Magyar Narancs: Mit tudott, mit gondolt a családja történetéről azelőtt, hogy kikerülhetetlenül szembesült volna anyai ági zsidó származásával?
Szegedi Csanád: Kisgyermekkorom óta nagyon szerettem az érdekes történeteket, legendákat, élveztem, ha valamelyik nagymamám vagy a szüleim családi történeteket meséltek. Sajnos, a nagyapáimat már nem ismerhettem. Apukám anyukája egy majdnem ezeréves székely-magyar arisztokrata család leszármazottja, a felmenőim részt vettek a szabadságharcokban, sok híres csatában. Márta nagymamám pár éves koromban megmutatta a családi címereinkről készült fényképet, és mesélt kúriáról, cselédekről, nemesi életről. Amikor kérdeztem, hogy hova lettek a földjeink, az állataink, a családi vagyon, azt válaszolta, hogy "elvették a kommunisták". A családunk ezen ága őrizte a székely származástudatát, így minden érdekelt minket, ami Erdélyben zajlik. Természetesen azt is megkérdeztem, hogy miért a románok irányítják Erdélyt, és egyből elérkeztünk Trianonhoz is. Már 7-8 évesen összeállt a kép, hogy a kommunisták és a románok "rossz emberek", és Trianon a legnagyobb igazságtalanság. Mindeközben édesanyám anyukájával, Magdi nagymamával is nagyon jó kapcsolatom alakult ki. ' nem beszélt annyit a saját családja történetéről, ellenben hihetetlenül sokat törődött velünk. Még kisgyerekkoromban elmesélte, hogy nevelőszülők nevelték fel. Mindig szűkszavú volt, amikor vele beszélgettem a családról, de gyermekfejjel betudtam ezt annak, hogy ő már elég öreg (1919-ben született), és az ő családja nem annyira érdekes. Nem volt olyan nyílt, mint a másik nagymamám, amit utólag teljesen megértek.
MN: Volt szó a családban bármilyen vonatkozásban a zsidóságról?
SZCS: Apukám fafaragó népi iparművész, sokat sürögtem-forogtam én is favágók, népművészek között, ahol elcsattant egy-két zsidózás, de csupán amolyan élcelődő megjegyzések voltak. Ezekből a rosszízű poénokból csak arra következtettem, hogy a zsidó az valami ciki dolog lehet. Nyolcéves lehettem, amikor a házunk előtt kiabáltak arra járó fiatalok, és anyukám mondta, hogy nézzem meg az ablakból, kik azok. Én visszatérve a konyhába azt mondtam: "Nyugodj meg anya, csak ordibálnak a zsidók." Odalépett, és első indulatból felpofozott. Azt mondta, hogy soha többé nem szeretne ilyet hallani tőlem. Én akkor nem értettem ezt a hirtelen reakcióját. Arra gondoltam csupán, hogy nem illik ilyet mondani. A politika elég hamar betette a lábát a családunkba. Hétévesen végignéztem Nagy Imre újratemetését, majd Ceausescu kivégzését, tudtam, hogy a szüleim kire szavaznak az első szabad választásokon. Apukámat akkor láttam először sírni életemben, amikor vigyázzban álltunk '89-ben a tévé előtt, és énekeltük a Székely himnuszt. Apukám ki is ment Temesvárra, hogy adományokkal segítse az ottani magyarokat. A gimnáziumban csak vicceltünk a "zsidózással", nem volt közvetlen tapasztalatunk, de természetesen már akkor is hallottunk összeesküvés-elméleteket. Minden csütörtökön megvásároltam a Magyar Fórumot, amely egyfolytában a Tel-Aviv-London-New York-tengelyről írt. Csurka vezércikkeit majdnem mindig elolvastam, és tagadhatatlan, hogy hatással volt rám az ő antiszemitizmusa.
MN: Hogyan talált el a Jobbikba?
| ||
SZCS: 2001-ben Budapestre kerültem egyetemre, akkorra elkötelezett jobboldali voltam. A Jobbik már akkor működött ifjúsági szervezetként. Elmentem egy előadásukra, de ennél többet nem foglalkoztam velük, a Fidelitas tagja lettem Újpesten. Szórólapoztunk, kopogtatócédulát gyűjtöttünk, továbbképzőkre jártunk. Orbán Viktor nagyon szimpatikus volt politikusként, emberként és miniszterelnökként is. Tehetséges politikusnak tartottam és tartom ma is. A 2002-es választás hatalmas csalódás volt számomra. A Fidesz nem várt veresége, a MIÉP és az FKGP kiesése a parlamentből együttesen erőteljesen a radikalizmus irányába fordított. Politikai értelemben nagyon türelmetlenné váltam. Elegem volt abból, hogy csak szórólapokat osztogattunk, többet akartam tenni. Többé-kevésbé ismertem a Jobbik alapembereit, és tetszett az új kezdeményezés. 2003-ban, a párt alapításával egy időben léptem be. A holokauszt nem érdekelt, nem tartottam a magyarság sorstragédiájának, aztán később keservesen szembesültem a valósággal. Izrael sem érdekelt nagyon, azt gondoltam, hogy messze van. Soha nem voltam palesztinok melletti tüntetésen sem, úgy voltam vele, hogy egyik kutya, másik eb. Később a Jobbikban ez egy picit megváltozott, mert volt olyan elnökségi tag, aki kerek perec kijelentette, hogy nem lehet zsidó a párt tagja, és én akkor tudtam azonosulni ezzel a gondolattal.
Úgy voltam az antiszemitizmussal, mint egyesek a cigarettázással: tudja az ember, hogy nem egészséges, de ha bekerül egy olyan társaságba, ahol mindenki cigarettázik, akkor ő is rágyújt, mert trendinek gondolja. Aztán irtó nehéz leszokni róla. Nem zavart az antiszemitizmus. Visszagondolva, világosnak tűnik, hogy a zsidósággal kapcsolatos ellenérzésekre való hajlamot Csurka írásai alapozták meg nálam. Hozzátenném, hogy sokkal több embernek van zsidó vagy roma felmenője a Jobbikon belül, mint gondolnánk. Lehet, hogy nem is tudnak róla, de vannak. Volt olyan szakpolitikus, akinek a nagymamája akkor mondta el, hogy a nagypapa zsidó volt és a munkatáborokat is megjárta, amikor az én ügyem felszínre került. A párt sajtóosztályáról egy srác azzal "vigasztalt", hogy az egyik nagypapája cigányprímás volt, de ezt csak nekem mondja el. Hihetetlen sok kibeszéletlen családi történet van ebben az országban. Amikor én szembesültem megkérdőjelezhetetlenül a zsidóságommal, akkor azt hittem, hogy ilyen nincs, de tavaly ősszel odajött egy fickó a zsinagógában, hogy ő 45 évesen tudta meg, hogy zsidó, és azóta számtalan ilyen történetet hallottam. A saját történetem megtapasztalása persze azt is megtanította velem, hogy mennyire abszurd embereket a származásuk alapján megítélni.
MN: Mi volt az első jel, mikor fordult meg először a fejében, hogy talán zsidó lehet?
SZCS: Vannak tudatos és tudat alatti folyamatok az ember életében. Utólag biztos vagyok benne, hogy tudat alatt fiatal korom óta foglalkoztatott ez a kérdés nagymamám és anyukám indirekt jelzései, és apukám zsidósággal kapcsolatos paradox, ellenszenves kiszólásai miatt. Tudatosan sosem foglalkoztam a zsidósággal a családom vonatkozásában. Sőt azt is megkockáztatom, hogy a tudat alatti identitáselutasításom és a lelki kompenzáció vezetett némiképp a szélsőjobboldalra az egészséges hazafias érzelmeken túl. A pletykák már 2010-től elkezdődtek, de ez nem volt ritka, hiszen Morvai Krisztina férje zsidó származású volt, és az interneten még Vona Gábor állítólagos bármicvó papírját is közzétették. 2011 karácsonyától tudom, hogy a nagymamám nevelőszülei zsidók voltak. 2012 húsvét környékén volt egy nagyon hosszú beszélgetésem nagymamámmal, aki elmesélte, hogy az őt örökbe fogadó mostohaapukája és a nagymamám édesanyja testvérek voltak, vagyis a dédnagymamám zsidó volt.
Nagymamám elmesélte, hogy deportálták őt is a nevelőszüleivel együtt. Csak hallgattam, nem akartam régi sebeket feltépni, és nem tudtam, hogyan kezeljem ezt a helyzetet. Ültem az autóban Budapest felé, és nem tudtam, mit csináljak. Nagymamám iránt egy pillanatig sem ingott meg a szeretetem, sőt büszke voltam rá, de éreztem, hogy így már nem stimmel valami. Azzal nyugtattam magam, hogy nem változott semmi, hiszen én ugyanaz vagyok, aki voltam. Felhívtam a párt talán legmeghatározóbb elnökségi tagját, akivel a magánéletben is jó barátságban voltam, és megbeszéltünk másnapra egy találkozót. A Kossuth tér mellett egy kávézóban kissé összetörve elmondtam neki, hogy mi a helyzet, és arra kértem, mondja meg, mit tegyek, és azt teszem. Benne maximálisan megbíztam annak ellenére, hogy nem tagadta soha antiszemita nézeteit. Megköszönte, hogy elmondtam, de azt javasolta, ne beszéljünk erről senkinek. Bennem elindult a lelki vívódás, de munkába fojtottam az energiáimat.
Június elején egy szélsőjobboldali portál megjelentette a nagyszüleim anyakönyvi kivonatait, amelyekből kiderült, hogy anyai ágon 100 százalékig zsidó vagyok. A hallgatást felváltotta a tagadás. Nem a tényt tagadtam, hanem ahhoz ragaszkodtam, hogy ettől semmi sem változott. Volt olyan alelnök, aki amellett kardoskodott, hogy pityeregve menjek ki sajtótájékoztatót tartani és kérjek bocsánatot, valamint mondjak le mindenről azonnali hatállyal. Ez felháborított - nehogy én kérjek már bocsánatot azért, mert a családomat ártatlanul meghurcolták. Kavarogtak bennem az érzelmek, de nagyon sok megértő párttag is megkeresett és a támogatásáról biztosított. A párt feje felhívott telefonon és elhívott egy focipályához a Népligetbe, ahol arról beszélt, először nagyon megijedt, hogy mi lesz ezzel a zsidó üggyel, de üzletemberek és politológusok megnyugtatták, hogy ezzel a párt csak nyerhet. A nagymamám holokauszt-túlélő, és ez ma varázsszó Magyarországon - szerinte. Szó szerint azt mondta, hogy én leszek a párt "lézerpajzsa", velem végig lehet csinálni így az egész kampányt. Magyarul nekem kellett volna lenni a párt díszzsidajának. Pár nappal az előtt a beszélgetés előtt elnökségi ülésünk volt a képviselői irodaházban, és az ülés után Vonával és egy olyan elnökségi taggal mentünk le a parkolóba, akihez lelkileg nagyon kötődtem. A parkolóban az utóbbi személy azt mondta viccesen, hogy az lenne a legjobb megoldás, ha most fejbe lőnének, de azonnal újjászületnék 18 évesen, zsidó felmenőktől mentesen. Ezt viccnek szánta, amit kényszeredett nevetés követett, majd beszálltak Vona testőrökkel védett autójába, és én ott álltam a parkolóban, néztem, ahogy elmennek, és éreztem, hogy valami véget ért.
Ez a két beszélgetés súlyos lelki válsághoz vezetett, ami egy hónap múlva azt eredményezte, hogy kiléptem a Jobbikból. Azt az országgyűlési frakcióülést nem is részletezem, ahol több órán keresztül csak a származásom volt a téma. Az rémisztett meg a legjobban, hogy szembe találtam magamat magammal: kirekesztőből kirekesztett lettem! Hirtelen megéreztem, milyen is a "másik oldalon" lenni. Azt gondolom, ez hozta el bennem a fordulatot.
MN: Ekkor érezte úgy, hogy szakítania kell az addigi életével?
SZCS: Miközben ez zajlott, sokat beszélgettem a nagymamámmal, és valósággal sokkolt, hogy a holokauszt igaz, voltak gázkamrák, egyes csendőrök gátlástalanul kegyetlenkedtek a deportáltakkal, a nácik hogyan semmisítették meg a gyerekeket és az öregeket. Elmesélte, hogy a nagyapámat elvitték munkaszolgálatra, és amíg emberhez méltatlan munkákat csináltattak vele, addig az első feleségét és két kicsi gyerekét elvitték Auschwitzba, a gázkamrákba. A kislánya 4, a kisfia 1 éves volt. Nagymamám és nagyapám zsidó vallású magyaroknak vallották magukat, de ennek ellenére megöltek mindenkit a családunkban is a nácik, akit nem tudtak dolgoztatni. Nagyapám 40 kilósan, tífuszosan tért haza, csoda, hogy életben maradt. Ezek után én nem lehetek díszzsidó, és egy gondolat erejéig sem tagadhatom meg az ő mártír-emléküket.
Pár nap alatt kiderült számomra, hogy teljesen mindegy, hogy én mit mondok, hiszen a szélsőjobboldalon az is zsidónak számít, akinek csak az egyik ükapja volt zsidó, a zsidók meg zsidónak tekintik azt, akinek az anyja zsidó. Tehát a saját közegemnek is zsidó lettem, és az addig "ellenséges" közegnek tekintett zsidóknak is zsidó. Éreztem, hogy csak egyetlen út lehetséges számomra, ha nem akarok belebolondulni ebbe az egészbe: a teljes, őszinte szembesülés. Tudtam, hogy ez egy jó ideig megalázó, fájdalmas lesz, az emberek jókat fognak élcelődni rajta. Nem tudtam, hogy a szembesülés folyamatában egyáltalán segít-e valaki, hiszen az is előfordulhatott volna, hogy a rabbi elzavar a fészkes fenébe. Az ember számára nem megoldás, ha nem vesz tudomást a gyökereiről, ezzel kapcsolatban nagyon tanulságos volt számomra A napfény íze című film.
Azért mentem el Köves rabbihoz, mert szerettem volna végre egy autentikus személlyel beszélgetni a zsidóságról. Úgy gondoltam, hogy egy fiatal vallási vezetővel könnyebb lesz szót értenem. Elmondtam neki, hogy bocsánatot szeretnék kérni a zsidóságtól, és szembesülni szeretnék a zsidóságommal. Nem tudtam akkor még, hogy ez mit jelent. Azt gondoltam, fog adni pár könyvet, és nem látjuk egymást jó darabig. Ezzel szemben nagyon segítőkész és megértő, de egyben távolságtartó is volt. Pár nappal később Oberlander Baruch rabbinak is bemutatott, akitől rengeteg mindent kaptam az elmúlt hónapokban. Nagyon büszke vagyok arra, hogy a tanítványa lehetek. Most már tudom, hogy vannak olyanok, akiknek életükben kell újjászületniük. Én ezen a folyamaton megyek most keresztül annak minden vajúdásával együtt. Valamilyen katarzis mindig szükséges az ember életében, hogy gyökeresen megváltozzon. Ez a legtöbb embernél valami nagy betegség szokott lenni, nálam a zsidóságom, ebben szerencsés vagyok. A katarzis persze csak egy lehetőség. Én igyekszem ezt a lehetőséget, az önvizsgálaton túl, tanulással, a zsidó hagyományok megismerésével, a zsidóságról és a komplex közép-európai zsidó történetről és identitástudatról készült irodalmi művek megismerésével katalizálni.
MN: Hogyan reagált a családja és a baráti köre a hírre, hogy felkeres egy haszid rabbit?
SZCS: A feleségem azonnal tudta, mit kell tenni: gondolkozás nélkül megfogta a kezem, hogy velem tartson az új úton. Fura módon éppen a nagymamám nem örült, hogy meg akarom ismerni a zsidó vallás hagyományait, mert ő már 70 éve egyáltalán nem gyakorolja. Nagyapámmal még zsinagógában esküdtek 1947-ben, de csak azért, mert az egyik rokonnak ez volt a kívánsága. Ugyanakkor úgy látom, jólesik neki, ha néha beszélünk az ünnepekről, a hagyományokról. Hihetetlen megtapasztalás volt az, amikor pár hónapja - az ő tiltakozásának dacára - felújíttattam a miskolci zsidó temetőben az édesanyja sírját. Azt a sírhelyet, ahol már évtizedek óta nem járt. Tiltakozott ez ellen, mégis, amikor megmutattam neki az új sírról készült fényképeket, teljesen meghatódva egyszer csak elővett egy Mirjam, régi női zsidó imakönyvet, és elmondta, hogy abból szeretne imádkozni, ha lesz ereje kimenni újra a sírhelyhez. Persze neki se lehet könnyű az, ami velem történt, hiszen valahol az én történetem az ő történetének a folytatása. Hozzátartozik ehhez, hogy holokauszt-túlélőként fél attól, hogy meg fognak ismétlődni a borzalmak.
A szüleimet nagyon megviselte, ami történt, apukám valósággal rosszul volt az elején attól, hogy egy rabbival találkozom, de ma már felszabadultan tudunk beszélgetni. Vele az első beszélgetésem olyan hevesre sikerült, hogy a végén azt mondta, ha tudta volna ezt előre, el sem veszi anyukámat feleségül. Tudom, hogy nem gondolta komolyan, nyilvánvaló, hogy tiszta szívéből szereti anyukámat, csak a hirtelen düh mondatta vele. Akkor kezdtem ráeszmélni arra, hogy a politikai megbélyegzés milyen alattomosan képes megmételyezni egy szerető családi közeget is. Az első feladatom az volt, hogy csökkentsem a családon belüli hatalmas stresszt, így csak fél év elteltével, karácsonykor tudtunk leülni hideg fejjel elemezni a helyzetet. Kíváncsi voltam, hogy tudott-e anyukám és apukám a zsidó felmenőkről, mit kellett volna nekem másként csinálni. Talán mindenki hibázott egy kicsit, de mindenki hibája teljes mértékben érthető. Nagymamám és nagyapám nem tudtak és nem is akartak elmenni sem Amerikába, sem Izraelbe a háború után, Magyarországon maradtak. Úgy döntöttek, hogy minél hamarabb asszimilálódni kell, hogy egy esetleges újabb zsidóüldözés az ő leszármazottaikat ne érintse. Nagyapám tizenévesként leültette anyukámat, és elmesélt neki mindent. Anyukám ezt szörnyű titokként élte meg, és nagymamámhoz hasonlóan a hallgatást választotta. Nagyapám tulajdonképpen örült neki, hogy anyukám egy hazafias érzelmű fiúval jött össze, ezáltal is biztosítottnak látta, hogy minél messzebb kerül a megbélyegzett zsidóságtól.
Nagyapám röviddel szüleim megismerkedése után elmesélte apukámnak, hogy ők zsidó vallásúak voltak, de már kikeresztelkedtek. Apukám megkérdezte, hogy mit jelent nekik a zsidóságuk, nagyapám azt mondta, hogy már semmit. A szocializmusban nem volt téma a zsidóság, ebből kifolyólag anyukám és apukám is tudott a zsidó felmenőkről, de erről soha nem beszéltek egymással, nem volt fontos a kapcsolatukban. Visszagondolva, többször próbált nagymamám is és anyukám is utalni erre, de én részben tudatosan, részben tudat alatt nem akartam ezzel foglalkozni. Nagymamám tudta, hogy szimpatizálok a MIÉP-pel, és többször mondta, hogy nem szereti Csurkát, antiszemitának tartja. 17 éves voltam, amikor anyukám próbálta elmondani nekem a történteket, de nem tudta, mert egyáltalán nem voltam befogadó. Arra kért, ne bántsam a zsidókat, gondoljak bele, ha én is az lennék. Az igazság az, hogy leginkább magamnak köszönhetem ezt a rendkívül nehéz helyzetet, mert önfejű és sok tekintetben elvakult voltam. Mindent megteszek azért, hogy a fiaim a jövőben ne kerüljenek hozzám hasonló helyzetbe, és legyenek tisztában a zsidó hagyományokkal is.
MN: Azóta, hogy megkereste Köves Slomót, nem állt a nyilvánosság elé. Hogyan alakul az élete? Kapcsolatban maradt valakivel a Jobbikból?
SZCS: Ez az egy év hihetetlen sok új és egyben felrázó élmény-nyel gazdagított. Tavaly augusztusban voltam először zsinagógában. Nem tudom azt a furcsa érzést elmondani, amikor először feltettem a fejemre a kipát: az egyik oldalról olyan volt, mintha hazaérkeztem volna, a másik oldalról pedig - a másik énem - minden pillanatban el akart menekülni. Az "budai Zsinagógába járok leggyakrabban - igyekszünk a feleségemmel minden péntek este elmenni. Az épület önmagában is gyönyörű. Az odajáró közösség azonban talán még fontosabb. Kezdetben - érthető módon - kicsit úgy fogadtak, mint egy leprást, de hozzáteszem, soha senki nem volt kirekesztő velem szemben. Számomra - egy volt kirekesztő számára - ez önmagában is tanulságos volt. Aztán sok beszélgetés és kibeszélés után ma már úgy érzem, a közösség a bizalmába fogadott. Lelkileg a Jom Kippur és az azzal járó böjt, valamint az egész napi ima hatott rám leginkább, de nagy élmény volt a szédereste és a többi ünnep is. Érdekelnek a hagyományos írásmódok, a székely-magyar rovásíráshoz mindig is erős volt a kötődésem, de nagyon érdekes a héber írás is, amelyet sikerült elsajátítanom ebben az évben. Volt szerencsém a feleségemmel együtt ellátogatni Izraelbe, ahol a siratófal és a Jad Vasem meglátogatása rendkívül mélyreható élmény volt számomra. Megismerkedtem a tfillinkötéssel és a kóser étkezés alapszabályaival, és még sok mindennel. A "régi életemből" egy kivétellel az összes barátomnak hitt személyt elveszítettem, de közelebb kerültem Istenhez, és végre sokat tudok foglalkozni a családommal. Az életvidámságom és az optimizmusom megmaradt. Ugyanúgy szeretem Magyarországot, mint eddig, mindig megdobban a szívem, ha Erdélyről hallok, de felszámoltam magamban a gyűlöletet, és csak a megértésnek, a szolidaritásnak, a szeretetnek szeretnék teret engedni az életemben. Valószínűleg a politikai pályától búcsúzom 2014 után, de nem vagyok jós. Természetesen minden korábbi üzleti érdekeltségemet felszámoltam - Turul boltok, stb. -, sőt a korábbi könyveimet is bezúzattam, nem akartam, hogy azok másokat továbbra is gyűlöletre gerjesszenek. Nem félek a jövőtől, meg fogom találni ott is a számításomat, ha Isten megsegít.
MN: Sokan úgy tartják, hogy nem változott meg lényegileg a gondolkodása, csak most zsidó nacionalista lett. Van, aki azt akarja tudni, mi a helyzet az antiszemitizmuson túl más egykori előítéleteivel.
SZCS: Természetesen az ezzel kapcsolatos érzelmeimet is újra kellett értékelnem az elmúlt évben. A cigánysággal kapcsolatban, mivel Miskolcon nőttem fel, voltak személyes tapasztalataim is. Voltak roma osztálytársaim az általános iskolában. Előfordult, hogy összeverekedtünk velük, de gyerekként ez nem tűnt valami hatalmas etnikai problémának, azonban azt is hozzátenném, hogy akkor nem volt még ilyen rossz a közbiztonság, mint amilyenné az elmúlt években vált. Tudom, hogy nagyon sokszor durván megbántottam a cigányságot különböző megnyilatkozásaimmal. Az bánt a legjobban, hogy pont azoknak ártottam ezzel a legtöbbet, akik a legkevesebbet tehetnek arról, hogy a cigánysággal kapcsolatban felerősödött az ellenszenv Magyarországon. Tudom, hogy nagyon sok tennivalóm van ezen a területen még, és tisztában vagyok azzal, hogy mi a helyes irány, de engedtessék meg, hogy ezt most még ne részletezzem, mert nem akarok pápábbnak látszani a pápánál.
MN: Miért érdekes, hogy ki honnan származik? Muszáj, hogy ez fontos legyen nekünk?
SZCS: Mindenki szabad akarattal születik a Földre, és akkor is lehet jó ember, ha az apja vagy az anyja gazember volt. De egy új generációnak mindig tudnia kell az előző generáció bűneiről, és valahogy jóvátenni azokat, és mindazt a jót, ami tőlük maradt ránk, tovább kell vinnünk. A régi hibákból és az erényekből is sokat lehet tanulni, az a legcélszerűbb, ha az ember közvetlenül a családján keresztül ismeri meg ezeket. Nem muszáj a gyökerekkel foglalkozni, de legyen mindenki tisztában azzal, hogy ő csak egy generációs láncszem, és ha nála megakadnak a családi históriák, az többé nem pótolható veszteséget okoz. Trianon, a holokauszt vagy éppen 1956 tanulságainak empatikus feldolgozása elengedhetetlen ahhoz, hogy ne ismétlődjenek meg a 20. század borzalmai. Az én esetemnek az az egyik üzenete, hogy igenis szerelmes lehet egymásba és boldog házasságban élhet a holokauszt-túlélők gyereke a kommunizmus által kisemmizett család fiával. Ők a szüleim. Ezen túl lehet egy szélsőjobboldaliból másokat toleráló, tisztelő ember, aki szembe tud nézni a saját addig megvetett identitásával. Az Isten szabadnak és egyenlőnek teremtette az embereket, az emberek építenek falat lélek és lélek közé. Az a dolgunk, hogy ezeket a falakat lebontsuk.
