"Giovanni, ne vedd magad olyan komolyan!" - Sári József zeneszerző

  • Szentgyörgyi Rita
  • 2009. december 3.

Film

Napfogyatkozás című zenedrámája tizenöt jelenetben idézi fel a Sötétség délben világhírű írója, a terézvárosi születésű Arthur Koestler életét. Kilenc évvel a pforzheimi ősbemutató után Kösztler Artúr végre "hazaérkezett". Az operaház új produkcióját Kovalik Balázs rendezte.
Napfogyatkozás című zenedrámája tizenöt jelenetben idézi fel a Sötétség délben világhírű írója, a terézvárosi születésű Arthur Koestler életét. Kilenc évvel a pforzheimi ősbemutató után Kösztler Artúr végre "hazaérkezett". Az operaház új produkcióját Kovalik Balázs rendezte.

Magyar Narancs: Hogy kezdődött, amikor német librettó alapján megírta a Napfogyatkozást?

Sári József: 1971-ben mentünk ki a feleségemmel Németországba, aki állást kapott a Frankfurti Operánál. Egy német zeneszerző barátunk élettársa volt Elisabeth Gutjahr, aki hosszú ideje foglalkozott Koestlerrel, tőle származik a szövegkönyv. A pforzheimi színház intendánsa nagyon jól ismerte ezt a zeneszerzőbarátomat, Franz Hummelt, aki egy kiváló operaszerző. Beajánlott engem. Egy új opera megírása nagyon költséges, komoly befektetés egy színháznak. Koestlert, az írót Nyugaton jól ismerik, minden kulturáltabb ember jó néhány művét olvasta. Azért is örülök a hazai bemutatónak, mert annyi minden történik a kapcsán, számos művét újra kiadják, és van egy-két jeles fordítónk, aki foglalkozik vele.

MN: Koestlert egykönyvű szerzőként, a Sötétség délben írójaként ismerik nálunk, az iskolákban nem tananyag.

SJ: Pár évvel ezelőtt volt egy szerzői estem Magyarországon, ahol kértek tőlem egyetlen mondatot, ami összefoglalva tartalmazza egy ember ars poeticáját. Átkozottul nehéz feladat volt. Sokáig töprengve a következőt ötlöttem ki: Az igazi műalkotás hiánypótló. Arra gondoltam, ha Mozart Don Giovannija vagy Bach Máté passiója nem született volna meg, mennyivel szegényebb lenne a világ. József Attilát idézve, aki ebben a kérdésben nagyon aktuális, mivel az operában is szerepel: "És beleborzongok látván, hogy nélküled éltem." Tehát meg kell célozni azt, hogy olyan művet írjon az ember, ami valamiféle hiányt pótol. Ha állandóan ez van a szeme előtt, akkor talán a minőség is tudomásul veszi egy kicsit az igyekezetét, és nem hagyja cserben.

MN: A minőségről szólva ön említette korábban Schönberget, akitől egy hölgy rajongója számon kérte, hogy nem szép a zenéje, mire a zeneszerző azt felelte: "De igaz." Mi a tendencia: még mindig inkább a szépet várjuk a kortárs művektől, mint az igazat?

SJ: Biztos, hogy így van, mert ha az ember önmagát nem neveli arra, hogy a kortárs művészettel is barátságban éljen, akkor ezt nem nagyon teszik meg helyette. Lehet, hogy agyonütnek azért, amit most mondok, de még a Zeneakadémián is, ahol sokáig tanítottam, alig változott a húszas évektől napjainkig a tananyag. Előfordul, hogy például egy zenekarban szükség lenne bizonyos zenei ismeretekre, amivel nem rendelkeznek a zenészek. És nekem, a zeneszerzőnek kell megmagyaráznom, hogy azért van ez az írásmód, mert ha az ember nem szedi teljesen ritmusba a hangokat, hanem egy távolságon belül helyezi el őket, akkor azok mindenkinél egy picit máskor szólalnak meg. Ezáltal egyfajta természeti burjánzást tudok produkálni. Ez a mai zenében már régóta létező dolog, csak nem tanítják.

MN: Elavult a gondolkodásmódunk?

SJ: Még nagyon a régi értékekben gondolkodunk, számtalanszor mondják azt, hogy "ha most én egyedül az idő szellemével foglalkozom, akkor mi van?". Ezekre a kérdésekre nagyon nehéz válaszolni, de mivel az egész mindenség, az univerzum tulajdonképpen egy egység, beletartozunk mindannyian. Ha valaki sérül, akkor az egész mindenség sérül. Ha az ember erre gondol, akkor mindent megtesz annak érdekében, hogy ne ártson, illetve, hogy törődjön azzal, ami negatívum, ami a harmónia ellen dolgozik. Nem lehet hosszan úgy élni, hogy Káin és Ábel óta állandó háború van, nem szűnt meg a testvéröldöklés. Arthur Koestler nekünk azért is nagyon fontos, mert a világban, nem csak nálunk, iszonyú közöny uralkodik. Minden további nélkül agyonvernek valakit az utcán, körülállják az emberek, és nézik, mintha valami filmet forgatnának.

MN: Koestler a radikális döntések embere volt, amiben hitt, amellett százszázalékosan kiállt. Ilyen értelemben példaértékű az élete?

SJ: Nekem mindenképpen. Nem kívánom azt mindenkitől, hogy hős legyen, egy magáncellában végezze az életét, vagy a kivégzőtéren. Mindenkinek van lehetősége arra, hogy a saját szintjén kapcsolatban legyen a világgal, és tegye meg azt, ami tőle telik. Mindig eszembe jut a csodálatos pápa, XXIII. János. Még Németországban hallottam egy adást a halála után. Írt egy apró történetet arról, hogy kétségbe esett, amikor pápává választották. Ilyeneken töprengett: "A pápa tévedhetetlen, én egy tévelygő, szerencsétlen ember voltam mindig, most mitől változott volna meg ez a helyzet? És ha én tévedek, akkor sok millió ember rohan utánam a vesztébe." Annyira kétségbe ejtette magát, hogy egy hétig egyáltalán nem tudott aludni. A végén annyira kimerült, hogy félig ájultan esett bele az ágyába. És akkor megjelent neki egy angyal, és a következőt mondta: "Giovanni, ne vedd magad olyan komolyan!" Erről van szó.

MN: Hamar Zsolt karmester szavaival élve a Napfogyatkozás rekviem a huszadik századért. Mit metsz ki a huszadik századból ez a mű?

SJ: Koestler életén keresztül lényegében be lehet mutatni az egész huszadik századot. Még a Monarchia idején született, 1905-ben, mint József Attila. Egy orvos mesélte nekem, hogy régebben a napfolttevékenység esetén az öszszes kórházat értesítették a meteorológusok, hogy lehetőleg csak végszükség esetén operáljanak. Tehát hogy ki vagyunk szolgáltatva a kozmikus erőknek, amiket nem tudunk kivédeni. Gyanítom, hogy volt egy olyan konstelláció, amikor a legtöbb gondolkodó emberben megérett valamilyen változás igénye. Ezzel magyarázható, hogy az illegális kommunista párt lassanként megalakult a világban. Érdekes módon a legtöbb jó szándékú és elkötelezett ember azonnal belépett. Ott találkozott József Attila például az én tanárommal, Szervánszky Endrével is. ' is egy fantasztikus, elkötelezett ember volt, részt akart venni a világ építésében, akármennyire is illuzórikusnak tűnt. Egy csomó ember ott keresett menedéket, illetve táptalajt arra, hogy valamiképpen tisztességes irányba tudja vinni az életét. Arthur Koestler ugyan a német kommunista pártba lépett be, mert amikor még Magyarországon élt, túl fiatal volt. Ausztriában, Németországban ismerkedett meg ezekkel a politikai mozgalmakkal. Ennek kapcsán annyira élő volt benne az a vágy, hogy a gyerekeire vagy az unokáira már ne ezt az osztálykülönbségen alapuló világot hagyja hátra, ahol rengeteg a szegény, hanem egy nemesebb, jobb, igazságosabb világot. Vagyis az idő szelleme ebbe az irányba mutatott.

MN: Tehát hisz abban, hogy mindennek, így egy alkotás születésének is megvan a maga időminősége?

SJ: Igen, és ha ezzel komolyan kapcsolatban vagyunk, akkor megtaláljuk a módját annak, hogy mit csináljunk, hogy eligazodjunk. Nagyon sokan egyszerűen kényelmességből nem akarnak kapcsolódni ehhez a szellemiséghez, mert az mindenféle kötelességekkel és bajokkal jár. Hadd mondjak egy példát. Koestler életében egy baloldali szakszervezet készített egy plakátot. Az egyik felén egy csizmás fasiszta katona állt, aki egy német nyelvű Koestler-könyvet dobott éppen a tűzbe, Hitler pedig gúnyos mosollyal és élvezettel nézte a jelenetet. A plakát másik felén hasonló kép volt cirill felirattal, egy szovjet tiszt ugyanezt a könyvet dobta az égő tűzbe, és Sztálin röhögött hozzá.

MN: Milyen zenei, szellemi "üzenet" közvetítését tartja fontosnak a Napfogyatkozás operai köntösben tálalt dokumentumszínházával?

SJ: Azt, hogy igaznak találja más is, még akkor is, ha nem tetszik okvetlenül minden pillanata. Egy csomó olyan dolog van a darabban, amiket vagy a történelemből ismernek, vagy amit az idősebb generáció átélt. Ha ezt a módot igaznak találja valaki, akkor ott vagyunk a schönbergi mondásnál: a mindenség nem ítélhet el. Úgy néz ki, mintha nagyképű lennék, de a művész mindig az Úristennel vagy az ördöggel volt kapcsolatban, nem pedig a helyi hatalmakkal. Nem vallási alapon mondom ezt, hanem humán alapon.

MN: Önnek mindig egyértelmű volt, hogy az Úristennel van kapcsolatban?

SJ: Mindenképpen. De nem akarom így közvetlenül mondani, mert esetleg még istenkáromlásnak tűnhet. Az Úristen még leszól, hogy "nem ismerlek, fiacskám". A pozitív erőkkel szeretnék kapcsolatban lenni, és az az érzésem, hogy ez sikerül, ha nemcsak egy felszínes akarás, hanem hozzátartozik az élet igényéhez és minőségéhez. Amit Karinthy mond: "Az egyik legnagyobb vétek, ha az ember életének az értelmét veszik el." Ezt tudták az oroszok, amikor Szolzsenyicint kiutasították. Abban a pillanatban szellemileg kiherélték. Először Németországban lakott, Heinrich Böllnél, utána Svájcba ment, aztán Amerikába. Sehol nem volt táptalaja annak, amiért ő élni akart, és amihez hozzászokott, hogy neki a konfliktusokat, a gordiuszi csomókat kell megpróbálnia kioldani. Az emlékeiből sok mindent meg tudott írni, de az már nem ugyanaz, mint amikor a kard ott volt a feje fölött. Ez a veszélyérzet is szükséges ahhoz, hogy az ember vállalja a dolgokat. Ha nincs semmi veszély, akkor az van, amit nagyon sok író és művész csinált a második világháború alatt. A háború után arra hivatkoztak, hogy "kérem, nekem tele van a fiókom fasisztaellenes iratokkal". De sehol, még csak sötétben sem merte kiragasztani.

MN: Pont ennek az ellentéte Koestler, aki kereste a veszélyt, megjárta a spanyol polgárháborút, a Szovjetuniót, a Közel-Keletet, bebörtönözték, halálra ítélték...

SJ: Az egész emberiség volt mindig a szeme előtt. Különben miért ment volna a Szovjetunióba vagy a spanyol polgárháborúba? Neki elég volt, ha valami igazságtalan, ahhoz, hogy bevesse magát. Egyszerűen nem nagyon kellett keresnie a témát, mert a szeme előtt volt. Akinek a tekintete olyan, mint az övé, az azonnal rátalál a trágyadombon is a jóra, meg a tortában is a méregre.

MN: Amikor ön zeneszerzőként megkomponál egy ilyen életutat, mennyiben foglalkoztatja, hogy milyen részét képezi majd az életművének?

SJ: Volt egy időszak, amikor komolyan gondoltam, hogy a zeneszerzés passzió egy olyan világban, ami lángokban áll. A második világháború befejezése óta ugyan nincsenek világháborúk, de egy pillanatig nem szűntek meg dörögni az ágyúk. Annyira zavart a gondolat, hogy én meg itt szépen, békésen, a csodás szobámban írom a magam hangjait, hogy majdnem beteggé tett. Éppen akkor kaptam egy megrendelést Németországban egy hegedű-cselló-zongora trióra. A feleségem keresetéből éltünk, én csak privát tanárként meg kísérőzenékből jutottam keresethez. Addig szuggeráltam magamat, míg elhitettem magammal, hogy egy háborús katona vagyok, akinek az a feladata, hogy a jó oldalon álljon. És az a tíz perc, amíg a darab szól, a fegyverszünetben zajlik. Ezért adtam azt a címet neki, hogy Három dragonyos kockajátéka a fegyverszünet alatt.

MN: A koestleri életút megkomponálásánál is önszuggesztiót kellett alkalmaznia?

SJ: A dolog azért egyszerűbb, mert beláttam azt, hogy talán ki vannak osztva a szerepek a világban. Tehát nekem nem az a szerepem, mint Koestleré. Ha egyszer ilyen képességgel áldott meg a sors - és ez már kezd tagadhatatlanná válni, hogy nemcsak én vagyok elégedett, hanem sokan mások is találnak örömet a munkámban. Tulajdonképpen arról van szó, mint amiről egy bibliai történet szól. Az Úr mindenkinek adott egy talentumot, amivel el kell számolnia. Aki csak azt az egyet adta vissza, attól elvette, és annak adta, aki a már meglévőt kamatoztatta és tízre szaporította. Ez borzasztó igazságtalanságnak tűnik akkor, ha az ember szó szerint veszi. Nem véletlenül lett a talentum a tehetség szinonimája. Ha a tízszeresét ki tudja hozni az illető abból, amit kapott, akkor kap még egyet ajándékba. Ha én teljesítem a saját küldetésemet, nem kell senkire nézegetnem. Ez borzasztó fontos a tanításnál is. Arra kell törekedni, hogy pozitív energiákat lövelljen ki az ember. A tanításban nagyon nagy örömem volt, mert a növendékek érzékelték ezt a fajta pozitív energiát. Egy alkalommal megkérdeztem az egyik tanítványomat egy különösen jó óra után, amikor sok minden szóba került, hogy miről volt szó ezen az órán. Erre zavarba jött: "Jaj, tanár úr, nem tudom, de csodás volt!" Ez olyan, mint a növénynél, aminek napsugárra, tápanyagokra és csapadékra van szüksége, hogy fejlődjön.

MN: Arányaiban van-e elsőbbség a tanítás és az alkotói munkásság között?

SJ: Nemigen van. A tanítás rendkívül sok energiát elvett tőlem, és olyankor néha bosszankodtam, hogy nem tudok komponálni. Úgy nézett ki, mintha a komponálás nagyobb súllyal esett volna a latba. Abban a pillanatban, amikor láttam a tekinteteken, hogy várnak tőlem valamit, ez a kétely megszűnt.

MN: Operaszerzőként vannak-e további elképzelései?

SJ: Szívesen írnék egy vígoperát, ha lehetséges ebben a korban.

Neked ajánljuk