Öt és feles

Old boys

Egotrip

Mez, gatya, sportszár, csuka, törülköző, tusfürdő, kenőcs, indulás. Péntek délután, áll a város, a Jobbszélső, Aki Csak Szeretne Az Lenni, villamossal megy, elsőként érkezik, a csapat, szokás szerint, késik. A Kapus már itt szokott lenni, beöltözve, de az idén abbahagyta. A térde nem bírja. Minden meccs előtt úgy izgult, mintha most debütálna, és idegességében fél óráig szart. Az érkezők már messziről tudták, érezték, Kapusuk már van. Ez hiányzott most a Jobbszélsőnek, Aki, ez a szag a hozzá tartozó Kapussal. A Jobbhátvéd se jön, neki is a térde, de ő még küzd, műtik, tizenhetedszer.

Mez, gatya, sportszár, csuka, törülköző, tusfürdő, kenőcs, indulás. Péntek délután, áll a város, a Jobbszélső, Aki Csak Szeretne Az Lenni, villamossal megy, elsőként érkezik, a csapat, szokás szerint, késik. A Kapus már itt szokott lenni, beöltözve, de az idén abbahagyta. A térde nem bírja. Minden meccs előtt úgy izgult, mintha most debütálna, és idegességében fél óráig szart. Az érkezők már messziről tudták, érezték, Kapusuk már van. Ez hiányzott most a Jobbszélsőnek, Aki, ez a szag a hozzá tartozó Kapussal. A Jobbhátvéd se jön, neki is a térde, de ő még küzd, műtik, tizenhetedszer. A Jobbhátvéd térdvédővel (járógéppel, csúfolták a többiek) játszik, és még játszani akar. Érkezik a Középpályás, négy év kihagyás után, csontrák, visszajött. És most vetkőzik, csendben. A Középpályás néhány centivel kisebb lett, már nem cipeli annyit a labdát, de, ahogy a Népsport írná, kezdi visszanyerni régi formáját. Jön a Középcsatár, akinek olyan fűzője van (nem a cipőjében), mint hajdani hölgyeknek - kerülgetik is a csapattársak, amikor vetkőzik, cukkolják és cuppognak, mindig az a fűző, vérünket felűző, súgja a Jobbszélső, Aki mellette vetkőzik, és látja, hogyan szorítja el a Csatár nagy hasát a frivol fűző. Nem fogsz megfulladni?, kérdezi a Jobbszélső, Aki, pont ő, a légzésrokkant. Ácsorog a félpályánál, nézi a lemenő napot (Derűs Alkonyat Klub, DAC), a töltésen elkattogó vonatokat, a hulló faleveleket, mereng, fejben verset ír, beszélget az ellenfél jobbhátvédjével. És retteg, hogy indítják, szöktetik, kap egy meredek labdát, és el kell indulni, futni kell, utolérni, még az alapvonal előtt, és beadni. És utána lehet fújni egyet, kettőt, hármat, nagy levegő, sóhajt, bent tartja. Ilyen labdából meccsenként egy is elég, na jó, legyen kettő, a harmadik az már a halál.

Tízen vagyunk, mondja a Valóságos Jobbszélső, aki viszont az egyben (első csapatban) is játszhatna, az ifiben is, kortalan. Az Old boys bajnokságban 44 év az alsó korhatár, a felső a Farkasréti temető. Nem keverendő össze az Öregfiúk bajnoksággal, ahol 34. évüket betöltött ifjú titánok játszanak. A csapat itt is játszik (Öregfiúk, Területi, Keleti csoport), ott is (Old boys, II. osztály, Északi csoport), hétfő-péntek ritmusban, ez a hét is jól kezdődik, végződik. Tízen vagyunk, ismétli a Valóságos Jobbszélső, már a pályán vannak, a múltkor kilencen kezdtünk, mondja a Középhátvéd, játsszunk, ha már kijöttünk. Hát persze, játsszunk, ha már itt, és vagyunk. Még ha tízen is. A Beállós már a Lágymányosi hídnál van, telefonált. A Beállós, Az Utolsó Remény, aki állatorvos, aki mindig úton, aki már nemsokára itt, aki de jó, hogy van, lehet rá várni. Helyette az Egykor Szélvészgyors Jobbszélső érkezik, mindig kijön megnézni a csapatot, mire képes, nélküle. És legyint, és a vége előtt elmegy. Vetkőzz, veled vagyunk tizenegyen! Az Egykori Jobbszélső kéreti magát, de mindenki tudja, hogy kocsijában mindig ott van a szerelése, és csak erre vár, és lassan, nagyon lassan, kelletve magát, ringó csípővel (a csípőjével van gond, azért hagyta abba) elindul a kocsija felé, a pálya mellett öltözik, és beáll. A kezdőkörbe. És nem mozdul onnan, hova is menne. Ketten vigyáznak rá, csak a félidő végén jönnek rá, ott lehet hagyni, hamarabb utolérik, mint a.

A szünetben a bíró (játékvezető) kiszúrja, nincs mindenkin sípcsontvédő, pedig kötelező. A bíró fiatal gyerek, mostanában ilyeneket küldenek. 't is elküldik, ahonnan jött, oda, de szeme se rebben, mosolyog. Megmondták neki, ezek öregfiúk, még annál is öregebbek, ezeknek minden perc ajándék a pályán, és oly rövid az élet (kétszer harmincöt perc), nincs piros lap. Anyázásért se. Van viszont igazolás, sportorvosi, bírói és pályabérleti díj. Ezek kérem fizetnek, hogy játszhassanak, nehogy már kiállítsad őket. Sípcsontvédő. Addig nem folytatjuk. És káromkodva bemennek az öltözőbe, és kitömik papír zsebkendőkkel a sportszárakat, visszamennek, így jó, bazdmeg?! A bíró látja ám a turpisságot, de hát nem kell tudnia róla, még mindig mosolyog. Uraim, rendben van, folytathatjuk. Persze, a sportorvosik is rendben vannak. Az ősidőkben, a blasznégyben radírral csináltak pecsétet, később Elemér doktor, nőgyógyász, nyomta rá a stemplit az igazolásokra, a bírók kicsit csodálkoztak, amikor olvasták: II. Szülészet, istenem, az I. Szülészeten nem volt félfogadás, mondta az Intéző, mentünk volna inkább a Proszektúrára? Majd megyünk, visznek. Azóta szigor van, csak a Sportkórházban adnak engedélyt. Meg persze titokban rendel dr. Schwarz.

Úgyis meg kell halni, hát akkor? Akkor már a pályán. Tavaly egyperces gyászszünet, a solymári öregfiúk csapatból halt meg valaki. Falunap, sörsátor, nagy meleg, amikor összeesett, a pályán. A kiérkező mentők már csak a. A meccs félbeszakadt, a falunap, a sör folytatódott. A nagy meleg is. Talán ez okozta. A halál oka. Halálok. Most a tiéd.

Péntek, Old boys bajnokság, II. osztály, Keleti Csoport, Skála-Merkapt FC, Danuvia-pálya. Friss igazolás, beállsz az első félidő végén, nyolc percre. Pontos passzok, hosszú indítások, ez még a régiből van. Futni nem is kell, osztogatsz a kezdőkörből. De a második félidőt már nem vállalod. Ülsz a kispadon, amikor. Mentő. Reagálj, ha hallasz!, megszorítod a melletted térdelő kezét. Aztán nincs aztán. Letakarnak, fújja a szél a Nemzeti Sportot, holnap te leszel a címlapon.

Áll a Jobbszélső, Aki, a félpályánál, nézi a lemenő napot, a töltésen a vonatot. Fúj a szél. Lebegteti a mezt. Rendes mez, rajta van a száma. Az övé. Tulajdonképpen ezért jött ki. A mezért. Hogy felvegye. A csukát is. Hogy hallja a stoplik kopogását a betonon, amikor lemennek. Mindjárt vége. Végül is, nem volt rossz. ' se. Annyira. Kikapnak, na és. Volt egy jól elvégzett bedobása, az se semmi. Sose tudott bedobni. (Csak feleseket, ha-ha.) Ami labdát kapott, megjátszotta. Vissza a Középpályásnak, hadd fusson. Gólt nem rúgott, de hát mikor rúgott utoljára? Végül is nem azért jött, hanem. A szellőért, a szélért (a jobbszélért, de ott a Valóságos Jobbszélső játszik, ő meg a balszélen bóklászik), a levegőért, a fű szagáért, a hulló falevelekért, pedig tavasz van. Így merengett a Jobbszélső, Aki, amikor kapott egy hosszú indítást. A Középpályás szöktette, a szemét, még kiabált is, a Tiéd! Dehogy az enyém, a labda valószínűtlenül messze volt, és csak távolodott. De el kell indulni, utol kell érni, beadni. Két ilyen labdát már kapott, levegőt alig, és ez már a harmadik. Az utolsó percben! Ez már a halál. És elindul, még az alapvonal előtt utoléri, beadja. Azt még látja, hogy a Középcsatár, a fűzőben a nagy hasával, érkezik, és befejeli. A becsületgólt. Azt már nem, hogy jön megköszönni a gólpasszt. A Jobbszélső, Aki a pályán szeretett volna, az alapvonalon túl esik össze. Hogy ne zavarja a játékot. A játék csak menjen tovább.

A töltésen elkattog egy vonat, szemébe belenéz a nap, arcára hull egy falevél. Pedig tavasz van.

Neked ajánljuk