A Fidesz rendezvényein évek óta rendszeresen feltűnik egy copfos, őszülő férfi, aki ránézésre valahol Kínában nyomott pólókat hord Orbán Viktor arcáról „The leader of Europe” felirattal, amit az utóbbi időben felváltott egy Donald Trump republikánus elnökjelölttel közös montázs. Nem mást üzen, mint hogy Orbán Európa megmentője, Trump pedig a világ megmentője. A pólónak nem is annyira az üzenete a meglepő, hiszen Magyarországon kívül is nagy hagyománya van annak, hogy különféle unalmas jogászokat, közgazdászokat és más hülyéket kezdjenek el sokan életük megoldójának tartani, akik kézenfogva viszik át a szegény kisnyugdíjast ezen az életnek hívott labirintuson. Ezekkel az emberekkel – többek közt a poliészter pólót büszkén viselő, egyébként New Yorkban élő, amúgy a már beszántott polgári körök idején is aktívan aktivistáskodott Szilágyi Ákos (akit semmiképp se keverjünk össze egy különösen okos Szilágyi Ákossal, és akiről ebben és ebben a cikkben írtak bővebben) esetében is – normális helyzetben a kulturált politikafogyasztónak csak annyi a dolga, hogy megértően mosolyog. Nem lenézően, megértően: ha valaki ugyanis őszintén hisz abban, hogy egy-egy öregedő zakós-nyakkendős hivatalnok/házalóügynök/csaló az, akiben úgy általában a megoldás rejlik a bolygó összes problémájára, azzal a legritkább esetben van dolgunk a világ dolgainak megvitatása esetén azon túl, hogy megpróbáljuk néha megérteni a tévútra terelődést kiváltó okokat. Bizonyára nem rossz emberek; érdemes velük beszélgetni fociról, sörökről, autókról, rúzsokról, majd ha elkezdődik – általában sajnos elterelődik – a szó az LMBTQ-propagandára, a háttérhatalomra és társaira, akkor jó módszer lehet elmenni vécére, és lehetőleg egyáltalán nem visszamenni. Velük élünk, sokunknak rokonai, nagyon helyesen ők is fognak szavazni majd.
A már említett póló normális esetben valamiféle vadhajtás is lehetne: igen, páran annyira belehabarodtak Orbán Viktorba és vele együtt Donald Trumpba, hogy kicsit bele is őrültek, amit jól mutat, hogy milyen gyakran merül fel ezekben a körökben a fehér faj globális elnyomásának a gondolata (értsd: fehér férfiak elnyomva érzik magukat, amiért felmerül, hogy a jövőben majd nem kapnak előjogokat csak azért, mert fehér férfiak). A probléma akkor kezdődik, ha a póló üzenete a megmentésről és vezetésről, illetve azok személyéről már nem valami magányos bolond agymenése, hanem a hivatalos állami kommunikáció része, tehát kicsit hasonlít is Deutsch Tamás tévévitabeli szereplésére:
furcsa szubkultúraként még szórakoztató is lehetne, de amit itt látunk, az az uralkodó kultúra.
Nem a pólóról akarok beszélni, de most már tényleg rátérek a lényegre. Szóval ahogy a póló egyébként rém ízléstelen dizájnja is tartalmaz némi szuperhősös imidzset az üzeneten túl is, úgy Rogán Antal, Habony Árpád és még ki tudja, milyen korszakos politikatechnológusok boszorkánykonyhályában is sikerült a világ magyarázatát odáig butítani, hogy szuperhősöket képzelünk oda, ahol a politikusok vannak.
A Marvel-univerzumhoz hasonlóan a mi történetünk is sok-sok eredettörténetből áll: a legfontosabb természetesen Orbán Viktoré, akinek egyedül kell rendet tennie Európában. Nagy falatnak tűnik, hiszen Európa a történet szerint a szakadék felé száguld, és egyedül ez a ravasz közép-európai látja ezt igazán, a többiek még a csatlósai közül sem mindig tudják felfogni. Orbán Viktor évek óta erőn felül veszi fel a harcot a globalista erőkkel, Soros György migránshadseregével, akikhez mostanában csatlakozott tonnányi transznemű is; semmi más céljuk nincs, mint az európai kultúra felhigítása. Az ember azt hinné, ez a harc a legnagyobb, de ahogy a képregények világában megszoktuk, ez csak az eredettörténet: a valódi nagy harc ugyanis a békéért megy. Ez már akkora harc, hogy Orbán sem képes egyedül megoldani, ha összeáll a többi, a saját eredetfilmjeit már megkapott szuperhőssel: az egzotikus keletről érkező Hszi Csin-Pinggel, az orosz néplélek értőjeként tömeggyilkolászó Vlagyimir Putyinnal, és persze legfontosabb alkotóelemként a híres póló másik szereplőjeként a reménybeli újraválasztott amerikai elnökkel, Trumppal, vagyis az ő emlegetésében csak „Tranpelnökkel”.
A kis magyar Bosszúállókat láthatjuk tehát, amiben érdekes módon a magyar szuperhősnek egyfajta zsákosfrodói szerep is jut azzal, hogy kis ország kis miniszterelnökeként végül mégis csak ő hozza párhuzamba a dolgokat, békítteti meg a világot azzal, hogy Tranpelnök és Putyin majd leül egyszer beszélni egymással egy elképzelt jövőben.
A közösen kitűzött cél pedig a béke, aminél első blikkre tényleg elég nehéz fontosabbat elképzelni, és ezen bizonyára nehéz lenne vitázni szabadon választott ukránnal, palesztinnel – hogy a kevésbé mainstream, cserébe állandósult polgárháborúk által tönkretett vidékeket már ne is számoljuk. Mivel a szuperhősös történetek nem lehetnek túl bonyolultak, ezért a finom árnyalatok ebbe a történetbe sem férnek bele: például az, hogy miféle békéről van szó. Ezt a nirvánához hasonló békét pedig nem társadalmak, kormányok, ilyesmik oldják meg, hanem Orbán Viktor, rajta keresztül pedig Tranpelnök majd, Orbán ugyanis megelégszik a kontinens vezetésével, a világ dolgait pedig rábízza a legeslegnagyobb szuperhősre, a világpolitika Hulkjára, aki megfelelő választói felhatalmazással (megfelelő alatt a korlátlant kell érteni, mint ahogy Magyarországot sem lehetne kétharmad nélkül megfelelően kormányozni, ugyebár) a háta mögött pikkpakk elrendezi a dolgokat majd, ezáltal az utolsó akadályt is elhárítva a magyarság naggyá válása elől. Hiszen a magyar nemzet már csak olyan, hogy ha nincs béke, akkor csak kicsit tud jobb lenni, mint minden más nemzet, béke esetén viszont már sokkal, de sokkal jobb.
Azzal, hogy ezeket az embereket kivettük a közszolgai fakkból, és áttettük a szuperhős fakkba, egy másik kínos kérdés is meg lett válaszolva: az, hogy mi a dolguk. Ha ugyanis Orbán Viktorról tegyük fel, azt képzeljük, hogy csak egy politikus, akkor talán joggal tennénk szóvá, hogy a békemissziónak hívott haknizása helyett miért nem foglalkozik se ő, se egyik embere olyan földhöz ragadt dolgokkal, mint a magyarok átlagéletkora, az iskolákból tömegesen funkcionális analfabétaként távozó gyerekek, az egész országban kataszrofális lakhatási helyzet, vagy mondjuk a társadalmi mobilitás szinte teljes megszűnése. Még a csökkenő szültetésszámmal is csak Novák Katalin foglalkozott, mióta pedig ő ki lett rúgva, már arra sem kéri senki igazán a magyarokat, hogy ha nem is túl jó a helyzet, legalább basszanak néha egyet. A szuperhősöknek viszont nem is ez a dolguk. Ki látott már olyat, hogy Superman a leszakadó régiókról egyeztet különféle szociológusokkal, haló! Nem is lenne ideje, hiszen a világra leselkedő gonosztevőkkel kell küzdenie, márpedig az, hogy ne robbanjon fel az egész bolygó, még annál is fontosabb, mint hogy ne nőjenek fel egész generációk kilátástalanságban.
A történetnek műfajából adódóan fontos valami katartikus végső harccal véget érnie, de ezt szerencsére már megoldják a kommunikációs stábok: megfelelő zene alákeverésével egy választás is lehet hősies honvédő háború, egy papírra behúzott iksz változhat véráldozattá, a nagy nevek összeállása – tehát egy közös fotó – pedig valamiféle sorsfordító pillanattá a világ számára. Legyünk őszinték, büszkék és elégedettek: ebben a szuperhősködésben igazából sokkal jobb is Orbán Viktor, mint a közös dolgaink intézésében. Arra úgyis ott van Pintér Sándor.
