Upor László: Lemondtunk valamiről, ami előtte évtizedekig az életünk volt

Majdnem lehetetlen címmel könyvet írt az SZFE autonómiaharcáról. A kötet a Magyar Narancs könyvek sorozatban jelent meg, a Tea Kiadó gondozásában. A felsőoktatás megrablásáról, a mélyállam kiépüléséről, a fő-fő fáraóról, a hatalmi visszaélések milyenségéről, és a felemelő pillanatok utáni fájdalmas tapasztalatokról is beszélgettünk vele.

Magyar Narancs: Miért érezted fontosnak, hogy megírd ezt a könyvet?

Upor László: Valahogy be kellett keretezni azt, ami a Színművészetin történt. Fontos, hogy emlékezzünk rá, és hogy ne mosódjanak el az emlékek. Sem eltüntetni, sem kiradírozni, sem a mítoszok felhői közé emelni nem volna jó ezt az egészet. Nem szabad, hogy az emlékeinkre emlékezve tekerjük-sodorjuk tovább nem létező narratívák fonalát. A személyes része pedig nyilvánvaló, egy ekkora történetnek aktív részeseként természetes, hogy ezzel kezdeni kell valamit. És a legkézenfekvőbb megfogalmazni, megírni, kiemlékezni, ami történt.

MN: Mikor kezdted el írni?

UL: Sokáig nem gondoltam, hogy meg tudom írni, nem volt meg az a távolság, ahonnan rá tudtam volna nézni az eseményekre. De hát, ahogy sokan jelezték is nekem, én voltam olyan helyzetben, én voltam jelen olyan pillanatoknál, amelyek a megírás felé löknek. Egyszer csak elkezdtem azt gondolni, hogy képes lehetek rá, és lehet, hogy szükségem is van rá. Az a szerencsés helyzet állt elő, hogy ösztöndíjjal Németországba mehettem: mintha ajándékba kaptam volna azt a távolságot, amelyik végül lehetővé tette az írást. Megérkeztem 2022. szeptember 30-án és október 1-jén leírtam az első fejezetet, vagyis valamit, amiből később egy fejezet lett.

MN: 2019-ben indult a Corvinus Egyetem átalakítása, ott már megjelentek azok a sémák, amelyeket később az SZFE-n is bevetettek. Fel voltatok készülve erre?

UL: Mi már nagyon korán láttuk, hogy a teljes magyar felsőoktatást megrabolják. Amikor a kancellári rendszert bevezették, nyilvánvaló volt, hogy az egyetemi autonómia megindul a lefolyóba, és egyesek gondosan húzogatják a vécéláncot, hogy ez a folyamat a lehető leggyorsabban végbemenjen. Az úgynevezett modellváltás 2019–2020 fordulóján durvult be, és világosan látszott, hogy a teljes magyar felsőoktatás autonómiáját megszünteti. Ezt a felsőoktatás vezetői igyekeztek nem meglátni akkoriban. Azt gondolhatták, hogy megússzák különalkukkal, hogy ez képtelenség, és úgysem fog megtörténni, vagy talán lemondtak az egyetemi önrendelkezésről annak reményében, hogy a rengeteg pénz, ami a lopások után megmarad, mégiscsak valami javulást hoz. Az egész modellváltásnak az a lényege, hogy a közvagyont kitolják olyan alapítványokba, amelyek továbbra is a közvagyonból működnek, de a köz ellenőrzése nélkül. Az alapítványokat egy szűk körű kuratórium felügyeli, amelynek tagjait elvileg életfogytiglanra nevezi ki a jelenlegi kormány. Ez tulajdonképpen a mélyállam kiépülésének egy nagyon intenzív módja. Intellektuális és gazdasági kontroll a teljes felsőoktatáson, és mindenen, amit hozzá lehet söpörni. A mi esetünkben úgy tűnhetett, másról van szó, mintha a Színművészeti einstandolása „csak” a kultúrharc része volna. Viszont mi nagyon korán nem csak felismertük, de hangoztattuk is, hogy ami rólunk szól, az nem csak rólunk szól, ami velünk történik, az nem csak velünk fog megtörténni. Vigyázat, kedves felsőoktatás, itt komoly baj van! De a kedves felsőoktatás a füle botját sem mozdította.

MN: Az ellenetek folyó támadás nagyjából a Gothár-üggyel kezdődött, hogyan tudtátok ezt kezelni?

UL: Amikor 2019 őszén a Gothár-ügy kirobbant és jócskán meglovagoltatott a kormánymédia és csatolt részei által, nyilvánvaló volt, hogy nekünk a korábbiaknál is nehezebb lesz életben maradni. A „liberális fészek”, vagy későbbi szép elnevezéssel, a „liberális hüllőkeltető” ellen régóta zajlottak intenzív támadások a jelenlegi fő színházi, fő-fő mindenes fáraó részéről, őt megelőzően pedig az előző fő-fő fáraó részéről.

 

Fotó: Palágyi Barbara

 

MN: Van ennek bármi köze ahhoz, hogy nem neveztek ki az SZFE rektorának?

UL: Nem tudom, hogy akkor váltam-e közellenséggé, amikor a Gothár-ügyet úgy kezeltük, ahogyan, vagy jóval korábban, a „nagy kancellárcsata” idején. Az akkori színművészeti megnyert egy csatát, nem engedte be a kancellárnak kijelölt személyt, ezt nyilván meg kellett bosszulni. Vagy talán még akkor kerültem listára, amikor az Új Színház igazgatói kinevezése kapcsán, egy kis akciócsoport egyik tagjaként rendszeresen, állandóan és hangosan fölléptem. Vagy az is lehet, hogy azért nem kaptam meg a rektori kinevezésemet másfél-két év után sem, mert akkor már világos volt, hogy milyen szándékaik vannak az iskolával, és fölösleges lett volna engem kinevezni. Nem tudom, értesítést sem akkor, sem azóta nem kaptam.

MN: Mit tudtatok tenni annak érdekében, hogy a Gothár-ügy ne gyűrűzzön tovább?

UL: Az égvilágon semmit sem tudtunk csinálni, a propagandamédiának lábra jött ez a labda. Amint kipattant ez az ügy, behívtam Gothár Pétert, azonnal felfüggesztettem, és összehívtam egy etikai bizottságot. Gothár felfüggesztését egy pillanatra sem szüntettük meg, majd elköszöntünk tőle. Mindezt úgy, hogy a titkos és névtelen bejelentési lehetőségek egyikére sem érkezett az iskolán belülről semmilyen vád, nem volt konkrét kivizsgálandó ügy. Ettől függetlenül azt gondoltuk, nem lehet azt az attitűdöt, azt a szellemet beengedni, ami megnyilvánult ennek az egyébként elképesztően tehetséges rendezőnek a viselkedésében.

MN: A könyvedben egy viszonylag hosszú rész található a hatalmi visszaélésről. Mit gondolsz erről?

UL: Bármiféle pozícióval való visszaélés megengedhetetlen. A tehetség, a teljesítmény nevében kiváltságokat elfogadni, szívességeket kérni nem tisztességes. Ugyanennyire káros, ha valaki kiváltságokat ajánl valakinek a tehetségére vagy a pozíciójára tekintettel. Komoly felelősség terheli azt a mindenkori harmadikat, aki nem állítja meg a visszaéléseket, amikor megtehetné. Ebben mindannyian vétkesek vagyunk életünk különböző pontjain. A tisztázás, megelőzés érdekében semmi nem történt ebben a társadalomban az utóbbi években. Néhány zsíros falatot odadobnak a média asztalára, amin lehet csámcsogni és mutogatni a „másik” visszaélőjére, és közben elnézően mosolyogni a „saját” visszaélőnkre.

MN: Az SZFE vezetősége 2020. augusztus 31-én lemondott. Írod, hogy ezután hazamentél, nem voltál ott az egyetemfoglalásnál. Miért?

UL: Hihetetlen, egyedülálló, csodálatos, felemelő dolog, ami a hallgatók irányításával 2020. szeptember 1-jétől történt, amit azóta egyetemfoglalásnak neveznek. Korábban több hónap telt el kegyetlen, brutális, nyomasztó nyílt harcokkal és pár felemelő pillanattal. Ezt a harcot is megelőzte az a víz alatti rugdalózás, aminek viszont nem volt mindenki tanúja. Mire szeptember elsejéhez értünk, kegyetlenül kimerült voltam, és túl voltunk egy olyan pillanaton, ami önmagában is egyedülálló: egy intézmény teljes vezetése tiltakozásképpen lemondott. Lemondtunk valamiről, ami előtte évtizedekig az életünk volt, és tudtuk, hogy soha többet nem lesz semmi ugyanolyan. Mi ezt nagyon erős lépésnek gondoltuk, de tudtuk, sejtettük, hogy a hallgatók körében él a vágy, hogy elfoglalják az egyetemet. Mint frissen lemondott, de még lemondási idejét töltő vezetőnek, úgy éreztem, nem dolgom ebben részt venni, és nem is befolyásolhatom a hallgatókat. Száztíz százalékig rájuk akartam bízni a döntést, mintha csukott szemmel vártam volna, hogy mi sül ki ebből az egészből. Titkon inkább azt reméltem, hogy nem foglalják el az egyetemet, nem rögtön. Világos volt, hogy a harcoknak nincs vége, és azt gondoltam, az egyik nagy robbanás a vezetőség lemondása, a blokádot pedig az utolsó pillanatra kell tartogatni, hogy mindig legyen még egy lépés, amit meg tudunk tenni a hatalom arroganciájával szemben.

 

 

MN: Hittetek benne, hogy változhat valami?

UL: Abban, hogy ezt az úthengert meg lehet állítani, soha egy pillanatig sem hittem. Viszont azt gondoltam, hogy igenis, azt legalább fel kell mutassuk, hogy itt egy úthenger halad, amely mindent, ami elébe kerül, letapos. Nem lehet, hogy ne lássa a világ, mi történik.

MN: Mit gondolsz, az egyetemfoglalás elsöpörte azt a jelentőséget, ami a lemondásé lett volna?

UL: Sajnáltam, hogy a mi „nagy gesztusunk” nem tud jobban kizengeni, hogy szinte súlyát veszti. Nem hiúságból sajnáltam, hanem azért, mert tényleg abban hittem, hogy arra valamiképpen reagálni kell. Mégis: miután megtörtént az egyetemfoglalás, bár rettenetesen aggódtam, iszonyú büszke is voltam a hallgatókra. Addig is azon dolgoztam, hogy a fölösleges és rossz hierarchiák leépüljenek, és világos legyen mindenkinek, ez közös ügyünk. Pár napig a hallgatók nagyon határozottan és szándékosan nem engedtek be minket a fórumaikra, csak körülbelül egy hét elteltével vehettünk részt azokon. Abban reménykedtem, hogy a hallgatók gesztusa erősen kijózanító lesz a nagyobb tömegek számára, de azt nem gondoltam, hogy a kinevezettek, az önkijelöltek majd ijedten csuklanak, bocsánatot kérnek, leteszik a jatagánt, a tankokat visszaküldik, aztán ezüsttálcán nyújtják át az egyetem kulcsát a diákvezetésnek.

MN: Sok dilemma után kikiáltottátok a Tanköztársaságot. Mintha azt írtad volna, hogy voltak olyan diákok, akik megreformálták volna az oktatást. Te is úgy gondoltad, hogy szükség lenne erre?

UL: Bennünk, vezetőkben volt egy erős szándék arra, hogy lehetőleg a hagyományok föl nem robbantásával, de nagyon alaposan megreformáljuk azt, ami szerintünk elmarad attól, ahogyan ma érdemes volna művészetet oktatni. Jóval az erőszakos átalakítások előtt azon töprengtünk, hogyan kéne fellazítani bizonyos határokat, hogyan kéne új módszereket és új szemléletet bevezetni. Ezért is volt abszurd, hogy az egyetem letámadásának következményeképpen mintha védenünk kellett volna egy olyan tradíciót, amit mi magunk is meg akarnánk újítani. Ez legalább annyira nyilvánvaló volt néhány tanár fellépésében, mint a diákokéban.

MN: Ez a terv megvalósult a Freeszfe Egyesületben?

UL: A Freeszfe lehetőségei finoman szólva is korlátozottak. Három fő dolog hiányzik ahhoz, hogy úgy működjön, ahogy működnie kéne: pénz, pénz, valamint pénz. Egészen biztos, hogy nem sikerült megvalósítani még töredékét sem annak, amit gondoltunk. Látszólag sok idő telt el azóta, hogy a Freeszfe megalakult, de három év szinte semmi. Ennek a három évnek egy hosszú búvópatak ága a múltfeldolgozás, a gyászmunka, ami a mai napig nem zárult le. Ettől függetlenül: újra és újra indul a stratégiai gondolkodás arról, hogy hogyan és mit kéne tenni. Már most is van egy-két olyan képzés, mely elképzelhetetlen volt a régi SZFE-n. Például a performance-, a színházcsináló-, illetve a kommunikációs képzés. Hamarosan eljutunk ahhoz a ponthoz, ahol a régi iskolából kimenekült, külföldi társegyetemre menekített fiatalok elérnek a diplomájukig, így kényszer és kötelesség is lesz kitalálni, hogy mi is a Freeszfe, ha nem a menekültek menedéke.

MN: Ebben a politikai és kulturális helyzetben, milyen eséllyel tudnak elhelyezkedni azok, akik külföldi egyetemeken kaptak diplomát, vagy akik a Freeszféből jönnek ki?

UL: Azok a hallgatók, akik a Freeszfén tanulnak, olyan képzést kapnak, hogy a semmiből, a semmi közepén is létre tudjanak hozni valamit. Ha ezt extrapoláljuk az egész egyesületre, ugyanez igaz: lehetetlen helyzetben, lehetetlen környezetben megpróbálunk felmutatni valamit, aminek semmi realitása nincsen. Azért csinálja az ember, mert lehetetlen nem csinálnia, mert muszáj, és nem azért, mert lehetséges. Az egész kulturális tér annyira szétszabdalt, hogy bárhol kap képzést az ember, bárhol végez, annak az esélye, hogy értelmes munkához jusson nagyon kicsi, és nagy szerencse is kell hozzá, nem csak tehetség.

MN: Mit gondolsz arról, hogy sok tanár és diák ott maradt az einstandolt SZFE-n?

UL: Sokféle indítéka lehet annak, aki maradt. Van, akinek ez öröm, mert valamiért az új időknek ilyenfajta új szeleit várta. Van, akinek kényszer, és nem volt vagy nincs más lehetősége, vagy azt képzelte, hogy nincs más lehetősége. Minden erőmmel próbáltam mások döntése felett nem ítélkezni. Így is marad persze olyan, aki miatt nagyon szomorú vagyok, vagy akire kifejezetten haragszom.

MN: Tanárokról vagy diákokról beszélsz?

UL: A diákok döntési palettáján kevesebb a szín, mint a tanárokén. Néhányan olyan pozícióban vannak vagy voltak, hogy a döntésük sokkal többet nyom a latban. Van egy-két olyan pozíció, amelyet megtartani, amelyben megmaradni erős, súlyos legitimációja az új, sokunk szerint illegitim rendszernek. Ezeket a döntéseket nehezebben tudom elfogadni, és erősen kell dolgoznom azon, hogy ne érezzek személyes haragot. A doktori iskola fenntartása például súlyos politikai hiba, történelmi hiba. Szerintem. Az Ódry Színpad újranyitását pedig nem lesz könnyű megbocsátani.

MN: Mi volt az az esemény vagy pillanat, ami a legmélyebb nyomot hagyta benned?

UL: Sok olyan személyes, megindító pillanatot éltem meg, amelyek csak „felőlem nézve” történelmi jelentőségűek. Leírhatatlan érzés volt, amikor a hallgatók saját jogon átadták a rektori kinevezést, leírhatatlan pillanat volt, amikor lemondott a vezetőség, vagy amikor a lemondási idő végeztével elbúcsúztattak bennünket a srácok. A legelementárisabb nem személyes pillanatokból például a Charta élőláncot, az október 23-i demonstrációt, vagy azt emelném ki, ahogyan a hallgatók végül kivonultak a lezárt Vas utcai épületből, illetve amikor a Független Zeneakadémisták eljöttek szerenádot adni a blokádolóknak rögtön az első héten. Mind olyan mozzanatok, amelyeket a könyv első kéziratváltozatában a szerző sűrű könnycseppjei áztattak.