeare Szentivánéji álomjára tapad, illetve abból szakad ki, illetve azzal folytat párbeszédet.
Az Atália egy templomban játszódik, egyetlen nap alatt - ahogy a szabálykönyv írja. A Nemzeti stúdiójában fémoszlopok nyúlnak az égig, a tér maga egy piros doboz, két oldalán erkélyszerű felső szint is van (a zsidó templomokban mindben, tényleg). Antal Csaba díszlete gazdagon és jelentésesen minimalista; már csak a darabot kéne hozzácsupaszítani, hogy értsük, miről szól.
A hatalomról. Arról, hogy át kéne adni, hogy nem mehet így tovább. Meg arról, hogy az új korszak sem ígérkezik szivárványosan káprázatosnak. Hogy leszámolás leszámolást követ, és ezt nevezzük történelemnek. Hogy Bál hívei és Jahve követői közt van átjárás - de inkább átállás az, és a két tábor nem békél meg soha.
Ezt azonban meglehetősen nehéz kihallani és kilátni az amúgy is szövevényes dráma stilizálással, intenzív szépséggel, szertartásossággal alaposan letakart előadásában. Nehezen ütnek át a Szálinger Balázs és Bánföldi Tibor fordította fontos gondolatok az oszlopok közti kergetőzésen, Melis László dalainak erős és tiszta zengésén, a szertartások gondos megmutatásán; agyunkat magas fordulatszámon kéne járatni, miközben érzékeink az elaltatásra (mármint a gondolkodás elaltatására) késztetnek.
Néhány drámai alakítás, vagy néhány alakítás drámai csúcspontjai törnek csak át a celebrálás vastag függönyén. Mindenekelőtt az Atáliát, Júda zsarnok uralkodóját játszó Molnár Piroska két nagyszerű jelenete, melyekben az utódját és egyben unokáját félve föllelt asszony előbb erős szívvel ellenáll, majd elfogadja végzetét. Kulka János és Udvaros Dorottya a főpap és felesége, Jozabet szerepében elsősorban közös jeleneteikben tudják sistergésre bírni a darabot; ugyancsak erőteljes Blaskó Péter Mátánjának a hitehagyás természetéről szóló "nagyáriája", Mertz Tibor és Gazsó György egy-egy kiemelt jelenete is. A többi - Mátyássy Bence elszánt és tétova Joásával együtt - alulmarad a látványos tálalással szemben.
Botho Strau§ darabjának előadása ugyancsak birkózás, noha másként; a látvány, Menczel Róbert díszlete ebben az előadásban is jelentős, de szépen összesimul a rendezéssel, és csak olykor mutatja túlságosan a Nemzeti színpadtechnikájának virtuóz elemeit. Shakespeare darabjának tündéruralkodói A parkban a huszadik század vége felé - de lehetne ma is - alászállnak egy nagyvárosba, és amit ott találnak az ő hajdani, jól uralható shakespeare-i világuk helyett, hát attól elfogja őket a jeges kétségbeesés. Érzékiség: ebben vélik föllelni a gyógymódot, hiszen diagnózisuk szerint az emberek éppen ezt veszítették el, és mint valami dominóhatás, ez okozza minden további kínjukat. Strau§ diagnózisa kissé szűkös, de látlelete meggyőző: a kietlen park metszéspontjában összefutó emberek vészesen fogyatékosak.
Alföldi Róbert rendezése ezúttal sem nem könnyed, sem nem magabiztos; éppen úgy keresi a fogást Strau§ darabján, mint az író a világon. A négy tévelygő középkorú ember - Shakespeare szerelmeseinek mai megfelelői - már a választásnál hibázik; dialógusaik, ütközéseik hol stilizáltan, hol nagyon is valósághűen mutatják immár nem is tragikus, csak szánalmas összekavarodásukat. De nem jobb Titániának sem: embertestbe zárva, szűkölve hajszolja a testi szenvedélyt, Oberon rezignált kommentárjaitól és nagy néha fölcsattanó kitöréseitől kísérve. És a Cyprianná változott Puck is kínlódik: a nagydarab Fekete fiú iránti heves vágyát az általa készített varázsos amulett sem segíti beteljesüléshez. A kis szobrocskákban megtestesülő varázslat amúgy sem működik - vagy ha igen, hát annál roszszabb mindenkinek.
Forgách András egyszerre dús és szikár, iróniában, reflektáltságban is gazdag fordításában igen mélyen jeges és kihűlt világ ez, amelyben a szenvedély kétségbeesett hajszolása egyenesen anakronisztikusnak tűnik. Alföldi rendezésében némiképp széthasadnak az egyes történetek, és Titánia energikus jelenléte sem képes összesimítani őket. A színészi alakítások közt van néhány kiemelkedő; Nagy Mari Titániájáról tanítani lehetne a színészi teremtést, a feltételek és korlátok nélküli "beledőlést" a figurába és a darabba, Rába Roland alakításának pedig a finommechanikája lenyűgöző. Számos figurát mintha baltával faragtak volna: körvonalaiban pontos, részleteiben elnagyolt. Így aztán pillanatokkal és jelenetekkel érjük be; például Schell Judit egy hosszas, néma szembenézésével, amelyben benne van minden lemondás; Rátóti Zoltán szép vívódásával, Hollósi Frigyes megrendítő szeretetnosztalgiájával, László Zsolt józan szomorúságával. És a végén persze megint nem jön jobb. Ez aztán tényleg összeköti Shakes-peare, Strau§ és a mi jelenünket.
Nemzeti Színház, március 14. és 19.
