Barack Obama múlt heti izraeli útja történelmi küldetésnek ígérkezik. Olyan változásokat sejtet, amelyekre legfeljebb csak azok számíthattak, akik „belső” információkkal rendelkeztek a látogatást előkészítő stratégiai megbeszéléseknek, tervezéseknek köszönhetően. Az Egyesült Államok vezetése, a jelek szerint, lezártnak tekinti az „arab tavasz” eddigi, „forradalmi” folyamatát, bár valószínűsíti, hogy fontos változások még várhatók, de olyanok nem, amelyek az egész térség status quóját megingatnák.
Obama és Netanjahu
Fotó: Oliver Weiken/MTI/EPA
Egy ilyen helyzetben a kormányok felmérik, hogyan kell kezelni a potenciális kockázatokat – ilyen az egyiptomi bizonytalan konszolidáció, a szíriai polgárháború, illetve az iráni atomprogram –, és számba veszik, milyen helyi szövetségesekre számíthatnak. Ennek megfelelően Washington számára ismét felértékelődött Izrael és Törökország, a térség két meghatározó és stabil állama; az egyik demokratikus modellje, valamint hadereje miatt megkerülhetetlen, a másik NATO-tagsága és eddigi szekularizált iszlám jellege okán.
Izrael és Törökország hosszú évtizedek alatt kialakítottak egy különös, mind önmaguk, mind a Nyugat számára rendkívül előnyös, geopolitikai szövetséget. A két országnak feltűnően azonosak az érdekei, és ellenségeik is ugyanazok. Ráadásul nyugati orientációjuk is közel hozta őket egymáshoz. A legtermészetesebb megoldásnak számított, hogy a két kormány mind politikai, mind katonai-hírszerzési és diplomáciai területen együttműködött. (Törökország volt az első muszlim ország, amely elismerte Izraelt, még 1949-ben. Izrael több titkos akciójához szállított nélkülözhetetlen információkat az évtizedek során, bár a kapcsolatok a nagyobb izraeli–arab konfliktusok nyomán ideiglenesen elhidegültek. A török segítséget Jeruzsálem is honorálta. A Moszad akciója révén sikerült például török börtönbe juttatni az Ankarának oly sok fejfájást okozó Öcalan kurd terrorista vezért.)
Ám ez a kiváló viszony a 2008–2009-ben lezajlott gázai konfliktust követően megromlott. Az ürügyet rá a Mavi Marmara nevű török hajó feltartóztatása okozta, amely megsértette a Hamász uralta Gáza körül fenntartott izraeli blokádot. Az incidensben nyolc török állampolgár meghalt, azt követően, hogy a hajó fedélzetére lépő izraeli katonákra az utasok rátámadtak, s azok kénytelenek voltak védekezni. Később kiderült: a „flottillaakciót” a török titkosszolgálat szervezte.
Ám az incidenst megelőzően már számos jele mutatkozott az elhidegülésnek, ami gyakorlatilag Ali Babacan külügyminiszter 2009-es távozásával és az utód, Ahmet Davutoğlu miniszteri székfoglalójával vette kezdetét. Ez utóbbi kész projekttel érkezett az egyetemi szférákból. A neoottomanizmus megszállott ideológusaként visszatérést szorgalmazott az Atatürk előtti – azaz nem szekuláris, inkább közel-keleti, semmint európai – gyökerekhez. És – minthogy az teljesen egybeesett iszlamizációs politikai céljaival – ez igencsak megtetszett Recep Tayyip Erdoğan kormányfőnek. Ráadásul mindez egybevágott azokkal a vallási elvárásokkal is, amelyek az „arab tavasz” folyamatának elején magával ragadták a térséget.
Sokan a baloldali orientációjú, még ötvenes években fogant arab nacionalizmus végét jósolták, és a hadseregek helyett egy olyan közigazgatási rétegnek adtak esélyt, amelynek legitimitását nem az állam, hanem az egyház garantálja. A politikában itt is feltűntek a jolly joker civilek, akik bármely szerepbe beugrottak, ha tehették: ha kellett, nyugatos-liberálisként, vagy sariáért kiáltó egyházfiként. A jelenség másutt sem ismeretlen…
Ám a korábbi rend összeomlása megváltoztatta az egyes államok térségi befolyását is; egyszerre mindenki arra ébredt: lehet, hogy Egyiptom megszűnik az arab világot vezető hatalomként működni, az így keletkező politikai űrt pedig két olyan államnak kell majd betöltenie, amelyek lakossága iszlám vallású ugyan, de egyik sem arab, s mindkettő nagyon sajátosan közel-keleti: Törökországnak és Iránnak.
Ez a helyzet Ankara reakcióit gyorsan megváltoztatta, és a semmibe fújta Davutoğlu geopolitikai ábrándjait: Ankarának szembesülnie kellett azzal, hogy a Közel-Keleten semmilyen befolyással sem bír, míg Teherán, a Hezbollahon és a Hamászon keresztül számos kulcspozíciót birtokol, s ezekkel befolyásolni tudja az eseményeket Szíriában, Izraelben, Egyiptomban, Jordániában, sőt – a síiták révén – az egész Öböl-térségben. Törökország ráadásul túlságosan is nyugatinak számított, semhogy az arab elitek megbocsássák neki különleges kapcsolatait Amerikával. A szír válság ráirányította a figyelmet arra is, hogy a szintén 2009 táján lefejezett török haderő szinte semmire sem jó, az izraeli kapcsolatok megszűntével pedig már nem juthat hozzá azokhoz a modern technológiákhoz, sőt információkhoz sem, amelyekre korábban bizton számíthatott.
A török hadsereg már évek óta nélkülözni kényszerül a modern hadviselés szempontjából elsődleges drónok működését garantáló precíziós műszereket, ugyanakkor híján van azoknak az információknak is, amelyeket a térséget figyelő amerikai Awacsok begyűjtenek, mert az adatokat a Negev-sivatagban lévő egyik amerikai bázis elemzi, így továbbításukhoz izraeli engedélyre lenne szükség.
A szír konfliktus kezdete óta a törökök már nem tudják jelentős exportjukat a hagyományos útvonalon – Szíria, Jordánia, Szaúd-Arábia – továbbítani, rá lennének utalva Haifa és Asdót kikötőjére, hogy onnan történjen meg a szállítás vasúton Jordánia felé. Ehhez azonban megegyezés kell.
Ankarát kényszerhelyzetbe hozta, hogy egykori szövetségese, Szíria kormánya ma éppúgy ellenségnek tekinti, mint Izraelt. A három főváros, Jeruzsálem, Amman és Ankara ugyanolyan szorult helyzetbe került, ugyanakkor e pillanatban egyedül Izraelnek áll rendelkezésére az a katonai és hírszerzői tapasztalat, amellyel nemcsak saját területét, hanem a szomszédaiét is megvédheti a szír vegyi fegyverektől, esetleg az iráni atomtól.
Az elmúlt három évben Davutoğlu török külügyminiszter több látogatást is tett Damaszkuszban, ahol biztatta Bassár el-Aszad elnököt, hasson oda, hogy szövetségese, a libanoni Hezbollah kövessen el mindent Izrael mediterrán olaj- és gázkitermelő aktivitásának szabotálására. Hogy az ország komolyabb veszteségek nélkül megúszta, azt csak a hatékony elhárításának köszönheti.
Mindennek dacára – és nyilvánvalóan Obama elnök ésszerű pressziója nyomán – Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök megkövette Erdoğant a Mavi Marmara-incidens miatt, amit az gyorsan és látható megkönnyebbüléssel el is fogadott. Az elmúlt három év persze nem szállt el nyomtalanul, a bizalom messze nem állt még helyre teljesen. Ahhoz, hogy ez megtörténjék, újabb évek kellenek, s talán mindkét ország élén új politikusra is szükség lehet.
