Magyar Narancs: Bár a hajléktalanságot közvetlenül büntető jogszabály eddig nem volt, a hajléktalan emberek vegzálása nem most kezdődött: a XI. kerület előző, szocialista polgármestere, Molnár Gyula például hajléktalanmentes zónák bevezetését tartotta szükségesnek.
Udvarhelyi Tessza: A történet a szocialisták kormányzásánál kicsit messzebbre nyúlik: változó intenzitással ugyan, de évszázadok óta tart a hajléktalan vagy adott esetben föld nélküli emberek üldözése. Nyilván mindig vannak olyanok, akiknek éppen nincs hol lakniuk - a kérdés az, mikor jelennek meg tömegesen. Az utóbbi évszázadok történelméből az látszik, hogy ez radikális társadalmi strukturális változások idején következik be. Az is nyilvánvaló, hogy a nincstelenek tömeges megjelenése a városokban párhuzamosan fut a kapitalizmus történetével, hiszen a fedél és föld nélküliek első nagy hulláma a tizenhetedik századi Angliában jelent meg. Ekkor hozták meg az első szegényellenes, büntető jellegű intézkedéseket, és ezzel párhuzamosan alakultak kia modern szociális ellátórendszer csírái. A mostani helyzetben tehát lényegét tekintve viszonylag kevés az újdonság, hiszen a dolognak,a büntetés és gondoskodás kettősének mindig volt egy ilyen dinamikája. A múlt tanulságaként mindenképp leszűrhető, hogy a hajléktalanság nem egy deviáns magatartás, hanem mindig a társadalmi berendezkedés termeli ki. Ez történt Magyarországon is a rendszerváltáskor: a szocialista jóléti rendszer szétesett, és az emberek tömegesen kerültek az utcára. Akkor volt egy pár év, amíg a kormányzat ésa lakosság is kifejezetten együttérzően viszonyult a hajléktalanokhoz, mert a rendszerváltás veszteseinek tartották őket - ebben az időszakban alig voltak kilakoltatások, és sorban nyíltak a szállók. Aztán valamikor az ezredforduló táján a politikusok kezdtek rettenetesen frusztráltak lenni attól, hogy nem sikerül megoldani a helyzetet, és hajléktalanná vált emberek tömegei élnek az utcán.
MN: Ezért harcolnak inkább a hajléktalanok, mint a hajléktalanság ellen?
UT: Ebben nincs lényeges különbség az MSZP és a Fidesz vagy a valamikori SZDSZ között. A rendszerváltás óta ugyanis egyik párt sem tudott mit kezdeni a hajléktalansággal, mivel egyik sem volt képes előállni olyan gazdasági tervvel, amelyik föl tudta volna venni a harcot a tömeges szegénységgel. Ezért aztán előbb-utóbb mindegyik kudarcként éli meg a szegénypolitikáját, a kudarcért felelőst keres, míg aztán megtalálja a legszegényebbeket, legyen szó a falusi gettókba kényszerített romákról vagy városi hajléktalanokról. Demszky Gábornak pont ugyanolyan aluljáró-takarítási programja volt, mint Tarlós Istvánnak, csak Demszkynek nem állt rendelkezésére az a centralizált politikai gépezet, amelyik ezeket a terveket végrehajtotta volna.
MN: Te is így élted meg az utóbbi éveket?
Schádi Tamás: Én tíz éve vesztettem el a lakásomat, de éveken keresztül meg tudtam oldani, hogy ne kelljen az ellátórendszerbe bemennem, tehát kisebb-nagyobb megszakításokkal mindig volt hol laknom. Meg kell mondanom, lényeges különbséget valóban nem látok. Az a helyzet, hogy a hajléktalanok a kormányváltás előtt is mindennapos zaklatásnak voltak kitéve, azelőtt is ki volt adva a rendőröknek, hogy a hajléktalant mindig igazoltatni kell - inkább csak nem vették ennyire komolyan.
UT: A helyzet talán annyiban változott, hogy a hajléktalan emberek üldözése és zaklatása intézményesített közpolitika lett.
ST: Hozzáteszem, én már a nyolcvanas években, gyerekfejjel is éltem két évig az utcán. Már akkor is voltak hajléktalanok az utcán a Keleti meg a Nyugati pályaudvar környékén, de a töredéke a mostani létszámnak.
MN: Hány hajléktalan élhet most Budapesten, és hány hely van az ellátórendszerben?
UT: Nehéz egzakt számot mondani, hiszen eleve nincs pontos meghatározása a hajléktalanságnak. Ha szigorúan az utcán élőket vesszük, akkor is legalább három-négy ezer, de talán még több emberről van szó. Ide számoljuk azokat, akik valahol közterületen, utcán, erdőben, esetleg egy lakótelepi ház liftaknájában laknak - nekik ténylegesen nincs hová menniük. Rajtuk kívül mintegy húsz-harminc ezerre tehető azok száma, akik "vándorolnak": néha szívességi lakáshasználók, néha munkásszállón laknak, néha megjelennek az ellátórendszerben, de időnként az utcára kényszerülnek. Ehhez képest Budapesten olyan 5-6000 férőhely van összesen, de ebben már benne van a hajléktalankórház, a lábadozó, az éjjeli menedékhely, ami ténylegesen csak alvásra alkalmas. Tehát minimum kétszer annyi rászoruló ember van folyamatosan az utcán, mint ahány ágy rendelkezésre áll.
MN: A gyakorlatban hogyan lehet fedél alá jutni?
ST: Többféle szálló van, és a bejutás kritériumai is változóak: van, ahol várólista van és hónapokat kell várni a bekerülésre, de leginkább csak egy-két napot. Általában be kell menni "elbeszélgetésre"a jelentkezési napon. Itt elkérik a jelentkező elérhetőségét, és ha szimpatikus volt a szociális munkásnak, és kerül hely az adott szállón, néhány nap alatt be lehet jutni. Ezek a helyek legtöbbször fizetős, úgynevezett "átmeneti szállók". Ezenkívül vannak az ingyenes tömegszállások, az éjjeli menedékhelyek, az úgynevezett fapadosok.
UT: Ezek tehát nem valamiféle lakhatást, hanem mindössze alvási lehetőséget kínálnak.
ST: Este bemész, reggel kijössz. Ha későn érkezel, és te vagy a nyolcvanadik az ötvenfős szállón, jó esetben kapsz egy szivacsot, hogy tedd le, ahol találsz helyet, aztán alhatsz, ha tudsz aludni a bogaraktól.
MN: Az éjjeli menedékhelyeken is van felvételi procedúra?
ST: Itt csak sorban állás van nyitáskor, és egyelőre fizetni sem kell. De hallani, eldöntött tény, hogy az állam visszaveszi a normatívát, és a fapadoson is be fognak vezetni valamiféle térítési díjat. Akkor nyilván még többen maradnak inkább az utcán.
MN: Most mi tartja leginkább távol a hajléktalanokat a szállóktól?
ST: Sokan panaszkodnak, hogy lopnak, főleg a fapadnál. Hiába van elvileg zárható szekrény, az ottani szocmunkás sem tud mindig figyelni. Aki az utcán van, legalább vigyázni tud a cuccaira: ráfekszik, vagy legalább takarja a testével.A poloskák is nagyon meg tudják keseríteni az ember életét. Vannak olyan tagjai a mi csoportunknak is, akik annyira nem bírják ezt, hogy inkább megfordították a napirendjüket: éjjel vannak fent, élik az életüket, és nappal alszanak, mert a poloskák nappal nem jönnek elő. A legtöbb helyen elvárás, hogy minél előbb találj munkát, dolgozz, és kerülj ki mielőbb a szállóról. De nagyon nehéz ám másnap helytállni, ha fél éjszaka azzal foglalkozol, hogy mikor jön a következő csípés. És utána ott a nappal baja, hogy mit csinálj a holmiddal. Ha nincs nyitva a csomagmegőrző, vagy nem engednek be oda, akkor cipelheted magaddal egész nap - közterületen "tárolni", ugye, már nem lehet.
MN: A belügyminiszter éppen a közterekről akarja kiszorítani a hajléktalanokat, hogy azokat újra birtokba vehessék a "polgárok". Ebben eddig jellemzően tényleg a hajléktalanok jelentették az akadályt?
UT: A köztereink pontosan tükrözik a közéletünk állapotát: elég sivár mind a kettő. Ugyanakkor mindkettőt lehet alakítani, hogy élhetőbb legyen: ha olyan köztereket tudunk létrehozni, amelyekben sokféle csoport tud egymás mellett létezni, ahol van kommunikáció és nem épp ellenkezőleg, olyanokat, ahol mindegyik csoport szegregálódni akar, akkor nem kell senkit "kiszorítani", akkor mindenki megtalálhatja azt a teret, ami közös, és azt, ahol leginkább az ő csoportja van otthon. Most azt láthatjuk, hogy egy hatalmi helyzetben lévő csoport a közéletet is meg akarja tisztítani a nemkívánatosnak nyilvánított csoportoktól: ennek mintegy a leképeződése zajlik a köztereken. Akiket nem akarunk látni a közösség részeként, azokat nem akarjuk látni a köztereinken sem. Viszont ha egy olyan társadalomban élünk, amely a polgárai egy részének még a minimális lakhatást sem tudja biztosítani, akkor ezeket az embereket nem lehet megfosztani a köztér, vagyis a mindannyiunk közös tulajdonát képező tér használatától. Ha valaki se magántérben, se köztéren nem lehet, akkor lényegében megsemmisítik, a léte lehetőségét tagadják meg.
MN: Az Erzsébet tér például pozitív példa a köztér "társadalmasítására".
UT: Igen, az Erzsébet tér pozitív példa, itt nagyon különböző csoportok és szubkultúrák tudnak kisebb-nagyobb konfliktusokkal együtt élni: nyugdíjasok, deszkások, biciklisták, a Gödör közönsége meg az itt dolgozó hajléktalanok. Viszont minél inkább kereskedelmi jellegű, a fogyasztáshoz kötődő egy tér használata, annál homogénebb az azt használó közösség is: a Liszt Ferenc térről például már évekkel ezelőtt is elzavarták a hajléktalan embereket, és máig szinte kizárólag a középosztály fiatalabb tagjai használják.
MN: Mi a helyzet a plázákban? Ott is van azért egy ilyesfajta szelekció.
ST: Hogyne. Egy-egy elesettebb, rosszabb vagy piszkosabb ruházatú embert simán kizavarnak a biztonsági őrök. A hajléktalanok közt is van különbség: a legnehezebb helyzetben éppen azok vannak, akikről az előbb beszéltünk, akik kikerültek az ellátórendszerből - pedig éppen nekik lenne a leginkább szükségük a plázák szolgáltatásaira, például a vécére, de persze éppen őket hajtják el.
MN: Mik a leggyakoribb konfliktusforrások?
ST: A legtöbb konfliktusba azok kerülnek, akik valamiért kikerültek az ellátórendszerből, és a közterületen élnek: nekik például nagyon súlyos probléma, hogy a városban szinte egyáltalán nincs nyilvános vécé, és ami van, az számukra megfizethetetlenül drága. Csak abba gondoljunk bele, hogy ha ma Budapesten 100 forint egy pisilés, akkor csak napi három alkalommal számolva is havi tízezer forintba kerül az, hogy valaki ne az utcán végezze el a dolgát. Persze én is rászólok, ha látok ilyet, hogy miért nem megy be inkább valahová, de hát már a Mekiben is kéri a vécés néni a blokkot, különben nem enged be.
UT: Igen, ez egy nagyon jelentős konfliktusforrás. A blogra - http://avarosmindenkie.blog.hu - is rendszeresen kapunk felháborodott hangú, illusztrált beszámolókat. De aki veszi a fáradságot, hogy azt fotózza, amint más ember a szükségét végzi, belegondolhatna abba, hogy ez valószínűleg senkit nem zavar annyira, mint éppen azt, aki erre kényszerül - csak neki nincs elég érdekérvényesítő ereje ahhoz, hogy kikényszerítse az alapvető szükségletei kielégítésének jogát. Legalább ezt.
ST: Ugyanakkor az "életvitelszerű közterületen tartózkodás" korántsem okoz ennyi konfliktust. Számos helyen a lakók vagy az adott épületben dolgozók maguk hordanak például ételt az ott élő hajléktalannak. A tömegközlekedés használata vagy a kukázás is egy ilyen pont. Nyilván nem célja senkinek, hogy gyűjtögetésből éljen meg, de ha már erre kényszerül, akkor nem kellene még nehezebbé tenni a dolgát, például azzal, hogy olyan szelektív gyűjtőket állítanak föl, amikből csak úgy lehet kiszedni a megélhetést jelentő üveget és fémhulladékot, ha fölborítják őket. Hasonló a probléma, mint a vécével. Olyan megoldásokra kényszerítik a létszükségleteik kielégítéséért a hajléktalanokat, ami mindenkinek rossz.
UT: New Yorkban például vannak olyan hulladékgyűjtő udvarok, ahol segítik ezt az egyébként hasznos tevékenységet, hogy az minél kevesebb szeméttel és konfliktussal járjon. Nálunk minden vonatkozásban mintha éppen ezzel ellentétes tendencia lenne tapasztalható. A Blaha átalakításánál például meghatározó szempont volt a "hajléktalanítás": hogy ne lehessen hosszabb időt ott tölteni, pláne lefeküdni, ott aludni. Így alakították ki az utcabútorokat, ezért nincs már telefonfülke, és ezért kellett elvinni innét az ételosztást is. Akik erről döntöttek, nyilván azt gondolták, egyértelműen ez az ott felépült új bevásárlóközpont és az azt használók érdeke. Csakhogy ha nincsenek egy téren ülőalkalmatosságok, ahol tíz percnél többet kényelmesen el lehet tölteni, akkor a középosztály sem fogja tudni használni a közteret, ahonnét kiszorították a szegényeket. Üres lesz és funkciótlan, mint ma a köztereink többsége. Az új metró építésénél pedig már a tervezésnél is szempont volt, hogy az állomások "hajléktalanbiztosak" legyenek: ezért kizárólag ívesen záródó terek lesznek, vagyis nem lesz sarok, ahová bevackolhatnának az utcán élők.
MN: Milyen intézkedések enyhíthetnék ténylegesen a hajléktalanság problémáját?
UT: Miközben egyre kritikusabb probléma a lakhatás, ma Magyarországon nincs érdemi lakáspolitika, de még csak erre vonatkozó koncepció sem. Komplex intézkedéscsomagra volna szükség, de az is nyilvánvaló, hogy az állam a maga eszközeivel viszonylag gyorsan és egyszerűen tudna enyhíteni a helyzeten.
ST: Ma csak Budapesten ötven-ezer lakás áll üresen: egy részük magántulajdon, egy részük önkormányzati. Nyilván ezek zömmel rossz állapotú lakások, de azoknak, akik például foglalt házakban vagy éppen közterületeken laknak, valóságos megváltás lenne.
UT: Akár az üresen álló lakásokra kirótt magasabb adóval, akára lakásbérlés tényleges támogatásával az államnak a lakhatást kellene segítenie. Ehhez képest a tervezett több száz főt befogadni képes hajléktalanszállókon nemcsak 24 órás rendőri ügyelet lesz, hanem tényleges fogda is: a tervek szerint a közterületről előállított hajléktalanokat egyenest oda fogják szállítani, így a hajléktalan ember vagy a börtönben, vagy a börtön közvetlen közelében fogja élni az életét.
