A Spiderwoman

KOmplett

„Nem mertem megmoccanni sem, előttem a tenyeremnél sokkal nagyobb pók, egy rém, aki ráadásul hirtelen megiramodott...” – Karafiáth Orsolya esete egy pókóriással és Simicska szánkójával.

Már épp nyugovóra tértem volna, kifáradva a naptól és a sok ringatózástól. Nyúltam a fogmosó poharamért, mikor is a tekintetem egy pillanatra félresiklott. Félresiklott, majd visszafutott a kispolcra, az agyamhoz csak ekkor ért el az információ, padlóba gyökerezett láb, fej vissza, dermedt bámulás vagy fél percig. A fél percből kettő lett, nem mertem megmoccanni sem, előttem a tenyeremnél sokkal nagyobb pók, egy rém, aki ráadásul hirtelen megiramodott, a tekintetem rángva követte, majd ismét megpihent a mosdó mellett.

false

Talán most az jár a fejében, milyen szögből csapjon le rám, cikáztak a gondolataim, de még mindig képtelen voltam a cselekvésre. Hátrébb araszoltam, becsuktam a fürdő ajtaját, elő a telefonnal, hívom Matyit. Ha Matyi az ex-em lett volna, tiszta Annie Hall az egész, ekkor már kezdődött a hisztéria, de a történet több szempontból sem illett a filmbe. Kapásból azért, mert a fenevad Matyit is lepszichózta, most már ketten álltunk ott gutaütötten. „Te tartsd szemmel a dögöt, én lemegyek a személyzethez” – jött a mentő ötlet, és már sprinteltem is. Lefelé mászva imádkoztam, nehogy az állat kimásszon a hálóba, meglapuljon valahol, hogy megvárhassa, álomra hajtom a fejem, és aztán bumm, adja a mérget. A fiúk felfegyverkezve követtek, ez reményt adott. Benyomultak a házikóba, én kintről kiabáltam. Hallottam a harcot, és megnyugtatott a végén a csend. Kérdésemre, hogy vége-e a fenevadnak, higgasztó igen volt a felelet. Előtte még lefotóztuk a vérszomjas lényt: rémületesen csillant meg a vaku a szemén.

Sokkban hívom az egyik barátomat, idegesítő fejhangon, szaggatottan buknak elő belőlem a dermedt szavak. Kis csend a vonal végén, majd a válasz: „Én meg egy új szerző cikkét szerkesztem, hasonló hangulatban. Kiakad az agyam attól, hogy ez az ember nem tud magyarul.” Ez aztán az együttérzés, csapom le a telefont, és mentem is le a bárba, ahová már elért az eset híre, a szintén együtt érző haverok „Itt jön a Spiderwoman” kiáltással, röhögve fogadnak. Szívesen megnézném a fergeteges fejüket, amikor nekik is hasonló élményben van részük.

Jonathan, aki már négy éve itt él, úgy néz rám, mint egy hidegvérű gyilkosra, a szavait is eszerint válogatja meg. Hosszan fejtegeti, hogy ez nem a pók története, hanem az enyém. Hogy én őrült vagyok, míg a pók egy rendes lény, és szerinte hibát követtem el, hogy hagytam lemészárolni, mert a pókok a barátaink, befalják az idegesítő szúnyogokat, és a legtöbbje csak akkor támad – akár a kígyók – ha megzavarjuk őket. Ezek után nagyon zavart és csöndes lettem, hamarosan aludni is tértem. Rosszul aludtam, rémálmaim voltak, elöntött a bűntudat, hogy esetleg tényleg egy ártatlan lényt pusztítottak el miattam, hogy a tébolyom áldozata egy amúgy tökéletes teremtmény, aki nyugodtan élhetett volna tovább, ha én nem segítem elő az elmúlását.

A furcsa álmok itt egyébként mindenki sajátjai, Francis szerint az óceán hozza őket, nem lehet védekezni ellenük. Zavarosak, képtelenek, elképesztőek, nyugtalanítóak. Nekem a legfurább Marcihoz kapcsolódott. Valami hajón mentünk innen Bukarest felé, ahol – azt állította – az igazi családja él. Hirtelen Karácsony lett, és engem figyelmeztettek, hogy megkapom életem legszebb ajándékát, amire mindig is vágytam. És ekkor Marci elém állt, és odaadta. „Mi ez?” – néztem elképedve a tárgyra. „Az álmod – felelte – megvalósulva. Simicska szánkója.”

Reggel együttes erővel próbáltuk megfejteni a dolgot, és odáig eljutottunk, miképp jön a képbe Bukarest, ugyanis Marci itt mindenkinek azt mondja, Romániából jött, nehogy random hazánkfiaival összehozza a sors. De a többi… Passz. Néha egyébként úgy érzem, kicsit kizökkennek itt mások is a realitásból, kedvencem egy koreai alak, aki egész nap a bárban ül, koreai kabarékat néz, már reggel megsodorja a megsodornivalót, és nevet magában. Ritkán kommunikálunk, de akkor az mindig igen tanulságos. Itt volt egy ismerősünk a kislányával, legtöbbször együtt reggeliztünk. Én igen jóba lettem a lánykával. A koreai mosolyogva figyelt minket, majd egyik napsütéses délelőtt meg is lepett  a kérdéssel, hogy vajon én vagyok-e a kedves gyermek édesapja…

Még másnap is a pókon pörögtem, nem hagyott nyugodni a dolog. Ha lehet, még nagyobbat köszöntem a gyíkomnak, Jimnek, aki azóta beköltözött  a fürdőszobámba, nem ütöttem agyon a rám szálló szúnyogokat sem, hátha korrigálok a karmámon. Este is szánva-bánva merengtem a tettemen. És akkor Marciék megszántak. Elmondták, hogy egyáltalán nem ölték meg a pókot, csak kizavarták. Azért mondták nekem az ellenkezőjét, hogy megnyugodjak, hogy ne rettegjek tovább. Minden rossz érzésem elillant. Bár azt nem állítom, hogy nem reagálnék hasonlóan, ha megint szemeznem kellene egy veszélyesnek ítélt állattal…

Neked ajánljuk