Amikor kigurulok az udvarból az autóval, észreveszem, hogy a szomszéd kirakott egy tiszás plakátot a kapujára. Hoppá. Ez reggel még nem volt ott.
Kis plakát, a helyi jelölt van rajta, Magyar Péterrel együtt. Ilyen kis táblákat korábban csak Floridában láttam: ki-ki a saját kocsibejárójára tűzte ki, ezzel jelezvén, hogy Trumpot támogatja. Kecskeméten, az én utcámban, konkrétan a szemben a saját házammal ilyet még nem láttam. Ha a húsz éve ismerős szomszédaim kitesznek egy politikai plakátot a saját kapujukra, akkor az jelent valamit.
Kedd este Magyar Péter jön Kecskemétre. Kevesebb, mint két év alatt ötödszörre. Az eddigi négy nagygyűlésből háromra mentem el – kettő a főtéren volt, egy pedig, a legutóbbi a Széchenyivárosban, lakótelepen –, a mostani is a főtéren lesz. 1973 decembere óta vagyok kecskeméti, munkám miatt nincs olyan tüntetés, gyűlés, koncert, amin ne lettem volna ott: ez nem dicsekvés, pusztán annak a jelzése, hogy van összehasonlítási alapom.
A négyigenes népszavazás előtt egy szakállas, farmedzsekis fiatalember, aki apósától kérte kölcsön a piros 1500-as Ladáját, tartott rögtönzött tüntetést és agitált a minél nagyobb részvétel mellett; egy bozontos hajú barátjával érkezett, amikor a noteszemmel lementem a szerkesztőségből a térre, készségesen és örömmel válaszolgattak minden kérdésemre: Orbán Viktorral és Deutch Tamással ekkor és így ismerkedtem meg, a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy tegeződtünk.
Akkorra már túl voltunk egy olyan választáson, amit simán megnyert az MDF képviseletében a fiatal gimnáziumi történelemtanár Debreczeni József, a városban – csakúgy, mint az ország – pezsgett az élet, izgalmas politikai diskurzusok folytak a jövőről, amit mindenki másnak gondolt, de amit mindenki jobbnak hitt annál, amiben akkor és ott mindenkinek része volt.
Az egyik 2002-es kortesgyűlésről a Naracsban így tudósítottam: „A miniszterelnököt (Orbán Viktor) taps kíséri/fogadja. Ő barátságosan mosolyogva, megtapsolja a közönséget, amely erre barátságosan visszamosolyog. A személyes kontaktus felvétele megtörtént: a miniszterelnök és a polgárok értik egymást. A kampánybeszéd sem nem túl rövid, sem nem túl hosszú. Tartalmát tekintve nem szenzációs bejelentés, nem problémafeltáró elemzés, de nem is jól hangzó ígéretek halmaza. Ha pontosak akarunk lenni, azt kell mondanunk: közösségteremtő, közösség-egybeforrasztó beszéd.
Mi vagyunk a jók. Mi lettünk/vagyunk/lehetünk/leszünk a győztesek. Minket támadnak (személyesen a miniszterelnököt és személyében az összes magyar polgárt), de minekünk ez nem fáj(hat), nem szólunk/ütünk vissza, tudjuk, hogy nekünk van igazunk. Fölöttük állunk. Mi akarjuk a jót, velünk az igazság, mi szeretjük a hazát, mi építünk iskolát, templomot, mi védjük a magyart. Mi és nem mások. Nem ők.
Jönnek itt a pártok, ilyenek meg olyanok, programokkal. Gondokkal, bajokkal, ígéretekkel. Itt, ebben a többezres tömegben nem az észérvek számítanak, nem a dzsídípí. Itt más a fontos. Hogy rájöttünk végre: mi - MI vagyunk. Nincs itt helye az árnyalatoknak. Aki itt van, velünk van: az igazsággal, a jövővel. A helyes úton jár; jó ember, jó polgár, jó magyar”.
Akkor, 2002-ben ezt csak úgy leírtam, és be kell vallanom:
nem tudatosult bennem, hogy ez volt az egyik legelső árokásó beszéd: itt jelent meg a „mi” és az „ők”, itt lett megkülönböztetve az, aki „velünk van” attól, aki nincs – és ez azóta csak fokozódott.
Vissza a kecskeméti főtérre: 2024-ben, amikor Magyar Péter először tartott gyűlést Kecskeméten, nem is azon lepődtem meg, hogy hányan gyűltek össze úgy, hogy alig volt megelőző hírverés, hanem hogy kik jöttek el. Mindig is azt hittem, hogy ismerek szinte mindenkit a városban – és akkor döbbentem rá, hogy ez egyáltalán nem igaz. A tér megtelt, és csupa olyan ember volt ott, aki korábban soha nem politizált: magamban az ismeretlen tömegnek neveztem el a résztvevőket, akiket szinte hipnotizált a szónok, aki olyasmiket mert megkérdezni a rozoga Ford platójáról, amiket előtte senki. Néven nevezte a polgármestert és fölvetette az MNB 650 eltűnt milliárdját. És egész egyszerűen olyan hétköznapi dolgokról beszélt, amikről a nagypolitika sohasem. Amit mondott egyszerre volt logikus és elborzasztó: ennyi meg ennyi ezermilliárd jött az uniótól azért, hogy a szegényebb Magyarországon az egyenlőtlenségeket kiküszöbölhessék, de ez a pénz valahogy mindig a NER-hálót mozgatók zsebébe vándorolt, így lettek rokonok és tűzhez állók egyre gazdagabbak, az ország meg egyre szegényebb.
Ebben az a megdöbbentő, hogy pont olyan szöveg, mint amit a populisták – akik mindig is azt mondják, amit a tömeg hallani akar – ismételnek, de attól még igaz. A hivatalos szöveg az, ugyebár, hogy 2010 óta a kormány megőrzi a nyugdíjak értékét – a valóság meg az, hogy egyrészt eltüntettek 3000 milliárdnyi magánnyugdíjat, másrészt pedig a svájci indexálás helyett bevezették az inflációkövetést, ami konkrétan azt jelenti, hogy annak, aki 2010-ben is nyugdíjas volt, az új rendszer miatt ma majdnem 60 százalékkal kevesebb a nyugdíja annál, ami akkor lett volna, ha marad a svájci módszer.
A személyes tapasztalat mindenben azt erősítette meg, amit a platón szónokoló fiatalember mondott. A viszonylag korszerű kecskeméti kórházban van például mozgólépcső, csak éppen nem működik. A 110 ezres város megyei kórházában már nincs urológia. Az én apámat húsz éve, amikor ilyen problémája volt, 24 órán belül megműtötték – most hasonló esetet úgy látnak el (nem Kecskeméten), hogy bekötnek a paciensnek egy katétert és kábé háromnegyed évig vár, mire megműtik. A magát a család és a kisvállalkozások barátjaként feltüntető kormány semmit sem emelt a családi pótlékon. A katát egyik napról a másikra tette taccsra: én, mint nyugdíjas már nem katázhatok, cserébe tavalyra négyszer annyi adót kellett befizetnem – ebből én nem kapok semmit, de fut belőle a kormányfő 7,5 milliós havi fizetésére, s így egy hónap alatt kétszer annyit keres, mint amennyit az átlagnyugdijas egy egész esztendőben kap.
A főtérre a meghirdetett kezdés előtt 25 perccel érkezünk. Igyekszünk az előadói dobogóhoz közel kerülni. Kedd este van, hétfő délelőtt derült ki, hogy jön Magyar Péter – kiváncsi az ember, hogy hányan is jönnek el. Úgy öt perc alatt megtriplázódik a tömeg, és a kezdésre teli a tér. Kecskeméten, ezen a főtéren, soha, de soha ennyi ember még nem gyűlt össze, még egy Kispál és a Borz koncerten sem.
A hangulat barátságos. Senkit sem ismerek, de olyan, mintha mégis. Mindenféle korosztály van itt, és én, a magam 72 évével sem tűnök sem idősnek, sem ide nem illőnek. Magyar Péter a szomszéd Nagykőrösről érkezik, természetesen késik – de ez bele van kalkulálva, a playlist jól szól, a Tisza drónjai már pásztázzák a tömeget, az olcsó táblák, amilyet a szomszéd is kitett a kapujába, jól mutatnak, a bekapcsolt telefonlámpák egészen fantasztikussá varázsolják a pillanatot. Aztán megérkezik MP, a kezében zászló, mosolyog, megesküdnék rá, hogy élvezi a pillanatot. De ki ne élvezné?
Ez a város a kormánypárt erős bástyája. Vagy csak volt az? Az a megszámlálhatatlanul sok ember, aki itt van, a jelenlétével bizonyítja, hogy tömegeknek van elegük a mostból, ami a számukra egyszerre kiábrándító, hazug, és csak a beltagoknak gyümölcsöző. Magyar Péter pedig valami olyasmivel házal, ami a legkülönlegesebb kincs: a reménnyel.
Most semmi olyat nem mond, amit ne mondott volna már el – itt, Kecskeméten is. Amit ígér, egyszerű, és pont az ellenkezője annak, amit a miniszterelnök ismétel: nincs olyan, hogy mi és ők. Magyarország a nyugathoz, az unióhoz tartozik, Brüsszel pedig nem legyőzendő ellenség.
Lobognak a fáklyák, a tömegben önkéntesek vizes vödörrel gyűjtik az elégetteket – imponáló, hogy még erre is gondolnak, pedig alig két éve még azt sem tudtuk, hogy vannak egyáltalán.
Kicsivel több, mint három hét a választásig. Aki elmegy egy ilyen gyűlésre, nem jósolgat a várható eredményről. Tudja és biztos benne.
