Április 25-én a még nyitva maradt 57 egyéni választókerületből (evk.) a Fidesz-KDNP 54-et hozott el, így országházi mandátumainak száma az első körben abszolváltakkal együtt 263-ra nőtt, ami öttel több is, mint a parlamenti kétharmados többséghez minimálisan szükséges 258 hely. Az MSZP csupán a fővárosi 19. és 20. választókörzetben (XIII. kerület, Angyalföld és Újlipótváros) szerzett egyéni mandátumot: utóbbiban a kerület polgármestere, Tóth József meggyőző fölénnyel (több mint 2500 szavazattal) nyert. A 19.-ben Szanyi Tibor jelenleg 124 vokssal vezet fideszes ellenfele előtt, ám ez egyelőre előzetes végeredménynek sem tekinthető, mivel az összesítésből hiányzik az a szavazókör (a 45. számú), amely a külföldön leadott cédulák befogadóhelyévé lett kijelölve - ott egyébként április 11-én Szanyi kapott többet, ami persze nem jelenti azt, hogy ez most is így történt. (Nota bene: a két hete mérsékelt érdeklődést kiváltott voksturizmusvita alighanem eldőlt. Ha volt egyáltalán irányított szavazás, azt bizonyosan nem a szocialisták szervezték, hiszen az igazolással szavazók számára kijelölt 48. számú szavazókörben most vasárnap ugyanúgy a fideszes Szalay Péter tarolt, mint április 11-én.) A harmadik nem fideszes kerület, a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei 8. számú egyfajta jobboldali belháború színtere volt: a rasszista nyilatkozatai miatt a Fideszből kizárt edelényi polgármester, Molnár Oszkár a javára visszalépett jobbikos jelölt támogatóinak segítségével háromszáznál több szavazattal előzte meg egykori párttársát.
Keresztbe-kasul
Az első forduló után az MSZP bejelentette, hogy négy fővárosi evk.-ban visszalépteti embereit, és arra kéri szavazóit, hogy támogassák az LMP jelöltjeit. Az LMP e gesztust nem viszonozta, a maga szempontjából teljességgel érthetően (fent említett cikkünkben erről hosszabban is értekeztünk). A szocialisták nyilván nem sértődtek meg, hiszen nem az LMP-vezetők, hanem az LMP-szavazók előtt akartak jó színben feltűnni. Az április 11-i adatok ugyanis világosan mutatták, hogy valamivel kevesebb mint százezer antiviktorista választó megosztotta szavazatait, jellemzően oly módon, hogy listán az LMP-t (és kisebb részben az MDF-et), míg egyéniben a szocialista jelöltet támogatta. Két héttel ezelőtt Lendvai Ildikó pártelnök elsősorban is ezeknek az embereknek fuvolázott; s hogy ezért-e vagy másért, de az tény, hogy azokon a helyeken, ahol az esélyes fideszessel szemben mind az LMP-s, mind a szocialista színre lépett április 25-én (ez Budapesten fordult elő több evk.-ban is), az LMP-s általában rosszabbul, míg az MSZP-s általában jobban teljesített április 11-i eredményénél. Az adathalmaz ugyan némileg csalóka, mivel a jóval alacsonyabb részvétel miatt - 46,64 százalék, az 1990 utáni országgyűlési választások történetében a második leggyengébb arány - minden jelölt (a fideszes is) darabszámra kevesebb voksot gyűjtött az első fordulóhoz képest, ám a százalékos arányok igazolják a fentieket. E tendencia különösen abban a három körzetben szembetűnő, ahol valami tétje is maradt a Fidesz-MSZP versengésnek: a már említett két angyalföldi választókörzetben és a fővárosi 16. számú evk.-ban (XI. kerület, ahol a később győztes Simicskó Istvánnal a kerületi polgármester, Molnár Gyula küzdött) az LMP-s jelöltek legjobb esetben is feleannyi szavazatot szedtek csak össze, mint az előző körben.
Hasonló a helyzet a Jobbik-Fidesz-relációban is: a nyolc budapesti evk.-ban, amelyben fideszes, szocialista és jobbikos újrázott most vasárnap, április 11-éhez képest a szocialista jelölt eredménye százalékosan vagy stagnált, vagy enyhén emelkedett, a fideszesé nagyon megugrott, a jobbikosé viszont jelentősen csökkent. Különösen áll ez azokra a választókerületekre, ahol szocialista nagyágyú (például Burány Sándor, Hiller István, Kiss Péter, Podolák György) volt a fideszes versenyző vetélytársa. A helyzet vidéken is hasonló (például Miskolcon vagy Szegeden); jobbikos jelölt kizárólag olyan kerületekben javított valamit (vagy legalábbis alig rontott), ahol némi sansza volt arra, hogy megszorongathatja a Fideszt (például Kazincbarcikán, "zdon, Sajószentpéteren). Edelényben, ahogyan arra korábban utaltunk, speciális helyzet volt: ott a nyilvánvalóan Jobbik-kompatibilis független induló nyert jobbikos segítséggel a Fidesz ellenében (a negyedik jelölt, a kerület eddigi szocialista egyéni képviselője százalékosan is rosszabbul szerepelt, mint két hete).
Mindez csupán ráerősít arra, amit már az első fordulós adatok is mutattak: egyrészt az LMP nagyvárosi szavazói túlnyomórészt a 2002-es, 2006-os koalíciós választók közül jöttek, akik közül tétre menő szituációban igen sokan voksolnak "vissza" az MSZP-re, másrészt jó néhányan ingadoznak ugyan a Jobbik és a Fidesz között is, ám rájuk egyelőre a Fidesz vonzereje hat erősebben.
Mindent összevetve az új Országgyűlés május közepén 263 Fidesz-KDNP-, 59 MSZP-, 47 Jobbik-, 16 LMP- és egy független képviselővel tartja alakuló ülését.
Szétesések
A második Orbán-kormány mögött nagy, de nem példátlan többség fog állni. Horn Gyula kabinetjét 273 szocialista és szabad demokrata képviselő (72,02 százalék) támogatta 1994-ben (ha volt is idővel lemorzsolódás); persze az akkori MSZP és SZDSZ viszonya korántsem volt olyan harmonikus, mint amilyen feltehetően lesz a Fideszé és a kereszténydemokratáké. S bár rekord, mégsem kirívóan magas az a voksmennyiség (2706 292) sem, amennyit a Fidesz-KDNP húsz területi listája kapott április 11-én (annyiban persze igen, hogy a Fidesz-KDNP, még ha közös listát állított is, valójában nem kettő, hanem egy entitásként él a fejekben). Az MSZP és az SZDSZ listáin 2006-ban 2 688 317 szavazat gyűlt össze, ami alig húszezerrel marad el ettől. Az, hogy 1994-ben az MSZP és az SZDSZ a listás szavazatok 49,89 százalékával a parlamenti helyek 72,02 százalékát szerezte meg, ugyanazzal magyarázható, mint amivel a Fidesz-KDNP mostani menetelése, amikor a listás szavazatok 52,73 százalékával az országgyűlési mandátumok 68,14 százalékához jutott: a megnyert egyéni körzetek nagy számával, ami 2010-ben valóban példátlan eredményt hozott (173 Fidesz-győzelem 3 ellenében). (1994-ben az MSZP és az SZDSZ együtt 164 egyéni mandátumot gyűjtött - ez azonban azért sem vethető össze a Fidesz-KDNP teljesítményével, mert az akkori SZDSZ-re mint anti-MSZP-erőre voksoltak sokan.)
A fenti számokat azért idéztük föl, hogy adatokkal is alátámaszszuk a két választás közötti egyik alapvető hasonlóságot. 1994-ben az MDF katasztrofális kormányzása következtében széthullott a jobboldali politikai térfél. Idén áprilisban az MSZP (és az SZDSZ) katasztrofális kormányzása miatt a baloldali térfél omlott össze. A jobboldal 1994-es totális veresége nyitotta meg az utat a Fidesz fölemelkedése előtt. A Fidesz újrarendezte az MSZP-ellenes erőteret, s vezető szerepe minimum másfél évtizede tart - sőt alighanem a napokban érte el növekedésének felső határát. A 2010-es baloldali és liberális krach azonban más természetű: míg 16 éve ugrásra készen állt egy, a választási vereségtől ugyan megviselt, de ambiciózus, már bizonyított politikai vezetővel rendelkező és elszánt alakulat az üresen hagyott terrénum megszállására, addig mostanság nemigen látszik, hogy ki vagy kik tölthetnék ki az MSZP és az SZDSZ helyén tátongó űrt. Egyelőre csak a bizonytalanság a biztos: a baloldali-liberális térfél éppen úgy a senki földje is maradhat akár ciklusokon keresztül, mint ahogyan az Lengyelországban is történt a szociáldemokraták és a liberálisok bukása után; és az sem elképzelhetetlen, hogy akár már 2014-re összeállhat egy (vagy több) alternatívát kínáló szervezet. Ebben a pillanatban annyit látni mindössze, hogy az MSZP sorsa felettébb kétséges (magához térhet, de simán a darabjaira is hullhat), az LMP-nek pedig láthatóan fogalma sincs, hogy pontosan mi is ő, igaz, e definiálatlanság - a tiszta pedigrére hivatkozván - jó ideig még senkit nem fog zavarni.
Mivel mindkét párt a 2006-os koalíciós szavazóbázisra hajt, a két forduló közötti hűvös viszony nagy valószínűséggel prolongálódik. S bár az LMP és az MSZP is keresi önmagát, a parlamenti jelenlét biztosította anyagi és nyilvánosságbeli előny még sokáig biztosítja nekik, hogy új alakulat - akár szocialista, akár valamilyen liberális irányú - ne zavarja a köreiket, s aránylag nyugodtan építkezhessenek. Ez a kegyelmi idő azonban nem tart örökké.
Kérdés az is, hogy a Fidesztől hamarosan leszakadó százezres nagyságrendű szavazóréteget melyik erőnek sikerül nagyobb arányban maga mögé állítani. A Fidesz-tábor földuzzadása a "szociális" fordulat meghirdetésével, az állami gondoskodás, az egyidejűleg csökkenő terhek és növekedő jóléti kiadások sugallatával indult meg (csúcspontja a "szociális népszavazás" volt). A helyzet azonban ennél is rosszabb, hiszen Magyarországon nemcsak 2010-ben, hanem 1990 óta mindig az áldozatvállalás nélküli, gondtalan jövő ígéretével lehetett csak választást nyerni. 1990-ben az MDF zavartalan, majdhogynem észrevétlen, de mindenképpen sokkterápia nélküli átmenetet ígért a piacgazdaságba; 1994-ben az MSZP Horn Gyula nevezetes ígérethalmazával indított; 1998-ban a Fidesz a szociális kiadások visszaállítását, soha nem látott gazdasági növekedést és jelentékeny béremelést lengetett be; 2002-ben az MSZP "több pénzt az embereknek, több pénzt az önkormányzatoknak" politikája, az ún. jóléti rendszerváltás diadalmaskodott; 2006-ban az ígéretlicit irracionálissá lett (a legszebb példa rá a Fidesz ígérete a 14. havi nyugdíjra, valamint a képtelenül olcsó gáz- és áramárra), így az a párt nyert, amelyik elfogadhatóbb mértékben hazudott (az MSZP elsősorban nem szociális demagógiával kampányolt, hanem az uniós forrásokból megvalósítandó Édenkertről szavalt).
A Fidesz elkezdte rugalmas elszakadását ellenzéki önmagától (bár ez láthatóan nem megy könynyen, példa rá Orbán Viktor hétfői nemzetközi sajtótájékoztatója), és amint kormányozni kezd, értelemszerűen érdeksérelmeket fog okozni (bármennyire igyekszik is ezeket majd kompenzálni szimbolikus ügyekkel). A korábbi tapasztalatokból az is valószínűsíthető, hogy először azok a rétegek vonulnak el a zászló alól, akik a "szociális népszavazás" környékén álltak alá. Ez a (nyilván rendkívül heterogén) tömeg túl nagy ahhoz, hogy lemondhasson róla a politika; és rövid távon a Jobbiknak van sansza elnyerni ezeknek az embereknek a támogatását. Egyrészt mert jobb állapotban van a másik két ellenzéki pártnál (egységesebb az MSZP-nél, szervezetileg előrébb jár az LMP-nél), másrészt mert az ellenzéki Fidesz szociális hablatyolását ők folytathatják a leghatékonyabban. A baloldal (inkluzíve MSZP) reorganizációja éppen azért volna felettébb kívánatos, mert a válságövezetek politikai konszolidációja nem képzelhető el életképes, a szociális demagógia alternatíváját nyújtó szocialista, szociáldemokrata párt nélkül.
Végül, de nem utolsósorban a választás egy olyan jellegzetességét említenénk, amit eddig nemigen tárgyaztak az értékelések. A politikában az ideológiai - vagy inkább hitbéli - törésvonal mellett keletkezett egy újabb is: a generációs. A Fidesz 1990-es sikere óta először fordult elő, hogy ha deklaráltan nem is, de jól érzékelhetően nemzedéki alapon jutott két párt is a parlamentbe. A Jobbikot és az LMP-t is döntően húszas-harmicas, de legfeljebb kora negyvenes arcok képviselik a nyilvánosságban, továbbá a fiatal korosztályokban megtörték a Fidesz eddigi monopóliumát. Sokat mondani erről még nem lehet, de a jelenség létét érdemes rögzíteni, hiszen sokat elárul annak a választói (és leendő választói) közegnek a tájékozódásáról, amely nem volt részese sem a pártállamnak, sem a rendszerváltozásnak. A friss politikai erők jelenléte akár középtávon is komoly gondokat okozhat a rendszerváltásból itt maradt Fidesznek és MSZP-nek, hisz nekik az utánpótlás-nevelés még konkurencia híján sem volt az erősségük.
