Hartay Csaba munkáit évek óta olvasom. Még annak idején egyetemi lapunk, a Sárkányfű hozott össze minket, amikor még mindenki abszolút kezdő volt. Csaba már akkor is a kakukktojás volt, a Szarvason élő fiú, aki mindegyikünktől különbözött abban, hogy nem a szokványos fiatal egyetemisták életútját járta. Már akkor kezdett beletanulni édesapja mellett a tehenészet vezetésébe. Legutóbbi regénye, a Lerepül a hülye fejetek a szarvasi fiatalok bulizását mutatja be.
| ||
A blogodat, a Viharsarki Kattintóst olvasva is látszik, hogy hajlamos vagy mindent kifordítva látni. Mennyire könnyíti meg ez a mindennapokat, melyek között nincs vasárnap, nincs ünnepnap, hiszen az állatokkal mindig foglalkozni kell?
Ez valahol az ősidőkben lett elrontva. A tehén nevelése. Nem képes megfejni magát. Képtelen megetetni magát, friss almot bedobni a saját tőgye alá. Ipar a mezőgazdaság. Egyfolytában rázkódó, zakatoló verkli. Jó lenne néha leoltani a villanyt. Az istállókban is. Becsúsztatni a bocikat egy fiókba, hétfőn kihajtogatni őket, megsimizni mindet, és durr. Nem megy máshogy. Ezt el kell fogadni. Ezt nem lehet elfogadni, ezen lehet keseregni, nyavalyogni. Olyan, mintha magaddal nem törődnél egy napig. Az állatok élnek. Minden nap. Ma is. Apám szerette ezt vajon? Azt hiszem, igen. Sokat morgolódom, hogy kell a hobbi, a pihenés, neki egybeolvadt a dolog. Munkadrog. Nekem nem megy. Én írok. Kell a kilépő.
| ||
Tudható, hogy a novellák alapja nagyrészt nem kitaláció, majdnem minden történetnek komoly valóságmagva van. Nem tartasz attól, hogy – akárcsak a Pletykaanyu esetében – rád is megharagszanak azok, akiket megírsz, leírsz, és olykor akár ki is figurázol?
Magamat is kifigurázom. Ez nem menekülés, nem álca, hanem valós állapot. Ott vagyok velük. Ott élek és ott rontok, ha elhibázok valamit. A főnök-alkalmazott viszony nagyon speciális. Pont a napokban történt, hogy a takarítónőnk koszt hagyott, és rászóltam. Személyes sértésnek vette. Ez nem baráti kapcsolat. Ugyanúgy: amikor kilépsz az utcára, nem feltétlenül barátok a járókelők. A munkahely nem strand. Többet vagy a munkatársakkal, mint a legszűkebb családoddal. És a humor mindenben ott lappang. Csak fel kell fedni. Akkor ott lehet, hogy unalmas, belesimul az alomba, nincs jelentősége. Mégis van. Jó lenne együtt nevetni magunkon, de ez nem kivitelezhető. Mindig vannak sértődöttek, megbántottak: legtöbbször tévesen. A legtöbb összeveszés tévedésen alapul. „Azt hittem, ezt azért mondtad.” Ki sem lett mondva. Nehéz úgy írni egy tehenészetről, hogy kihagyom az embereket, az állatgondozókat. Jelenségek, személyiségek. Remélem, nem citálnak bíróságra. Ha igen, visszük a teheneket is. Kell a meggyőző erő.
El fog nyelni az agrárium – szól a jóslat. Küzdesz ellene, vagy szerinted te alapban nem vagy az a típus, akivel ez megtörténhet? Soha nem jutott eszedbe, hogy túladsz mindenen?
A fantázia mély kút, és a víz alatt ott egy felfedezetlen cseppkőbarlang. Úszható, hajózható vidék, minden akadályával együtt. Most vagyunk itt. Most vagyok tehenész, író, olvasó, hallgató. Nem szeretek azon bánkódni, mi lesz velem, ha elhagy a környezetem. Vagy én hagyom el ezt a partot. Hiszek a lélekben. A test nélküli szabadságban. Ehhez nem kellenek tehenek. Kell ott lennie valaminek. Van is. A semmi van. És igen, el fog nyelni az agrárium. De hogy ki tudjam fizetni a számláimat, bele kell ereszkednem ebbe a kútba. Kúttal kezdtem, kúttal zárom, most nézem. Ne legyen szárazság, ez a lényeg.
| ||
A könyv a nehéz apai örökség feldolgozása is. Míg az édesapádról szóló versek gyászfeldolgozása egyértelmű hangon szól, ezekben a szövegekben ott van az egymásnak feszülés, az apa reális szemügyre vevése. A szigorúság, a hideg szembenézés. Hogyan jutottál el idáig?
Szerettem volna szeretni az apámat. De nem engedte. A kevés keménység, ami szorult belém, tőle van. Női lélek vagyok, minden férfiben lakik egy anyaimádó kisfiú. És közben tornászom magam egy elérhetetlen férfiideál közelébe. Mostanában tudok beszélni az öregemmel. Melyik testét látom ilyenkor? A slankot, fiatalt. Talán nem akkora hassal. Semmi ősz haj, mintha a korombeli apámmal lennék összezárva. Olyat álmodtam a múltkor, hogy apám feküdt a halottasházban, és maga mellett, a teste mellett ott ült ő is. Kérdeztem, hogy ez mi? Az, hogy nem vagytok képesek szétválasztani a testtől a lelket. Akik valójában vagyunk. És ezt egy ugyanolyan testből szólva mondta ki. Nincs eléggé lecsupaszítva a létezésünk, túl sok a kép, a villanás. Apámat reálisan szemügyre venni csak próbáltam. Mit szeretett belőlem? Ki lettem általa? Mivé lettem volna, ha megmarad mellettem 88 éves koráig? Régebben mindig azon töprengtem, hogy akkor növök fel igazán, ha apám meghal. Meghalt. Lecsökkenek néha egy áruházban elveszett kisgyermek szintjére. Kiáltozom. Hiányzik az apám. Nélküle tátong a régi otthon, huzat van. Hiltivel ütöttek lyukat a szülői házon. Szar apa nélkül.
| ||
A könyv nagy erénye, hogy az olykor vaskos, nehéz humora ellenére nem megy el abba az irányba, hogy kigúnyoljon mindent, amit csak érint: vannak szomorúbb, leíróbb részek is, valamint álomszerűbb jelenetek, illetve egy sci-fi szöveg is. Mi motivált szerkesztés közben?
Abszolút ösztönösen dolgozom. Azaz néha beiktatok a röhögések közé egy kis kussolást. Emlékezést. Nyakonvágást. Hé, öcsike, ezt nem te hoztad össze, hanem az apád, viselkedjél. De emiatt nem kell, hogy lelkiismeret-furdalásom legyen. Apám nem volt gyilkos. Éltető volt: huszonöt kákai család megélhetését biztosította huszonöt éven át. Mi is ezen vagyunk. Visszük tovább. És magamat költőnek tartom, a vers mindenekfelett. Úristen, kimondtam. Milyen divatja múlt szó. Költő. Tehenész.
Fotók: Bach Máté
