"Jóformán csak csomagolás van a kukákban" - Szilágyi László, a Lehet Más a Politika képviselője a szemétről

  • Bundula István, Vári György
  • 2011.07.07 00:00

Belpol

A múlt héten elfogadott új termékdíjtörvénnyel a parlamenti kétharmad a szokásos útját járta: nem a meglévő szabályozás gyengeségeit korrigálta, hanem átgondolatlan változtatásával akár káoszba is taszíthat egy újabb területet. Minderről a Hulladék Munkaszövetség volt elnökével, lapunk egykori szerzőjével (innen a tegezés) beszélgettünk.
A múlt héten elfogadott új termékdíjtörvénnyel a parlamenti kétharmad a szokásos útját járta: nem a meglévő szabályozás gyengeségeit korrigálta, hanem átgondolatlan változtatásával akár káoszba is taszíthat egy újabb területet. Minderről a Hulladék Munkaszövetség volt elnökével, lapunk egykori szerzőjével (innen a tegezés) beszélgettünk.

Magyar Narancs: Mi a termékdíj? Mi a funkciója, kik kötelesek fizetni?

Szilágyi László: A termékdíjat a gyártó vagy az első forgalomba hozó - jellemzően valamelyik nagykereskedelmi cég - fizeti az áruk csomagolása, a gumiabroncsok, az akkumulátorok, az elektronikai berendezések, az információhordozó papírok - reklámújságok, szórólapok - és bizonyos kőolajipari termékek minden egyes kilogrammja után. Az állam eredeti szándéka ezzel az volt, hogy ösztönözze a kisebb kibocsátást. A termékdíjfizetésnek az alternatívája a hasznosítási díj volt: ezt a gyártó nem az államnak fizette, hanem egy olyan szervezetnek vagy cégnek, amely vállalta, hogy dokumentálhatóan visszagyűjti és újrahasznosítja az ilyesfajta hulladékot. Az a gyártó, amely teljesíti az unió megszabta hasznosítási kvótát, mentességet kap a termékdíjfizetés alól. És végül a harmadik lehetőség az volt, hogy a gyártó ún. egyéni teljesítést vállalt, ilyenkor önmaga gyűjti vissza a termékdíjköteles hulladékot, és ezt meggyőzően be is bizonyítja az államnak. Ennek az ellenőrzését a Környezetvédelmi Főfelügyelőség végezte.

MN: Korábban te is sokat bíráltad ezt az eddig hatályos termékdíjtörvényt, például a Narancsban is.

SZL: A termékdíj-szabályozással a kezdetektől, 1995-től - ekkor fogadták el a törvényt - rengeteg baj volt. Régóta mondogatjuk, hogy a voltaképpeni cél az lenne, hogy kevesebbet gyártsanak, akár gumiabroncsról, akár valamiféle csomagolásról vagy bármelyik termékdíjas áruról legyen is szó. Ennek a megelőzési célnak az eddigi törvény egyetlen pillanatig sem felelt meg. A gyártás visszafogására valójában csak egyetlen apró lépés történt Persányi Miklós minisztersége idején: akkor az italcsomagolásokra újrahasználati arányszámokat vezettek be, és ez valamelyest arra ösztönözte az italgyártókat, hogy visszaváltható palackokat hozzanak forgalomba. Más kérdés, hogy ez a próbálkozás is gyenge volt, gyakorlatilag az ipar és a kereskedelem elszabotálta.

MN: Hogy működött - volna - ez pontosan?

SZL: Italfajtánként állapítottak meg újrahasználati, illetve újratöltési kvótákat. Meg volt adva, hogy például egy cukros üdítőitalnak hány százalékát kell évről évre felmenő rendszerben újrahasználható csomagolásba tölteni. Aki ennek nem felelt meg, az fizethette a termékdíjat. Ezek a kvóták azonban alacsonyak voltak: Németországban például máig 25 százalék körüli az újratöltési arány az ásványvizek piacán, nálunk viszont ez már akkor is 2 százalék volt. A rendszerváltás óta fokozatosan vesztettük el az újratöltési rendszereinket: biztos sokan emlékeznek rá, hogy régen még az uborkásüveg is betétdíjas volt, és majdnem minden szabványcsomagolásban került forgalomba. Ma már csak a bor- és a sörágazatban van újratöltés. Az eldobó csomagolás használata leginkább a kereskedelem érdeke, hiszen a visszaváltott, újrahasználható göngyölegek kezelésére plusz raktár- és munkaerő-kapacitás kell. Amúgy a gyártók sem rajongtak az újrahasználható csomagolásért, nem véletlen, hogy az újonnan beállított csomagolási gépsorok mind eldobható csomagolásra lettek tervezve. A rendszerváltás óta ráadásul iszonyú csomagolási robbanás történt: rengeteg termék bejött a hazai piacra, és megváltozott a csomagolási kultúra. Jóformán csak csomagolás van a kukákban, a háztartási hulladék tömegre 20-30, térfogatra 60-70 százaléka. A megelőzési cél tehát abszolút nem teljesült soha.

MN: A korábbi törvény ezek szerint teljes kudarc volt?

SZL: Nem, mert az, hogy a kibocsátott termékdíjas anyagokból az uniós normának megfelelő mennyiséget visszagyűjtsük és hasznosítsuk, nagyjából összejött. Az elmúlt évtizedben kialakult egy rendszer: erre szakosodott koordináló szervezetek a hasznosítási díj fejében átvállalták a gyártóktól vagy a kereskedő cégektől a visszagyűjtést és a hasznosítást, amivel elvileg mindenki jól járt. A gumiabroncs és az akkumulátorok esetében a begyűjtést lényegében megoldotta az ipar, itt érvényesült a gyártói felelősség elve. A szabályozás ebben tehát működött, és a kibocsátói felelősséghez szerintem nem lett volna szabad hozzányúlni. Az új törvény szemléletével éppen az a legfőbb baj, hogy a díjat elsősorban költségvetési bevételi forrásnak tekinti, amiből vagy meg tudja - meg akarja - oldani az újrahasznosítást, vagy nem.

MN: De ha máshonnan nem is, a te régi cikkeidből tudjuk, hogy a kialakult visszagyűjtési infrastruktúrával is voltak komoly gondok.

SZL: A rendszer legnagyobb hibája az volt, hogy az állam elengedte a gyártók és a kereskedők kezét, még kontrollfunkciót sem kívánt gyakorolni. Így nemegyszer olyan begyűjtést koordináló szervezetek alakulhattak meg, amelyeknek a nagy befizetők, azaz maguk a kibocsátó - gyártó, kereskedő - érdekeltségek lettek a tulajdonosai, és ők szabhatták meg, hogy mekkora legyen a hasznosítási díj. Például az egyik legnagyobb koordináló cég, az Öko-Pannon Kht. tulajdonosai közt ott van a Coca-Cola, a Pepsi-Cola, a Dunapack, a Tetra Pak - vagyis a legnagyobb csomagoláskibocsátók. Egyes esetekben egyetlen cég alapított magának koordináló szervezetet, és így lényegében megkerülhette az egész termékdíj-fizetési rendszert. Mi akkor azt mondtuk civil szervezetként - és most miért mondanék mást -, hogy komolyabb állami felügyelet alatt működő szervezetre volna szükség, ezeket az összeférhetetlenségeket pedig meg kellene szüntetni minden termékdíjas kategóriában.

MN: Ha eddig az állami kontrollt hiányoltad, abból most igazán nem lesz hiány...

SZL: Igen, tisztán állami rendszerre váltunk. De ez szerintem már túlzás, fenn kellene tartani a kötelezettek mozgásterét, mert ha ők is részt vesznek a hulladékkezelésben, az sokkal hatékonyabb. Az állam szerepe a szabályozás és az ellenőrzés kellene, hogy legyen.

MN: Az állam miért nem tudná hatékonyan megszervezni a begyűjtést és a hasznosítást?

SZL: Ez elvben természetesen nem kizárt. Mondanom sem kell, én nem vagyok ellendrukker, nagyon szeretném, ha sikerülne. A törvényszöveg azonban nem ezt vetíti előre.

MN: Milyen problémákat látsz?

SZL: Túl gyorsan akarnak mindent. Például a koordinálási feladatokat átvevő állami ügynökség megalapítását keresztülvinni, aminek Országos Hulladékgazdálkodási Ügynökség (OHÜ) lesz a neve. Erősen kérdéses, elegendő forrással rendelkezik-e majd ez a szervezet. A törvényalkotó azzal számol, hogy az éves bevétel 49 milliárd körül lesz. Megjegyzendő: eddig közelítőleg 16-17 milliárd folyt be. A cégek tehát befizetik a termékdíjat, és ennek a felét az államkincstár negyedévente átutalja az OHÜ-nek, de csak addig a mértékig, hogy az állam 24,5 milliárd forintos részesedése ne sérüljön. Mert azt is meghatározták, hogy az állami költségvetés e bevételi forrásból évi fix 24,5 milliárddal részesül majd. A betervezett 49 milliárd viszont könnyen borulhat: jön mondjuk egy recessziós periódus, vagy az is elég, ha sok nagy cég az újrahasznosításban egyéni teljesítést választ, és nem fizet termékdíjat. És mivel az állam járandósága ugye fix összeg, az OHÜ bevételei olyan bizonytalanok lesznek, mint a kutya vacsorája. Forrás híján viszont aligha képes majd ellátni a feladatát. Főleg, hogy a szétvert régi helyett közben ki kell építeni egy teljesen új rendszert. Márpedig ha nem sikerül teljesíteni az uniós kvótának megfelelő mennyiség begyűjtését és újrahasznosítását, akkor komoly büntetéseket fizethet Magyarország, mivel az EU ezt komolyan veszi. Ebben az esetben pedig nemhogy a szemetünkkel nem tudtunk mit kezdeni, de a költségvetési bevételt is buktuk. Ez nagyon is reális forgatókönyv. Remélem persze, hogy nem lesz így; tizenöt éve azon dolgozom, hogy a hasznosítás, pláne a megelőzés működjön.

MN: Mivel az új törvény nagyon megnehezíti a cégeknek az egyéni teljesítést, a beterjesztő mondhatná: a kibocsátók fizetni fognak, vagyis lesz bevétel.

SZL: Nem tudjuk, a cégek hogyan viselkednek: egy nagyvállalat, amely Magyarországon komoly disztribúcióval rendelkezik, és meg tudja oldani egyedül a feladatot, könnyen lehet, hogy mégis az egyéni hulladékkezelés mellett dönt. Bár több baj is van ezzel, mert akkor is kell valamiféle rendszerhasználati díjat fizetniük, ha mindent az utolsó grammig visszagyűjtenek: ez viszont versenyjogba ütközik, mert gyakorlatilag kettős adóztatás. További probléma, hogy egy telephellyel rendelkező magyar cég a visszagyűjtést megteheti, egy telephellyel nem rendelkező külföldi vállalat viszont nem. E helyzet versenytorzító hatása miatt, meglehet, kifogással él majd az EU. Ezekkel a gondokkal nem voltak hajlandók foglalkozni a beterjesztők.

MN: Formálisan egyéni lépviselői indítványról van szó. Mit lehet tudni a beterjesztő szakmai előéletéről?

SZL: Sebestyén László Fidesz-képviselő, az ágazat friss, az égvilágon semmilyen szakpolitikusi múlttal nem rendelkező szakértője. Bármit nyugodtan kérdezhettünk tőle a termékdíjról, nem volt semmiről fogalma: a tervezetnek a fenntartható fejlődés bizottsága előtti tárgyalásán ez volt a szomorú helyzet. Minden megbecsülésem az övé, hogy ezt és az ezzel járó szégyenkezést bevállalta, de nekünk mégiscsak van egy olyan illúziónk, hogy a törvénytervezetek szakbizottsági megbeszélése nem hiábavaló, és hogy a törvény-előkészítés bizonyos fázisaiban szakmai vita zajlik fontos témakörökben. Ennél a módosításnál ilyesmire lehetőség sem volt. Ott állt Sebestyén képviselő úr mögött az államtitkár szakértője, és próbált válaszolni...

MN: Illés Zoltán viszont gyakran megnyilatkozott ebben a témában: az eddigi rendszert mindenféle disznóságok táptalajának tartotta, ami komoly bevételtől fosztja meg a költségvetést. Miért nem az ő államtitkársága jegyzi a módosítást?

SZL: Illés Zoltán azt mondta a bizottsági ülésen, hogy természetesen azért egyéni képviselői indítvány, mert így hamarabb kész lesz. Nyilvánvaló, hogy még tárcaközi egyeztetés sem volt, nemhogy társadalmi egyeztetés. Mutattak ugyan egy kétoldalas listát arról, hogy kikkel egyeztettek az utóbbi egy évben, de hát az egyeztetésnek nem ezek az igazi formái és fórumai. Fennáll a gyanúja, hogy alkotmányellenes volt a törvény-előkészítési folyamat: például az Országos Környezetvédelmi Tanács (OKT) nem láthatta időben. Azóta tárgyalta, de az általános vita után, a kodifikációs folyamat legvégén, már végleges formájában vitték eléjük a törvényszöveget. Az OKT-t azonban koncepcionális szinten kellene bevonni a törvény-előkészítésbe, és valóban egyeztetni a gazdálkodói, a tudományos és a civil oldallal. Egy rendes országban ezek miatt ezt a törvényt akár el is lehetne meszelni. Az OKT utólagos véleménye amúgy nem volt különösebben hízelgő. Komoly aggályok is fölmerültek, a gazdálkodó oldalnak ez ráadásul a zsebére is megy.

MN: Említetted, hogy a kodifikáció folyamán az EU-előírásokkal sem foglalkoztak. Ezt honnan szeded?

SZL: A gazdasági törvények és kiemelten az adótörvények notifikációkötelesek, és a törvény utolsó rendelkezésében szerepel is, hogy ezt a magyar állam kezdeményezte. Brüsszelben azonban ennek semmi nyoma, legalábbis ahonnan mi információt szereztünk, ott ezeket nem találják. Mindenesetre elég kusza az egész ügy: egy egyéni képviselői indítvány ügyében a kormány jár el Brüsszelnél. Teljesen idétlen helyzet, nem tudom, hogy ezt hogyan fogják odakinn megmagyarázni. Múlt hétfőn a Fidesz-többség elfogadta a törvényt, és nemsokára hatályba is lép egy része, aztán ha majd valamikor késő ősszel reagál rá az Európai Bizottság, hogy ez így mégsem lesz jó, kedves magyarok, akkor mi lesz? Akkor már nem tudnak szerződést kötni a régi koordináló szervezetekkel a kötelezettek, és - ami még fontosabb - a hasznosítók sem, az állami rendszer működését pedig nem hagyták jóvá. Ebből hónapokra elhúzódó hulladékválság adódhat. A másik veszély, hogy a nagy mennyiségek miatt nyílt uniós közbeszerzést kell majd kiírni: akármilyen hulladékról van szó, biztos, hogy az újrahasznosítás értéke eléri a közbeszerzési határt. Ez éles versenyhez vezet, és könnyen előfordulhat, hogy ebben a külföldi cégek jól szerepelnek, a magyar hasznosítókapacitás pedig hoppon marad. Ez a magyar kis- és középvállalkozásokat elég rosszul fogja érinteni; legfeljebb alvállalkozóként tudnak beszállni, ami sok munkahelybe kerülhet, ha így alakul. Nem tudom, ezt a lehetőséget mennyire mérlegelték komolyan a módosítás szerzői, mindenesetre a vita során ezt a szempontot lesöpörték az asztalról.

MN: Miért siet ennyire a kormányoldal?

SZL: 2009 eleje óta nincs országos hulladékstratégia. Az előzőt még az első Orbán-kormány fogadta el hét évre. Az MSZP-SZDSZ-koalíció, ha némi spéttel is, de elkészítette az új koncepciót, már megvolt a stratégiai környezeti vizsgálata is, de a kormányváltás után az új vezetés kidobta.

MN: Miért?

SZL: Folyosói beszélgetésekben olyanokat mondtak, hogy nem volt jó, mert a megelőzésre kell alapozni, meg hogy majd egybe fogjuk gyúrni azzal a megelőzési tervvel, amit az unió 2013-ra kötelezően előír. Csakhogy mindebből máig nincs semmi. Nem készült el az új, a jelenlegi uniós szabályozással harmonizáló hulladékgazdálkodási törvény sem, pedig már tavaly ősszel meg kellett volna lennie - úgyhogy itt is várhatunk mindenféle büntetéseket. Ha mindez megvolna, lennének célszámaink, hasznosítási elképzeléseink, tudnánk, hogy milyen infrastruktúrát kell ehhez felépíteni, mihez illesszük hozzá az alacsonyabb rendű jogszabályainkat, akkor jobban állnánk, mint most, amikor mindez hiányzik. És erre a semmire villámgyorsan, előkészítetlenül kialakítunk egy másik rendszert.

MN: Mit tesznek az erős lobbicsoportok, amelyeket ez a módosítás pénzügyileg érint?

SZL: Hát ez az. Nagy a csend a termékdíj körül. Végigéltem már jó pár termékdíjtörvény-módosítást, és mindet hatalmas kiabálás kísérte. Ez most elmaradt. Nem tudom, mi van a háttérben. Kiegyeztek, mert a kormány jelezte, hogy ha ezt most lenyelik, akkor többet nem vegzálják őket - mondjuk a betétdíjjal? Nem tudom, mi magyarázza ezt a nagy békét, de számomra is gyanús.

Neked ajánljuk