Borotvaélen - Gettórehabilitációs terv a Józsefvárosban

  • Menyhért Anna
  • 2005.11.10 00:00

Belpol

A legnagyobb összefüggő budapesti krízisterületen, a józsefvárosi Magdolna-negyedben néhány hete elindult szociális városrehabilitációs kísérlet céljaiban, szemléletében és módszereiben egyaránt úttörő kezdeményezés. Esetleges sikere jó esetben országszerte változást hozhat a városi szegénynegyedek, gettók gondjainak kezelésében.

A legnagyobb összefüggő budapesti krízisterületen, a józsefvárosi Magdolna-negyedben néhány hete elindult szociális városrehabilitációs kísérlet céljaiban, szemléletében és módszereiben egyaránt úttörő kezdeményezés. Esetleges sikere jó esetben országszerte változást hozhat a városi szegénynegyedek, gettók gondjainak kezelésében.

"Nem, nem hallottam még róla, de csak jöjjön be, nézzünk körül együtt - tessékel befelé a Lujza utcában ismeretlenül megszólított Margit a házba, ahol lakik. - Aztán maga mivel kezdené itt a felújítást?" - mutat körbe a 40 körüli, háromgyerekes anyuka a kétemeletes, nyolclakásos épületben. A húgyszagú, lerobbant kapubejáróban állunk, mögöttünk a használhatatlan kapu, előttünk a töredezett, lebetonozott udvar. Az egyik oldalon szemét és lomok, mellette az októberi napsütésben kisgyerekek játszanak két kutyával. A homlokzat kívül is, belül is jószerivel a tégláig csupaszodott, a lépcsőház omladozik. Margiték a földszinten laknak, heten egy egyszobás, vizes falú, dohos, komfort nélküli lakásban. Miután látja, hogy szónokinak szánt kérdése a szán-déka ellenére komolynak minősül, együtt kezdjük számba venni az igényeket. A beszélgetésbe pillanatok alatt további hat-nyolc felnőtt kapcsolódik be. Némi közös gondolkodás után megállapodunk, hogy a földszintieknek a vizesedés megszüntetése lenne a legfontosabb, fent pedig a tető megjavítása és a lépcsőház rendbetétele.

"Hogyhogy nekünk is kellene segíteni? - kérdezi ingerülten egy testes férfi az emeleti korláton kihajolva. - Akkor most az önkormányzat újítja fel vagy mi? Amelyik azt gondolja, hogy azért fizetjük a lakbért, hogy mi fessük ki a házat, az jöjjön ide, és mondja a szemünkbe!" - berzenkedik az épületfelújítások tervezett kísérleti rendszere ellen. Az ajtó csattan, a szociális munkában járatlan tudósító pedig igyekszik elmagyarázni a többieknek a program lényegét. Nem sok sikerrel, végül hárman maradunk. A két asszony csendben és láthatóan hitetlenkedve hallgatja, hogy a bérlőket a terv szerint a kezdetektől fogva bevonják a házuk felújítási munkálatainak végiggondolásába, tervezésébe és kivitelezésébe. "Tudja - zárja le Margit a beszélgetést -, ha majd tényleg kijönnek ide az önkormányzattól, és megkérdezik, hogy mit szeretnénk, ahogy most maga, akkor lehet, hogy mink is elgondolkozunk, hogy mivel segítsünk."

Az egyelőre 15 évre,

2020-ig tervezett szociális rehabilitációs program megalkotói pontosan tudják, hogy a kezdeményezés sikere azon múlik, sikerül-e a legelső körben jól kiválasztani a partnereket, azaz a kísérletben részt vevő lakóközösségeket. Az a 820 millió forint ugyanis, amit a fővárosi (700) és a józsefvárosi (120) önkormányzat adott össze a programra, csak néhány épület részleges felújítására elég. A döntő nem is az, hogy a kezdeti években hány lépcsőház, tető, udvar vagy kapu újul meg, hiszen ebből az összegből kell kigazdálkodni egyebek mellett a Mátyás térre, a volt kesztyűgyár épületébe tervezett új közösségi ház megépítését is. A lényeg az, hogy életképes lesz-e az új modell, sikerül-e új alapokra helyez-ni az önkormányzat és a bérlők együttműködését, és a környéken híre megy-e, mások számára is vonzó lesz-e az új épületfelújítási struktúra.

A Corvin Sétány Projekttel (CSP) szemben, ahol jelentős lakosságcsere mellett egy új városrész épül fel (lásd: Édes grundok, Magyar Narancs, 2005. október 13.), a Népszínház utca-Teleki tér-Fiumei út-Baross utca-Koszorú utca-Mátyás tér-Nagyfuvaros utca határolta Magdolna-negyedben ugyanis éppen a mostani, mintegy 12 ezer fős lakosság megtartása, élet- és lakókörülményeinek javítása a fő cél. A rehabilitáció a Józsefvárosban néhány évvel ezelőttig szinte kizárólag egyes épületek tataro-zására és az önkormányzat által szükségesnek ítélt javításokra korlátozódott. Ezek a beavatkozások igen gyakran kontraproduktívak voltak. A Belső-Józsefvárosban gyakran már a felújítandó épületek kiválasztásakor érvényesült a privatizációs nyomás: a kiglancolt házakban, aki tehette, megvásárolta a bérlakását, és a felújított épüle-tekből idővel kiszorultak az alacsonyabb jövedelműek, ami felerősítette a környéken a lakóhely szerinti szociális és etnikai elkülönülést. A kisebb javítások viszont azért nem bizonyultak tartósnak, mert a lakók nem érezték sajátjuknak a fejük felett meghozott döntések eredményeként végrehajtott beruházásokat; az új kapuk, kaputelefonok, lépcsőházak hamarosan tönkrementek.

Kiutat csak a gyökeres szemléletváltás jelenthetett: egyrészt annak a felismerése, hogy a lakók érdemi tájékoztatása és bevonása nélkül semmilyen tartós eredmény nem remélhető, másrészt pedig az, hogy nincs értelme csak az épületek felújításában gondolkozni, ha a probléma sokkal összetettebb. Az évtizedek óta tartó, de az utóbbi években felgyorsult kedvezőtlen folyamatok hatására ugyanis a Magdolna-negyed még az eleve mostohagyereknek számító Józsefvároson belül is a legnagyobb szegénynegyeddé vált. A teljes kerületben idén tavasszal mintegy 1700 család kapott lakásfenntartási támogatást - a negyedük ezekben az utcákban lakik. A 13 háztömbből álló Magdolna-negyed egyébként nem organikusan fejlődött ki: a kerület fejlesztési koncepciójának kialakításakor urbanisztikai, építészeti és szociológiai szempontok szerint a néhány éve kijelölt 11 "városrész" egyikeként, mesterségesen húzták meg a határait. A Narancs tapasztalatai szerint ugyanakkor az itt élők örülnek, hogy nevet kapott a környék, ami - némileg váratlanul - határozottan segíti a közös helyi identitás formálódását, jóllehet a negyedben sűrítve vannak jelen a lerobbant városrészek gondjai: a nyomasztó mélyszegénység, a magas munkanélküliséggel párosuló alacsony képzettség, a mostoha lakhatási feltételek, a romló közszolgáltatások és a rossz közbiztonság. Az etnikai elkülönülés miatt érezhetően magas a cigány kisebbség lakosságaránya, bár erről sosem készült megbízható kutatás.

A Magdolna-negyedben

beindult kísérlet tehát jelentős részben az ott élők lakásviszonyainak javítását célozza. Teljes tatarozásról szó sem lehet, de az együttműködésre kész házakban a bérlőkkel közösen határozzák meg az elvégzendő feladatokat, és minél nagyobb részt vállalnak a lakók a munkából, annál kiterjedtebb támogatásra számíthatnak az önkormányzattól. A gyakorlatban ideális esetben mindez úgy nézne ki, hogy azokban a házakban, ahol a lakók elfogadható viszonyban vannak egymással, néhány hangadó húzóember felismeri a széles körben hirdetett felújítási program lehetőségeit, és a közös cél érdekében összehozza a házbelieket. E folyamatot és a felmerülő konfliktusok kezelését a programot lebonyolító Józsefvárosi Rehabilitációs és Városfejlesztési (RÉV8) Rt. szociális munkásai mindvégig rendszeresen segítik.

A RÉV8 szakemberei felmérik és dokumentálják az épület műszaki állapotát, amiről a lakókat is tájékoztatják. A ház ekkor amolyan kvázitársasházként dönt a legfontosabb elvégzendő munkákról, és szerződik a RÉV8-cal. A bérlőket beavatják az általuk fizetett, házankénti bontásban nyilvántartott lakbérek felhasználásába is. A RÉV8 (a lakók instrukciói alapján) megtervezi és elvégezteti a szükséges munkákat, míg a lakók a megállapodásnak megfelelően vagy a pince és az udvar kitakarításával, vagy a kicserélt fővízcsövek visszavakolásával, festéssel vagy bármilyen egyéb munkával járulnak hozzá a felújításhoz. Az anyagokat és a szerszámokat természetesen a RÉV8 biztosítja. A tájékoztatás, az egyes fázisok követése, közös ellenőrzése mindvégig folyamatos.

Az elgondolás az, hogy a felújításkor kitalált és megteremtett értéket az ott lakók a magukénak fogják érezni, és ezért megóvják, a siker láttán pedig más házak addig kevésbé agilis bérlői is felbátorodnak. Legalább ilyen fontos, távlati szociálpszichológiai jellegű cél azonban az is, hogy megerősödjenek az egymás mellett lakók közötti társadalmi kötelékek: közösségek alakuljanak ki, a hasonló helyzetben, jelenleg többnyire döbbenetes nyomorban élők felismerjék közös érdekeiket, és később álljanak is ki értük. A közösségteremtés eszköze lesz az említett közösségi ház a vonzónak tűnő, de egyelőre persze csak papíron létező programjaival; a Mátyás térnek, a környék agorájának már megkezdődött a felújítása, ami maga után húzhatja a környező utcákat. A rehabilitációs projekt megalkotói emellett óriási jelen-tőséget tulajdonítanak a terület egyetlen általános iskolájának, a szinte tökéletesen szegregált cigányiskolának számító Erdélyi utcai általánosnak is. Részben éppen a deszegregáció jegyében dön-tötték el az idén, hogy az iskolát összevonják a főleg nem romákat tanító Dugonics András Gimnáziummal, hogy 2006 őszétől már közös épületben, speciális pedagógiai program alapján tanuljanak a diákok. Az itt lakók jövedelemtermelő képességét fokozandó a felújítási munkákba minél nagyobb arányban szeretnék bevonni a helyi kisiparosokat, akik számára képzést és egyéb segítséget, például inkubátorházat biztosítanának.

A terjedelmi okok miatt itt csak elnagyoltan ismertetett komplex program (bővebben lásd: www.rev8.hu) természetesen rengeteg buktatót rejt, és ezzel a megalkotói is tisztában vannak. A projekt egyik szülőatyja és fő támogatója Molnár György, a józsefvárosi önkormányzat szocialista képviselője. A "civilben" matematikus-közgazdász Molnár még ma is kétesélyesnek érzi a kísérletet, pedig nem kis fegyvertény, hogy sikerült a kerületben és a fővárosi közgyűlésben széles politikai támogatást és pénzt nyerni az ügynek. Molnár szerint túlságosan elmélyült a gettósodás, és nagyon nehéz lesz megállítani a folyamatot. Nagy veszélynek tartja, hogy mind a lakók, mind a politika részéről óriási és azonnali elvárásokat fűznek a kísérlethez, miközben szerinte jó, ha öt év múlva jelentkeznek az első, a szélesebb helyi közösség számára érzékelhető eredmények.

A rehabilitációt szívügyének tekintő képviselő további jelentős veszélyforrást lát az ellenérdekelt bűnözői körök esetleges közbelépésében is. Miközben ugyanis a javuló utcakép és lakásállomány nincs ellenükre, a rendezettebb viszonyok és az erősödő társadalmi önszerveződés nyilván nem olyasmi, aminek örömükben tapsikolnak. Ráadásul több forrásunk szerint a rehabilitáció hírére szinte azonnal beindult a környéken a lakásmaffia. Térnyerésüket elősegítette, hogy a kerületi köztájékoztatásban a változásoktól való félelmek miatt hangsúlyosan jelent meg a "nem lesz bontás, nem lesz kilakoltatás" szlogenje. Ez sokakban tovább erősítette az aggodalmakat, a tudatlanság pedig táptalaja a visszaéléseknek. Ide vágott személyes tapasztalatunk is, amikor a Dobozi utcában, a kellő körültekintést figyelmen kívül hagyva az utcán álló testes férfiak egy csoportjától érdeklődtünk a felújításokról. "Az kurva jó, ha felújítanak, nézz körül, hogy néz ki itt minden - mondta egyikük. - De azt is írd meg, hogy aki meg meg van ijedve, és el akarja adni a kis kéróját, azt jobban teszik, ha hagyják, hadd adja. 'k odabent törődjenek a ma-guk dolgával, de itt más szabályok vannak, és aki ezt nem tudja, az könnyen pórul járhat."

Molnár György szerint az is gond, hogy a Magdolna-negyedben most sokan azt várják, hogy a CSP-hez hasonlóan itt is jobb lakásokba költözhetnek a lakók. "Csakhogy erről szó sincs - mondja a szociológus Sárkány Csilla, a RÉV8 közszolgálati programvezetője. - Tény, hogy a CSP tapasztalatai alapján mertünk belevágni a Magdolna-negyed szociális rehabilitációjába, itt azonban mindenki a lakásában marad, bár tény, hogy ezt időbe telik majd elfogadni." "Csak az merülhet fel - teszi hozzá Alföldi György, a Rév8 építész igazgatója -, hogy a megürülő lakásokkal bővítjük a meglévőket, vagy hozzájuk építjük a folyosói WC-t, mosókonyhát, növelve a komfortfokozatukat. A CSP-ben kulcsfontosságú volt, hogy fel tudtuk mérni a valódi igényszinteket, és ezeknek megfelelő lakásokat adtunk az ott élőknek, hogy megtanultunk szót érteni az emberekkel és elfogadni őket." Sárkány szerint mindez óriási segítség a most induló, a Magdolna-negyed valameny-nyi házát érintő beszélgetésekben, igényfelmérésben.

Kérdés persze, hogy mire lesz elég ez a tapasztalat, és ki lesz a húzóember az olyan házakban, mint az az egyszintes, háromlakásos, a végtelenségig lerobbant épület, ahol többszöri próbálkozásra sem sikerült szót értenünk senkivel. A sokgyerekes roma család bizalmatlan volt, az elesett, idős néni és a harmadik szoba-konyhában lakó két beteg, láthatóan testileg és szellemileg is leépült ember pedig egyáltalán nem értett semmit. "Valószínűleg lesznek olyan házak, ahol nem tudunk eredményt elérni" - ismerte el lapunknak Sárkány Csilla a kísérlet korlátait.

A szakemberek szerint ugyanakkor sikertörténet lehet a lebetonozott udvarok feltörése, mert a párologtató felület növelésével

gyorsan és olcsón csökkenthető

a talajvízszint, és így megszűnhet a földszinti lakások vizesedése. Az viszont már keményebb dió lesz a RÉV8-as építészek számára, amikor az együttműködő házak lakói számukra talán extravagánsnak ható kérésekkel állnak elő. "Évek óta kérjük, hogy fessék aranyszínűre a lépcsőházat, és olyan fáin rózsaszínűre a folyosókat - mondja cseppet sem tréfálkozva Éva az egyik Szerdahelyi utcai ház második emeletén. - A múltkor lent voltunk a Mátyás téren az ünnepségen (a RÉV8 és az önkormányzat által szervezett programindító lakossági fórumon - M. G.), ott nem mertem megkérdezni, de van a házban más is, aki szeretné." "Olyan mintás lila, az szép lenne" - felelte halálosan komolyan a kérdésre, hogy milyen színű lenne kívülről a ház, ha rajta múlna. Ha a RÉV8 igazgatója, az építész Alföldi György komolyan gondolja, amit lapunknak is kifejtett, hogy senkire nem erőltetik rá az akaratukat, akkor érdekes fejlemények várhatók egyes józsefvárosi utcákban. És ezt nem a malícia mondatja velünk - egy ilyen, esztétikai alapú konfliktushelyzet feloldása a rugalmasság valódi fokmérője lehet. (Alföldi György írását lásd a következő oldalon.)

A Józsefvárosi Családsegítő Központ vezetője, Darók Ildikó is nagyra tartja a CSP tanulságait. A Narancsnak elmondta, hogy a családsegítő szakembereit egy ideje már bevonják a helyi rendeletalkotásba, és részben ezért váltak elkerülhetővé az olyan kínos helyzetek, mint amikor pár évvel korábban egy rosszul megfogalmazott rendelet miatt tömeges kilakoltatás indult a kerületben. Mint mondja, nagyon nehéz, mégis muszáj elfogadni a környéken élők élethelyzetéből fakadó deviáns magatartásformákat, mert e nélkül lehetetlen eredményes szociális munkát végezni. A felnőttek nevelését tapasztalatai alapján szinte le-hetetlennek tartja, és inkább csak a második vagy a harmadik generáció életében vár nagyobb javulást, ezért az iskola fejlesztését ő is kulcsfontosságúnak tekinti. Megrázónak nevezte ugyanakkor a kerületi gyerekek öröklött ingerszegény életét, és az abból fakadó kilátástalanságot. "A gettó nemcsak azt jelenti, hogy ide nem jön be senki, de azt is, hogy az itt élők se járnak ki" - kommentálta lapunknak Molnár György a Horváth Pétertől, az Erdélyi utcai iskola igazgatójától hallottakat: a beisko-lázott elsős kisdiákok közül sokan még soha nem látták a Dunát.

A Magdolna-negyedet és általában a középső Józsefvárost a rossz híre ellenére sokan azért szeretik, mert az emberek közvetlenebbek egymással, és a nyomor, a lepusztultság ellenére sokszor valami fátyolosan vidám, egy régmúlt Budapestet idéző városi hangulat lengi be a köztereit. Ez a délibáb azonban a házakba belépve ma még rendre elillan. "Mondhatnak akármit, hogy hogy meg mit akarnak felújítani, az igazság az, hogy aki normális, az innen mind el akar menni" - magyarázza a lépcsőn egy középkorú férfi, cekkerrel a kezében. "Gyere már fel, egyikünk sem megy innen sehová, ebben a házban fogunk mindketten megrohadni" - teszi helyre az elhangzottakat az ajtóban álló élettársa. "Azért írja bele az újságába - teszi hozzá -, hogy ha lehetne, sem mennék el, csak jó lenne az utcán több színt és vidámabb embereket látni."

Neked ajánljuk