Magyar Narancs: Kinek a hatáskörébe tartozik az eurózóna válságországainak megmentésére tavaly májusban felállított, és most alaposan felturbózott Európai Pénzügyi Stabilitási Eszköz (EFSF)? Azt tudjuk, hogy ki tesz bele majd pénzt, de hogy hogyan és ki dönt a felhasználásáról, arról jóval kevesebbet.
Székely P. István: Az EFSF az euróövezeti tagállamok tulajdonában van, és minden tulajdonos egy tagot delegál az igazgatótanácsba, amely ily módon értelemszerűen 17 főből áll. A tagállami politika az igazgatósági tagokon keresztül érvényesülhet. Fontos hangsúlyozni, hogy a tagállamoknak nyújtott hitelekre vonatkozó döntéseknél minden tagország, függetlenül attól, hogy mekkora összeg erejéig vállalt hozzájárulást az EFSF-hez, egy szavazattal bír, és minden ilyen döntésnek egyhangúnak kell lennie.
MN: Azaz például Észtország is megvétózhatja azt, a maga szűk kétmilliárd eurós garanciája révén, hogy mondjuk a 211 milliárdot ígérő német kormány hogyan használná fel az eszköz pénzét?
SZPI: A cél a konszenzus, az, hogy minden ilyen döntés mögött a lehető legszélesebb egyetértés álljon. És ez így van rendjén.
MN: Az EFSF rendelkezésére álló eszközöket 440 milliárd euróra emelték - de mi ez a pénz? Hogyan létezik?
SZPI: Az EFSF-ben lényegében nincs tőke, nincs készpénz: az EFSF maga is kötvényeket bocsát ki, hogy finanszírozza a hitelezését vagy a kötvényvásárlásait. Ezeket az általa kibocsátott eszközöket a tagállamok garantálják. Ha egy országnak segítségre van szüksége az adóssága finanszírozásához, akkor a trojka, azaz az Európai Bizottság, az Európai Központi Bank és az IMF küldöttsége odamegy, és megtárgyalja az adott országgal azt a gazdaságpolitikai programot, amely a segítségnyújtás alapját képezi. Ezt egy együttműködési megállapodásba foglalják. Ez az adott ország finanszírozási igényét is tartalmazza negyedéves bontásban, azaz azt, hogy a kormánynak mikor mire lesz szüksége. E programról hozhat aztán döntést az Európai Tanács, majd ha az Eurócsoport munkacsoportja (EWG) is elvben jóváhagyja, akkor az Európai Bizottság véglegesíti azt a tagállammal. Ha a másik mentőalapból, az Európai Pénzügyi Stabilizációs Mechanizmusból (ez az EFSM, ami az összes európai tagállam mentőalapja, az EFSF "kistestvére" - a szerk.) is finanszírozzák a programot, akkor valamennyi európai uniós tagállam részt vesz egy hasonló döntési folyamatban, és az így jóváhagyott együttműködési megállapodás lesz az EFSF-hitelezés alapja. Az eddigi programok - az ír és a portugál program - ez utóbbi modellt követték. Ezek után az EFSF gondoskodik a finanszírozásról: kötvényeket bocsát ki, ezeket a piacon eladja, és a befolyó pénzt ugyanazon feltételekkel továbbadja a program célországának. Így az nem a piaci szereplőknek tartozik, hanem az EFSF-nek. De az EFSF most már ugyanígy vehet is az adott ország kötvényeiből, akár közvetlenül, akár a másodpiacról, és ezzel ezt a kötvényt stabilizálhatja. Az EFSF kötvényének megvásárlója a komplett euróövezetet tudhatja a háta mögött: a garanciát a tagállamok ígérvénye jelenti. A hitelezők ezzel biztosak lehetnek abban, hogy visszakapják a pénzüket, hiszen az EFSF minősítése AAA - ami a hitelfelvevő országról, ugyebár, nem mondható el. (Az AAA a hitelminősítők által a legkisebb kockázatúnak ítélt pénzügyi eszköz minősítése - a szerk.) Amikor az EFSF és az EFSM elindult, kis kibocsátók voltak, most már nagyobbak, a piac ismeri őket, és bízik bennük.
MN: Az EFSF-t korábban érte már kritika amiatt, hogy felárral adta a hitelt.
SZPI: Mihez képest felárral? Az AAA minősítésű államkötvények piaci kamatához képest valóban úgy adta - de nem az ír kötvények kockázati felárához képest! Hisz épp ez a művelet lényege. Írország akkor kért pénzügyi segítséget az EFSF-től és az EFSM-től, amikor rájött, hogy a piacról csak nagyon drágán tud hitelt kapni, és nincs más választása. Politikailag mégis zavarta őket, hogy...
MN: ...az unió még ebben a helyzetben is keresni akar rajtuk...
SZPI: Igen. De ez nem teljesen jogos. A kockázatnak is van ára, és ha az adófizető - márpedig az EFSF mögött végső soron az euró-övezet adófizetői állnak - kockázatot vállal, akkor őt is megilletné valamiféle díjazás. Ez az alapelv. Ám az euróövezet állam- és kormányfői hoztak egy határozatot, hogy az a három ország, amely benne van a programokban - Görögország, Írország és Portugália -, most mentesül a felárak alól. De ez egyedi döntés.
MN: Az EFSF tehát kölcsönöket ad, nem segélyeket. Az eurózóna által megígért garanciákat használva fedezetnek pénzt teremt, és ebből kifizeti mondjuk a görögök épp aktuális törlesztőrészletét - azt hozzáírja Görögország adósságállományához, csak kisebb kamattal. Így néz ki?
SZPI: Ennél sajnos a görög helyzet bonyolultabb, mert az első segítséget nem az EFSF-től kapták, hanem bilaterális hitelszerződéseken át. Ezeket az Európai Bizottság szervezte és fogja össze: meghatározza a kondíciókat, ellenőrzi a végrehajtást, és a tagállamok egyenként kifizetik a görögöknek. Az írek voltak az elsők, akik az EFSF-en és az EFSM-en keresztül kaptak hitelt. Van egy finanszírozási táblázat, amely tartalmazza, hogy mennyi pénzre van szüksége az ír államnak a program és a költségvetése finanszírozásához. Úgy bocsátjuk a rendelkezésére a pénzt, hogy mindig legyen elegendő forrása arra, ha hitelt kell visszafizetni, bankokat feltőkésíteni, a programban elfogadott célra költeni kell - és maradjon tartalék is.
MN: Felmerült a 440 milliárdos eszköz megsokszorozásának igénye. Mi indokolja a forrásbővítést?
SZPI: Azok az országok, amelyekkel eddig foglalkoztunk, periferiálisak. Görögország GDP-je úgy 220 milliárd euró, az euróövezet GDP-jének körülbelül 2,5 százaléka, Írországé 156 milliárd euró. De Olaszország és Spanyolország más nagyságrend. Látni kell, hogy a végül elfogadott 1000 milliárd euró még mindig kevesebb, mint Olaszország GDP-je - ami 1550 milliárd. Spanyolországé 1050. Csak az olasz államadósság úgy 1900 milliárd euró. Tehát Írországhoz képest több mint tízszeres nagyságrendet ugrottunk. Ha az EFSF vagy az unió hatást akar elérni, akkor az eddigi összegekkel nem lehet operálni, mert a piac kineveti. Egy komolyabb befektetőház jóval nagyobb pénzeket mozgat.
MN: Ezért jönne képbe a tőkeáttét: hogy tudniillik az EFSF ne csak 100 százalékos garanciavállalással álljon egy súlyos helyzetben lévő euróövezet-tag kölcsönfelvétele mögött - hisz erre az isten pénze se lenne elég -, de afféle hitelbiztosítóként is működjön.
SZPI: Igen. A cél az, hogy amikor magánbefektetők egy ország kötvényét megveszik, akkor vehessenek garanciát is az EFSF-től. Ez azt jelenti, hogy ha a kötvény a lejártakor veszteséges lesz, akkor a veszteség első valahány százalékát - még nem tudjuk pontosan, mekkorát - a hitelező, vagyis a kötvény vásárlója az EFSF-től fogja megkapni. A másik segítési forma egy speciális alap lehet, amelybe mások is tehetnek pénzt: magánbefektetők, Kína, az IMF - még folynak a tárgyalások. Ez még több pénzt, még nagyobb biztonságot jelentene. Sokszor elég, ha egy kis kockázatot átvállalunk, és máris megindul a magánpiac. Hiszen az egész beavatkozásnak az a mindenekelőtt való célja, hogy ezek az országok visszatérjenek a magánpiacra.
MN: A múlt héten elfogadott csomag része az is, hogy az EFSF 106 milliárd euróig állja azokat a veszteségeket, amelyek az európai bankokat a görög adósság megfelezése miatt érik. Nem túl nagy kísértés ez a bankoknak, hogy az EFSF "puha pénzéből" legyenek úrrá a problémáikon?
SZPI: A technikai részletek ennyire egyszerű következtetésre nem adnak módot. Van egy meghatározott sorrend: a bankoknak először a magánpiacokról kell megpróbálniuk a szükséges új tőkét bevonniuk, ennek az összege az említett 106 milliárd euró. Ez amúgy elemi érdekük, hisz így tudják a saját függetlenségüket megtartani. Ezt a bankok nagyon jól tudják is. Ha ez nem megy, akkor az illető banknak a nemzeti kormányához kell fordulnia - és csak ha a nemzeti kormány nem tudja felvenni a piacokról a szükséges pénzt, akkor fordulhat az EFSF-hez ezért a speciális hitelkeretért. Nem a bank - a kormány. Az AAA minősítésű, jó országoknak már csak azért sem érdemes az EFSF-hez fordulniuk, mert a piacról is kapnak hitelt, és az EFSF-nek még felárat is kéne fizetniük. Egyébként Írországban minden megtörtént már, ami máshol meg fog. Amelyik banknak akár minimális lehetősége is volt, hogy az állami segítséget elkerülje, az mindent megtett ezért. Hisz az állami mentőövet igénybe vevő bank stigmatizálttá válik, nem szívesen állnak szóba vele más piaci szereplők. Írországban a három nehéz helyzetbe jutott bank közül a Bank of Irelandnek sikerült magántulajdonban maradni, és jól halad előre. A másik, az Allied Irish dominánsan állami tulajdonba került a feltőkésítés miatt - és még mindig keresi az utat. A német bankok döntő többsége is azt mondta: inkább megoldom állami segítség nélkül.
MN: Azt, hogy a rossz hiteleket a könyveikben tartó bankokat épp 106 milliárd euróval kell feltőkésíteni, az Európai Bankfelügyelet mondta ki. Hogy jött ki ez a szám, és hogy jön majd képbe az EFSF?
SZPI: A 106 milliárd nagyon kis hányadát fogja az EFSF adni, épp azért, mert a bankok inkább a piaci megoldást választják. Sőt. Sok bank esetében ez a pénz ott is van, csak más tőkeelemként - de ez egy átalakítással beforgatható. Erre nincs módjuk viszont a görög bankoknak. Ezek az EFSF-re vannak utalva, de az ott majdan futó második programba ez már be is van kalkulálva.
MN: Miért pont 106 milliárd?
SZPI: A nyáron lebonyolított stressztesztekben az államok által kibocsátott kötvényeket úgy tekintették, hogy azokon semmi kockázat nincs. Egyik ország esetében sem. Most viszont azt mondtuk: ez képtelenség, ezeknek az eszközöknek is van kockázatuk. Márpedig ha van kockázat, akkor azzal szemben kell lennie tőkének. Ezen túl a stressztesztben szereplő bankok tőkemegfelelési mutatóját is megemelte az unió, 8-ról 9 százalékra: és ennek az 1 százaléknak a pótlása, valamint az újonnan beszámított államkötvény-kockázat miatt szükségessé váló tőke együttesen kerül 106 milliárd euróba.
MN: Már csak azt kell ezek szerint megértenünk, hogy mit is jelent a görög államadósság felének elengedése. Úgy tűnik, mintha arról lenne szó, hogy minél rosszabbul teljesít egy ország, annál jobban megússza a kötelezettségeket.
SZPI: Valóban így tűnhet: és ezt a jelenséget hívják morális kockázatnak. E körül folyt a vita a németek és a többiek között: úgy kell a problémát megoldani, hogy ne adjunk ösztönzést arra, hogy más is ezt a megoldást válassza a jövőben. Szerintem egyébként hibás megközelítés az, ha egy magas adóssággal bíró országban az emberek azt gondolják, hogy az államadósság elengedése ajándék. Hiszen azt is látnunk kell, hogy mi történik egy országgal akkor, ha végképp nincs más út előtte, mint az adósságának az elengedése. Mi történik a családok jövedelmével, az állami alkalmazottak jövedelmével, a nyugdíjakkal - és Görögország még el sem érte a mélypontot. Ennek nagy a társadalmi, gazdasági ára, a következmények súlyosak, és sokáig tartanak. A pénzügyi stabilizációs eszközök azért kellenek, hogy e folyamatok a legkevésbé fájdalmasan, minél kevésbé koncentráltan menjenek végbe - miközben gyökeret ereszt a megfelelő gazdaságpolitika. Látnunk kell azt is, hogy a görög esetben a bankok most önként fogadják el azt, hogy egy adósságcsere zajlik le. Az "elengedést" tehát nem szabad szó szerint érteni. A régi adósság helyett a hitelezők készpénzt és másfajta, hosszabb lejáratú, alacsonyabb kamatozású kötvényeket kapnak, meg esetleg garanciát az EFSF-től - de a részvételük ebben önkéntes. Nagy kérdés, hogy mennyien hajlandók ebben részt venni. A dologhoz az is hozzátartozik, hogy a cirka 350 milliárd névértékű görög államadósságnak csak a magánbankok felé eső része van benne a programban. Az államok felé fennálló görög adósság változatlan marad.
Névjegy
Székely P. István a Corvinus Egyetem docense, 2007 óta dolgozik az Európai Bizottságnál. Az olasz, a román és az írországi missziók tagja, vagyis azoké az uniós delegációké, amelyek egy adott országra vonatkozóan kidolgozzák és felügyelik a gazdasági stabilizálási programot. Korábban a Nemzetközi Valutaalapnál, azelőtt pedig a Magyar Nemzeti Banknál dolgozott. A Cambridge Universityn szerzett PhD-fokozatot.
