Színház - Sosem jön jobb - Jean Racine: Atália; Botho Strau§: A park

  • Csáki Judit
  • 2009. április 2.

Zene

Klasszikusok - a fősodor mellől: a Nemzeti két utóbbi bemutatója "hétpróbás" kanonizált opus, csak mégsem egészen, vagy nem egészen úgy. Csáki Judit

Klasszikusok - a fősodor mellől: a Nemzeti két utóbbi bemutatója "hétpróbás" kanonizált opus, csak mégsem egészen, vagy nem egészen úgy.

Mert igaz ugyan, hogy Jean Racine Atáliáján tanítani lehetne a klasszicista drámaszerkesztést, de mégsem ezen szoktuk tanítani, hanem a (Valló Péter által nemrégiben ugyancsak megrendezett) Phaedrán; ezt az Atáliát én még sosem láttam színpadon. Ahogy Botho Strau§ A park című darabját sem, noha tőle már három másik is elém került valahogy valamikor; ez A park viszont Shakespeare Szentivánéji álomjára tapad, illetve abból szakad ki, illetve azzal folytat párbeszédet.

Az Atália egy templomban játszódik, egyetlen nap alatt - ahogy a szabálykönyv írja. A Nemzeti stúdiójában fémoszlopok nyúlnak az égig, a tér maga egy piros doboz, két oldalán erkélyszerű felső szint is van (a zsidó templomokban mindben, tényleg). Antal Csaba díszlete gazdagon és jelentésesen minimalista; már csak a darabot kéne hozzácsupaszítani, hogy értsük, miről szól.

A hatalomról. Arról, hogy át kéne adni, hogy nem mehet így tovább. Meg arról, hogy az új korszak sem ígérkezik szivárványosan káprázatosnak. Hogy leszámolás leszámolást követ, és ezt nevezzük történelemnek. Hogy Bál hívei és Jahve követői közt van átjárás - de inkább átállás az, és a két tábor nem békél meg soha.

Ezt azonban meglehetősen nehéz kihallani és kilátni az amúgy is szövevényes dráma stilizálással, intenzív szépséggel, szertartásossággal alaposan letakart előadásában. Nehezen ütnek át a Szálinger Balázs és Bánföldi Tibor fordította fontos gondolatok az oszlopok közti kergetőzésen, Melis László dalainak erős és tiszta zengésén, a szertartások gondos megmutatásán; agyunkat magas fordulatszámon kéne járatni, miközben érzékeink az elaltatásra (mármint a gondolkodás elaltatására) késztetnek.

Néhány drámai alakítás, vagy néhány alakítás drámai csúcspontjai törnek csak át a celebrálás vastag függönyén. Mindenekelőtt az Atáliát, Júda zsarnok uralkodóját játszó Molnár Piroska két nagyszerű jelenete, melyekben az utódját és egyben unokáját félve föllelt asszony előbb erős szívvel ellenáll, majd elfogadja végzetét. Kulka János és Udvaros Dorottya a főpap és felesége, Jozabet szerepében elsősorban közös jeleneteikben tudják sistergésre bírni a darabot; ugyancsak erőteljes Blaskó Péter Mátánjának a hitehagyás természetéről szóló "nagyáriája", Mertz Tibor és Gazsó György egy-egy kiemelt jelenete is. A többi - Mátyássy Bence elszánt és tétova Joásával együtt - alulmarad a látványos tálalással szemben.

Botho Strau§ darabjának előadása ugyancsak birkózás, noha másként; a látvány, Menczel Róbert díszlete ebben az előadásban is jelentős, de szépen összesimul a rendezéssel, és csak olykor mutatja túlságosan a Nemzeti színpadtechnikájának virtuóz elemeit. Shakespeare darabjának tündéruralkodói A parkban a huszadik század vége felé - de lehetne ma is - alászállnak egy nagyvárosba, és amit ott találnak az ő hajdani, jól uralható shakespeare-i világuk helyett, hát attól elfogja őket a jeges kétségbeesés. Érzékiség: ebben vélik föllelni a gyógymódot, hiszen diagnózisuk szerint az emberek éppen ezt veszítették el, és mint valami dominóhatás, ez okozza minden további kínjukat. Strau§ diagnózisa kissé szűkös, de látlelete meggyőző: a kietlen park metszéspontjában összefutó emberek vészesen fogyatékosak.

Alföldi Róbert rendezése ezúttal sem nem könnyed, sem nem magabiztos; éppen úgy keresi a fogást Strau§ darabján, mint az író a világon. A négy tévelygő középkorú ember - Shakespeare szerelmeseinek mai megfelelői - már a választásnál hibázik; dialógusaik, ütközéseik hol stilizáltan, hol nagyon is valósághűen mutatják immár nem is tragikus, csak szánalmas összekavarodásukat. De nem jobb Titániának sem: embertestbe zárva, szűkölve hajszolja a testi szenvedélyt, Oberon rezignált kommentárjaitól és nagy néha fölcsattanó kitöréseitől kísérve. És a Cyprianná változott Puck is kínlódik: a nagydarab Fekete fiú iránti heves vágyát az általa készített varázsos amulett sem segíti beteljesüléshez. A kis szobrocskákban megtestesülő varázslat amúgy sem működik - vagy ha igen, hát annál roszszabb mindenkinek.

Forgách András egyszerre dús és szikár, iróniában, reflektáltságban is gazdag fordításában igen mélyen jeges és kihűlt világ ez, amelyben a szenvedély kétségbeesett hajszolása egyenesen anakronisztikusnak tűnik. Alföldi rendezésében némiképp széthasadnak az egyes történetek, és Titánia energikus jelenléte sem képes összesimítani őket. A színészi alakítások közt van néhány kiemelkedő; Nagy Mari Titániájáról tanítani lehetne a színészi teremtést, a feltételek és korlátok nélküli "beledőlést" a figurába és a darabba, Rába Roland alakításának pedig a finommechanikája lenyűgöző. Számos figurát mintha baltával faragtak volna: körvonalaiban pontos, részleteiben elnagyolt. Így aztán pillanatokkal és jelenetekkel érjük be; például Schell Judit egy hosszas, néma szembenézésével, amelyben benne van minden lemondás; Rátóti Zoltán szép vívódásával, Hollósi Frigyes megrendítő szeretetnosztalgiájával, László Zsolt józan szomorúságával. És a végén persze megint nem jön jobb. Ez aztán tényleg összeköti Shakes-peare, Strau§ és a mi jelenünket.

Nemzeti Színház, március 14. és 19.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Levél egy távoli galaxisból

Mészáros Lőrinc olyan, mint a milói Vénusz. De már nem sokáig. Ő sem valódi, s róla is hiányzik ez-az (nem, a ruha pont nem). De semmi vész, a hiány pótlása folyamatban van, valahogy úgy kell elképzelni, mint a diósgyőri vár felújítását, felépítik vasbetonból, amit lecsupáltak a századok. Mészáros Lőrincnek a története hiányos, az nem lett rendesen kitalálva.

A gólem

Kicsit sok oka van Karoł Nawrocki győzelmének a lengyel elnökválasztás június 1-jei, második fordulójában ahhoz, hogy meg lehessen igazán érteni, mi történt itt. Kezdjük mindjárt azzal a tulajdonképpen technikai jellegűvel, hogy az ellenfele, Rafał Trzaskowski eléggé elfuserált, se íze, se bűze kampányt vitt.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.