Takáts Eszter mindig változik, de alapvetően mindig ugyanaz marad: független, kívülálló, érzékeny és kirobbanó. Mindig a saját elképzelései után ment, makacsul, következetesen – először ezzel fogott meg. Aztán minden egyébbel is.

Takáts Eszterrel annak idején a Rájátszásban kerültünk össze. Női zeneszerző-előadót kerestem magam mellé, és fontos szempont volt az is, hogy karakterében alapvetően különbözzön tőlem. Ez már több éve volt, és bár a Rájátszásból kikerültünk, a munkakapcsolatunk megmaradt. Írjuk a dalokat folyamatosan, fellépünk, együtt gondolkodunk. Eszter írta az új verseskötetemhez készült dal zenéjét is.

Annak idején, még Pécsett utcazenéléssel indultál, és többek között Anna Ahmatovától is énekeltél… Mi változott azóta, mióta főképp saját szövegeket írsz?

Amikor először gondoltam arra, hogy énekelni fogok, még nem alakult ki a saját mondanivalóm, viszont tudtam azonosulni a versekkel, Anna Ahmatovával, Paul Verlaine-nel, aztán később Halmai Tamással, aki komlói költő. Aztán egyszer csak váratlanul kinyílt bennem valami, és ömleni kezdtek a szavak, a rímek, az érzések. Azért attól még, hogy a saját szövegeimet írom, könnyen ráérzek másokéra is, ahogyan a te szövegeiddel is történt. Müller Péter Sziámival is volt néhány közös szerzeményünk, és most Molnár Csabával is. Amikor más szövegével dolgozom, akkor amint elolvasom a verset, már érzek valami ritmust és dallamot hozzá, belehelyezkedem, azonosulok, harmonizálok. Saját szöveg esetében először egy dallamocska jön, csak aztán a harmóniák, és azzal együtt születik meg a szöveg: szóval ott pont fordított a sorrend.

Fotó: Oláh Gergely Máté

Már régóta zenéltél, mikor nagy fordulatot vett az életed: a pécsi hippi lány Pestre jött. Ráadásul mindez életmódváltással is járt. Mit ad neked a józanság? Nem hiányoznak a veszélyes élmények?

Azokat érzem veszélyes sztoriknak, ahol az önkontroll elveszett, ahol a kétségbeesés és a keserűség vette át az irányítást a józan ítélőképesség és életösztön felett, dekadens helyzeteket teremtve. Ha mindig van célom, alkotói tettvágyam, akkor azzal az energiával lehet szépen haladni. Ami elkeserítő, az az állandó külső menedzsment hiánya, hogy olyan feladatokkal kell foglalkozom, amiket nem baj, ha megtapasztalok, megismerek, mert ettől több az életrevaló tudásom, de nem tudok olyan hatékonyan csinálni mondjuk, mint egy profi. És ahogyan elnézem, ezeknél a pörgős produkcióeladós dolgoknál szinte hátrányos is a „józanság”. Összegezve úgy látom, hogy nem kell teljesen sterilnek lenni és szabályozottságban élni, de felelősséggel kell kezelni a dolgokat, és mértékletességgel. A kudarcoktól meg nem megijedni kell, hanem megtalálni a sok ösvényből a megfelelőt. Az alkotásban mindig is azt éreztem a leghitelesebbnek, amikor valamiben nagyon mélyre mentem, és onnan „megmenekülve” alkottam egy „gyógydalt”. A most tavasszal megjelenő lemez pont ilyen. Tele van olyan dalokkal, amik nemcsak egytől egyig fülbemászóak, de úgy érzem, eddigi alkotói történetem igazi gyöngyszemei.

Amikor megkerestél a színházi koncert, a később – Góbi Ritával és velem – közösen létrehozott Amazonok tervével, azt mondtad, mindez már régi álmod volt. Mit kapsz ilyenkor a többiektől?

Mindig is inspiráltak a társművészetek, a tánc, a költészet, a képek, és mindig is szerettem volna nőkkel együtt dolgozni. Ebben az Amazonok produkcióban ez mind összejön. Úgy érzem, a kooperáció magától értetődő, szépen működik az előadás. Minden szereplésből merítek, igazi erőket, amik életkedvet adnak. Amikor kevés a koncert, az nemcsak azért elkeserítő mondjuk, mert az ember nem tud magának ebédet venni vagy albérletet fizetni, hanem mert nem élhetem meg azt az állapotot, ahol igazán boldognak érzem magam, következésképp boldogtalanná válok. Ez egy átadás, kiáradás, amit kiáradóként és adóként igényelek, és ami nélkül helytelenül működik a világom. Önálló alkotóként nem tehetem meg, hogy hetente játszom kis klubokban, vagy visszatérek az utcazenéléshez, mert azzal ártok annak a brandnek, amin egy évtizede dolgozom. Ugyanakkor egy sessionzenész ezt gond nélkül megteheti, kiáradhat rendszeresen.

De hát fellépsz egy szál gitárral is… Az nem ad szabadságot?

Igen, ezt például megtehetem. De ennek a mennyiségével is csínján kell bánni. Viszont a szóló előadásban az egész munkásságomból válogathatok, mind az eddigi tizenegy lemezből, míg a zenekarral az aktualitásokon dolgozunk, és azokból adunk elő. Míg szólóban közvetlenebb, spontánabb, addig a zenekarral tágasabb, professzionálisabb, konkrétabb a dolog. Szólóban ülős, zenekarral táncolós a közeg. Az új zenekarommal, aminek a zenei vezetője Kirschner Péter, úgy érzem, megtaláltuk egymást. Sokszor próbáltam meg összehozni zenekart, volt több formációm is, de ilyen professzionális és fegyelmezett munkában most van először részem. A mostani megjelenésemet sokkal egyértelműbbnek, megbízhatóbbnak érzem így, tudunk szépen együtt haladni, közösen vitelezzük ki a dolgokat. Péter mind hangszerelésben, mind produceri munkában sokat tesz hozzá a végeredményhez.

De a lényeg, hogy bármit csinálok, azt kell érezzem, megyek előre. Vannak új irányok, mert az új dalok sem ugyanazok, mint a régiek, ritmikában is történnek újítások, de az összes irány létezik nálam rétegezve, bármelyik korszakomból elő lehet rántani valamit, és azzal utaztatni a hallgatót. Mert ez a lényeg: hogy elvigyem őket a világomba, ahol megtisztulhatnak, érzelmileg feloldódhatnak, kinyílhatnak, töltődhetnek. Szeretnék úgy működni, mint egy varázstükör.