Az az ember voltam, aki soha életében nem sportolt. Annak idején az iskolaköröket úgy „róttam”, hogy a barátnőimmel elbújtunk a kerítés tövében, és csak az utolsó résznél kapcsolódtunk be a programba. Az egyetem első két évében is volt kötelező testnevelésünk, én ott a laza pingpongot választottam, utcai ruhában – és annak idején kilenc éven át csak szoknyát viseltem – ütögettem a labdát.
Körülbelül annyi energiát emésztett fel a dolog, mint a korsóemelgetés. Meg is ideologizáltam persze az egészet, abból kiindulva, hogy szeretném, ha a testem sokáig „használatlan” maradna. Mert ugye ha például egy ruhát sokszor hordunk és sokszor mosunk, kinyúlik, megfakul, kuka. A testünk is anyag, nem akartam idő előtt erre a sorsra juttatni. Az a típus vagyok, aki időnként kampányszerűen fogyókúrázik, de a mozgást akkor se iktattam be a tervek közé, mert koplalni, sanyargatni magamat magas szinten tudom, és ez elégnek bizonyult.
| ||
Három mozgásforma volt, amit szerettem, de mindhárom irtó körülményes volt. A túrázásban remek vagyok, akármeddig elgyalogolok, szokták is javasolni nekem a teljesítménytúrákat, de az a baj, hogy ritkán tudok – gyakorlatilag évente kétszer – elszabadulni ezekre a többnapos menetekre. Az úszás megy még, de uszodába járni kész gyötrelem. Maga az előkészületek, felsmink, lesmink, hajszárítás, plusz a közönség. Nem bírom, ha látnak mozgás közben. A nordic walking a harmadik, de ez a tevékenységem kiszorult azokra a helyekre, ahol szintén kevesen járnak, mert meguntam, hogy a városban közröhej tárgya legyek. (Bár kedvenc nordicos fészkemben, egy kis horvátországi szigeten szintén pompás röhögési lehetőség ez a kocsma népének, ahol menetrendszerűen el kell vonulnom minden egyes körnél.) Ám nemrég el kellett gondolkodjak. Nem az alakom, hanem az idegeim miatt. Hosszú évek óta járok szakemberekhez, és mindegyik egybehangzóan javasolta a depresszió leküzdésére a rendszeres testmozgást. Nem hittem ebben. Na, most már hiszek. De nem volt egyszerű elkezdeni.
Hónapokig töprengtem azon, mi lenne a nekem megfelelő mozgásforma. Olyan kellett, ahol nem lát senki, de a szobabicikli – amit már hosszú évek óta csak teregetésre használtam – nem tűnt jó alternatívának. Végül mégis valami hasonló lett a megoldás. Rengeteg mindent elolvastam arról, mennyi az ideális napi edzés, és hogy milyen típusú gyakorlatokat kellene kombinálnom. Végül eljött a legjobb rész: a bevásárlás. Vettem egy steppert, másfél kilós súlyzókat és egy hatalmas hulahoppkarikát.
Persze eleinte még nem voltam teljesen biztos magamban, így az Fb-n megkérdeztem a barátaimat is, szerintük milyen a tervem. Hát, döbbenetes válaszok és tanácsok érkeztek. Először mindenki a futást javasolta, de a futás nálam kilőve. Először is, azt látják, durván viccesnek tartom a futószerelést, smink nélkül kellene mutatkoznom. Ráadásul azt láttam, pár ismerősömnek tönkrementek az ízületei stb. A szatíroktól is félek. A futás fanatikusai itt lemondtak rólam. Ám a legszebb ezután jött. Kiderült, hogy manapság már nem lehet csak úgy elkezdeni mozogni, kész iparág épült csak a kezdetekre is!
A legtöbben sok felkiáltójellel figyelmeztettek arra, hogy életbe vágó elmennem egy terheléses nagy vizsgálatra (egy vagyon), hogy kiderüljön, mit nem csinálhatok, mielőtt véglegesen tönkretenném magam és deformálódnék. Másvalaki őszintén aggódva jelezte, hogy a kardiót felejtsem el, az maga az öngyilkosság. Ám a legtöbben azt javasolták, mindenképpen keressek személyi edzőt, mert szakértő által jóváhagyott edzésterv szükséges minden egyes mozdulathoz. (Azokról a kedves barátaimról is meg kell emlékezzek, akik egy percig nem hittek a kitartásomban, és ekképp biztattak: „Ne tégy semmit, a szépség a szemlélő szemében rejlik, szóval irány inkább az optikus!” vagy „Egy idő után az a látványos, ha nem változol. Legyél ilyen a hatvanon túl is!” Egy pillanatig tényleg elbizonytalanodtam, hogy egyáltalán megemelhetem-e a lábamat, karomat szakértők serege nélkül. De aztán mégis belevágtam a saját programomba.
A fél év alatt ha három napot hagytam ki. (Sokak szerint ez is végzetes bűn, a szervezetnek kell a pihenés!!! De hát ez napi háromnegyed-egy óra, a többin pihen a szervezetem…) Huszonöt perc stepper, tíz perc karika, a többi súlyzógyakorlatok. Eleinte igazi szenvedés volt, de ma már vágyom ezekre az időkre, ki nem hagynám. Ez az idő nekem az abszolút kikapcsolásé, se net, se telefon, nézek valami hülyeséget, és csinálom. Az első három hónapban semmi nem történt. De ma már olyan szép a karom és olyan vékony a derekam, mint soha ezelőtt, ráadásul nagyságrendekkel jobban érzem magam. Ha nehéz munkában vagyok, a közepén szünet, elkezdem, és utána nagyon könnyen fejezem be a fárasztó munkát is.
És ami a legjobb: a depresszióm tünetei tünedeznek. Ezért tudtam letenni az antidepresszánst is, és végre, évek óta először nem altatókkal alszom. Tehát aki megretten attól, hogy manapság „mibe kerül” elkezdeni a sportot, ne törődjön semmivel és senkivel. Bizonyított tény, hogy akár napi fél óra is hatásos (ez lehet gyors séta is), és viszonylag hamar látható/érezhető az eredmény. Gyerekkoromban halálra nevettem magam a tévétornán, miszerint idősebbek is elkezdhetik. Ma már nem nevetek, csinálom! És missziómmá vált, hogy ezt minél többeknek elmondjam. Nem kell hallgatni senkire (csak rám), bele kell vágni.
