Már a múlt év decemberében, a középiskolás Ábrahám Máténak a Műegyetem csarnokában elmondott első politikai beszédét hallgatva szöget ütött a fejembe, hogy ezek a nagyszerű fiatalok, akiknek az önérzete és igazságérzete annyira tiszta, némileg tévesen látják mai ellenfeleik, a Fidesz-alapítók egykori céljait. Azt feltételezik ugyanis, hogy azok a kezdetekkor még makulátlanok voltak, s csak később rontotta meg őket a politika. Ezért is mondhatott valami olyasmit a szónok, hogy a mai Orbán fél egykori önmagával találkozni, s ezért nem jön el közéjük. Aztán magával ragadott engem is az a különös élmény, amely a diákmegmozdulásokkal oly szervesen együtt jár, s csak legyintettem: nem érdekes, most nem a Fideszről és legkevésbé Orbánról van szó, lesz még alkalom erről beszélni.
Az alkalom alighanem elérkezett. A napokban láttam Papp Réka Kinga remek klipjét, amiben olyan okosan, szellemesen, üdén, kérlelhetetlenül küldi el Orbánt és társait a pokolba, ahogy azt a mai ellenzék politikusai közül senki sem tudná. Nincs bennem kétség, ezek a fiatalok valami olyasmit tudnak, amit az előttük járó politikusi és civil generációk tagjai már nem: laza, könnyed, de magabiztos mozdulattal új kultúrát, élhető és elfogadható életmintát teremtenek, ráadásul közösségük élményét képesek megosztani bárkivel, azzal is, aki a racionalitást igényli tőlük, és azzal is, aki az érzelmeket. Nem vitás, ők lesznek, helyesebben: ők kell legyenek elitünk új, meghatározó figurái, s ez minél előbb történik meg, annál jobb az országnak. Még a jobboldalnak is, hisz az egyre kevésbé látszik ki saját mocskából.
Viszont, hogy azokká váljanak, tudniuk kell az előzményekről egyet és mást. Papp Réka Kinga is egy olyan rendszerváltó tájképbe helyezi a fiatal Orbánt, amely sohasem létezett. „Újító, boldog, jóhiszemű akaratról” beszél vele kapcsolatban, amit állítólag Orbán a 80-as évek végén, a 90-esek elején mintegy beadott volna „a nagy magyar közösbe”.
Nos, a rendszerváltás előtt olyannyira nem adott be semmit, hogy külön liberális pártot indított, megosztva így az akkori rendszer legautentikusabb leváltóinak táborát. Nem az ő parancsoló szavaira vonultak ki Magyarországról a szovjet csapatok, akármennyire is igyekeznek ezt ma újkori történelmünk alaptoposzává tenni, a személyi kultusz jegyében átírt tankönyvekben, a történelemhamisításból jól megélő Terror Házában, vagy épp a nemrég, kormányrendelettel létrehozott Rendszerváltás Történetét Kutató Intézetben.
Nem vitás, 1989-ben feltűnt egy fiatalember a kivégzett Nagy Imre miniszterelnök újratemetésén. Tény, hogy beszédében szabadságot, demokráciát követelt, és a szovjet csapatok azonnali távozását Magyarországról. Sikerült egy csapásra a rendszerváltás emlékezetes figurájává válnia, és néhányan – egyébként egyre kevesebben – épp ezért készek megbocsátani neki mindazt, amit ma a magyar kormány fejeként népe és a demokrácia ellen elkövet.
Sokkal, de sokkal kevesebben tudják viszont azt, hogy a rendszerváltáskor az úgynevezett ellenzéki kerekasztalban tömörülő demokratikus szervezetek megegyeztek: minthogy akkor már folytak a kivonulással kapcsolatos egyeztetések, tárgyalásos alapon és nem követelés formájában igyekeznek majd elérni a szovjetek távozását. Egyrészt azért, hogy ne hozzák lehetetlen helyzetbe Gorbacsovot, másrészt, hogy – a magyarok radikalizmusára hivatkozva – ne szállítsanak érveket az akkor még roppant erőteljes keletnémet, cseh és román rezsimeknek a saját ellenzékükkel történő leszámoláshoz. Orbán elfogadta az ellenzéki megállapodást, majd másnap felrúgta azzal, hogy „egyedüliként” a szovjetek távozását követelte. Számára 1989 forradalmi pillanata sem volt több, mint hatalomtechnikai kérdés.
1989 volt Orbán első árulása, amit aztán sorozatban követett a többi. Elsőként – mint már említettem – szövetségesét, a magyar liberális pártot árulta el, majd a rendszerváltás után három évvel saját addigi választóit is, radikális liberálisból elvakult nacionalistává átalakítva az általa alapított pártot, a Fideszt. A magyar polgár számára lassan kirajzolódott a mindent a hatalomnak alárendelő erőszakos szervezet, amely ha kormányon van, akkor populista politikai adalékanyagokkal igyekszik elterelni a közfigyelmet korrupciós ügyeiről, ha pedig ellenzékben, akkor neonáci szövetségeseit küldi az utcára, terrorizálva a települések lakosságát, hogy aztán a közbiztonság gyengülése miatt a kormány azonnali távozását követelje.
Orbán saját pártján kísérletezte ki először, milyen - és eléggé hatékony-e - egy tekintélyuralmon alapuló szervezet. A jelek szerint megfelelőnek tartotta a végeredményt, mert most az egész országot e minta alapján alakítja át.
Hogy ez teljesen ne sikerüljön neki, 2014-re van szükség, és nagyon sok fiatalra, akik egyelőre klipjeikkel írják be nevüket a történelembe. Hálásan nézem őket, s hallgatok rájuk. Mert ők egyáltalán nem olyanok, mint amilyenek a Fidesz alapítói voltak. Kedves Ábrahám Máté, Tasnádi Gergely, Fehér Renátó, Papp Réka Kinga, Prinz Dani – és a többiek, akiknek a klipjeit még csak ezután látom majd –, Orbán Viktor nem egykori, 1989-es önmagával kerüli a találkozást, nem egykori önmagától és a szembesüléstől fél – hanem tőletek. És ezt fontos tudnotok.
