Mikor lesz kész egy kötet?

szerző
Karafiáth Orsolya
publikálva
2015. márc. 31., 08:52
kommentek
1
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

„Emberi művet / csak abbahagyni lehet / – befejezni: nem” – írta Fodor Ákos, a nemrég elhunyt nagyszerű haiku költő. Sokszorosan, zsigerien átérzi ezt egy alkotó, mikor kötetet állít össze, vagy amikor egy nagyobb művet kellene kiadnia a kezéből. Egyszer csak ki kell mondani: ennyi.

Nagyon érdekes az is, ahogy megszületik egy vers alapja, majd amikor elkezd tisztán körvonalazódni, merrefelé tart a szöveg, számomra mégis izgalmasabb az, hogy mikor lesz készen. Mikor kerül ki a végső pont. Ez szerintem az alkotás egyik legizgalmasabb fázisa, amit ha nem érzékelünk, és túl hamar vagy netán megkésve eresztjük el a munkánkat, az félkész vagy túl kész lesz. Ez utóbbi nagyjából arra utal, mikor túlhajtjuk, túlmagyarázzuk a szöveget, nem bízunk magában a műben, hozzábiggyesztünk még ezt-azt, vagy éppen az izgalmas, merészebb részeit nyessük ki belőle, mert megijedünk magunktól is.

Legjobban magát az alakulást-alakítást szeretem, ilyenkor tényleg elragad valami, nincs idő, nincs tér, néha órákig ülök a sorok között, és már lassan reggel lesz, mire úgymond feleszmélek. Mert addig nem tudok megnyugodni, amíg nem azt olvasom vissza, ami bennem megszületett. Olykor világos, hogy még nem a megfelelő szavakkal mondom el, néha az is tiszta, hogy nem egészen úgy hangzik, mint amit szívesen hallgatok akár értelem nélküli zeneként, mivel nálam a zeneiség legalább olyan hangsúlyos, mint amit mondani szeretnék: számomra a kettő teljes egységben tud csak megszólalni, mint egy dal. De ilyenkor már félre tudom tenni a dolgot, hogy kis pihenés után visszatérjek, bár a köztes időt is bajosan nevezném pihenések, hiszen ilyenkor nincsen más a fejemben, megy a szövegszerkesztés belül, vég nélkül.

false

Mikor felébredek, semmire nem emlékszem, ami remek dolog, mert úgy tudok leülni a vers elé, mintha nem is az enyém lenne. Hideg és tiszta fejjel elolvasom, amit előző nap képernyőre vetettem, és megnézem, miképp hat rám. Egyből kitetszik, ha fals vagy ha magam se értem, miről akartam szólni. Ilyenkor kuka. Van, hogy még ugyanennyi ideig elszórakozom a szórenddel, agyoncserélgetem a versszakokat, kissé falsabbá teszem a rímelést. Aztán egyszer csak érzem: megvan. Az érzés ugyanolyan, mint amikor az ötletre rábólintok. Ekkor tudom, hogy abba kell hagyni a szerkesztgetést, félre kell tenni a verset, most már meglesz magában. Persze aztán egyszer csak bevillan egy jobb megoldás, egy finomítás, elő az elrekesztett szöveggel, és kezdődik minden elölről. Ilyenkor – a sok év tapasztalata miatt – inkább leállítom magam, mert jót még nem tettem átalakítással. Ha nem tudok visszakerülni a vers megírásakor lévő érzéseim közé, minden hamissá és macherré válik.

Ezen minden vers átesik, nem is csoda, hogy olyan lassan dolgozom. Hogy a rengeteg vázlatból olyan kevés konkrét, kész munka lesz. Így az is lassan jön, hogy a magukban álló, kész verseket kötetté fűzzem össze. Mert mikor állnak meg egyben? Mikor teljes az anyag? Mikor van az, hogy le lehet zárni egy periódust, ami után hasonlóan már nem szeretnék megszólalni? Amikor az első kötetemet, a Lotte Lenya titkos énekét állítottuk össze 1999-ben, még könnyű dolgom volt. Volt egy halom vers, így a szerkesztőm, Harcos Bálint vagy százötven közül kiemelt ötvenet, amik jónak tűntek (utólag is csak hatot-hetet szednék ki belőlük), majd az anyagot ciklusokba rendezte, és hajrá. Akkor még nem volt kérdésem az időhöz, az volt elérkezett, ami eljött – egy első kötetes örül, ha bemutatkozhat.

A Café X anyagánál már más volt a helyzet. Eleinte mindenki sürgetett, mikor jövök ki új gyűjteménnyel, de én vártam, öt éven át. És már magam válogattam, és csak akkor mondtam, hogy na, ezt már lezárom, amikor az általam megálmodott képzelt év története plasztikusan kirajzolódott előttem. 2004-ben úgy láttam, nekem öt év kell egy ilyen munkához, ez elég arra, hogy a bennem is lévő változások a szavakban is megmutatkozzanak, és arra is, hogy a koncepció letisztuljon.

A 2009-es Cigánykártya azt bizonyította számomra, hogy ez így is van, „ötéves tervekben” jó vagyok. Aztán valami történt velem. Nem tudom, mihez kössem: talán az életem borzalmas eseményeihez (2009 volt a választóvonal, azóta elvesztettem a családom nagy részét és több barátomat is), vagy ahhoz, hogy rám tört a teljes józanság. A Cigánykártya utolsó versének megírása óta ugyanis egy kortyot nem ittam. Akkor nagyon féltem, hogy tisztán versek sem születnek meg bennem, de nem így történt. Viszont alapvetően megváltozott a viszonyom mind magamhoz, mind a szövegeimhez. És életemben először nem hagytam, hogy csak maga egy-egy vers szülessen meg: rögtön egységes egészként láttam, mit szeretnék megírni, és egy-egy szöveg – igaz, magában is megálló – építőkőként merült fel bennem.

Mai programok
Így még nehezebb volt azt mondani, most készen vagyok, hiszen többfüzetnyi vázlat volt előttem, tudtam volna még és még építkezni. Alapvetően októberre terveztem a megjelenést, pont az öt év végén. Ám mikor elkezdtük volna az előkészítést, nyugtalan lettem. Nem tudtam aludni, éreztem, valami alapvető hiányzik, kell még bele legalább három szöveg, akár azon az áron is, hogy az kilök olyat, amit már beleszerkesztettem. Vártam, vártam, még február végén is. És akkor jött a pánik: mi van, ha az egész eddigi munkám iránya hibás volt? Ha nem az, amit én látok? És szintén életemben először azt mondtam, hogy oké, innen egy szerkesztőre bízom, az ő szemére és ízlésére. Keresztury Tibor szerencsére szépen megoldotta a dolgot, engem is meglepett, milyen összefüggésekre figyelt fel – amiket én már nem láttam, nyakig a félelmeimben. És leadtuk végül az immár késznek nevezett kötetet.

Nehezen engedtem el a könyvet, főképp, hogy utána ráleltem egy elveszettnek hitt dossziémra, amiben négy potenciális és tökéletesen koncepciókompatibilis vázlat lapult, amiket most már száműznöm kell, szavanként elfelejtenem, kiradíroznom az agyamból, hiszen kell a hely az újnak. Szörnyű élmény volt, mikor nem sokkal a nyomdába kerülés után megírtam egy verset. Véletlenül, akartam írni, holott felkérésre, az új Alibi kötetbe. Szinte kilökődött belőlem, és sírni tudtam volna, annyira beleillett volna az új kötetem, az Él versei közé. Ott lett volna a helye, ám így, magában csak az antológiában lesz, hiszen hasonlóakat már nem fogok írni. Egyszóval a nagy kérdésre, hogy befejeztem-e valóban az új kötetem, tényleg csak Fodor Ákossal tudok válaszolni. Nem, csak abbahagytam. És sajnos néha íródik bennem tovább. Míg nem jön a következő.

szerző
Karafiáth Orsolya
publikálva
2015. márc. 31., 08:52
kommentek
1
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:
  1. 1
    sálinger
    2015. április 11., szombat 16:10
    Milyen remek dolog azért, hogy egyesek azt írhatnak meg kommentelhetnek a Veló Világba, amit csak akarnak. Másoknak meg coki... És mióta már. Azért ez nem túl ízléses. Tegyük hozzá.


Komment írásához vagy regisztrálj

Adatlap

Karafiáth Orsolya

KO. Art. Rév. Arany. Fals. Idő. Árnyék. Tény. Horror. OK. Rock. Show.Idegek.

Karafiáth Orsolya
Szerző adatlapja

Blog

még több cikk