KOmplett

„Az ember sokkal jobban emlékszik a jó pillanatokra. Akkor hát mi haszna a rosszaknak?” – teszi fel a kérdést a Tajtékos napok főszereplője, Colin. Boris Vian életművének számomra ez a mottója. A szerző összes könyve a jó pillanatok dicsőítéséről szól, és arról, hogyan törik össze mégis ez a „jó” a külvilág, vagy éppen saját magunk ostobasága miatt.

Miért fontos a külső szem? Mire kell hallgatni, és mihez kell ragaszkodni? Érdemes-e belebetegedni egy-egy rész kihúzásába? Mégis, kinek a véleménye a legfontosabb? Ha tudnám a pontos válaszokat, nyugodtabban aludnék.

Az első szerelmeim egyike pont úgy nézett ki, mint a Süsüből a jó királyfi. Nem véletlenül: ő volt az ideálom. Élőben (és főleg visszatekintve) persze kicsit nevetséges az a frizura, közepes ízlésre vall, de legalább annyi kislány volt szerelmes ebbe a mesefigurába, mint ahány fiú Leia hercegnőbe.

Amikor regényemet leadtam, azt gondoltam, részemről vége, én megtettem mindent, a többi már a szerkesztő(k) dolga. Megfogadtam, hogy onnantól nem szólok bele, nem és nem. Aztán meg de, persze. Egyszerűen nem tudom átengedni a szövegemet, mintha nem is egy könyvről, de rólam magamról lenne szó.

Igazságtalan lennék, ha az állítanám, hogy Chandler könyvei a tipikus nyári olvasmányok közé tartoznak, holott én magam is mindig nyáron olvasom őket. Árnyék kell hozzájuk vagy borzongató, meleg alkonyat, és kellő idő a belemerüléshez. A krimiirodalom stílusteremtő figurájának könyvei egyszerűen letehetetlenek.

A Stone Roses-koncert egyik legszebb pillanata az volt, amikor a kivetítőt betöltötte két hatalmas, rengő, a ritmusra rázkódó csupasz kebel. A melleket szerette a kamera, hosszan időzött rajtuk. Később tágult a kép: a két büszke halom tulajdonosának arcán önfeledt mosoly ült, eszébe sem jutott, hogy pironkodnia kellene. Nagyon megirigyeltem.

Bajban vagyok Klaus Mann-nal. Nem tartozik a számomra fontos szerzők közé, viszont élete és életműve nehéz, súlyos kérdéseket vetett fel bennem. Hét regényt, két életrajzi könyvet és számtalan esszét írt (naplói 1991 óta olvashatók), mégis voltaképp csupán a Mephisto lett az, ami fémjelzi a munkásságát a nagyközönség számára. Számomra is.

„Te melyik dalon sírtál?” – kérdezte Szilvi, mikor a Csík után összefutottunk. „Egyiken sem – feleltem –, én tegnap már alaposan szétkönnyeztem magam, mára nem maradt.” És csak mikor már hazafelé tartottam, akkor jutott eszembe, hogy azt meg se kérdeztem, őt melyik dal ríkatta meg. De vannak tippjeim.

Az Apró Dolgok Istene a szerző eleddig egyetlen megjelent regénye. Félek, hogy – hiába jelentette be Roy 2007-ben, hogy írja a következőt – nem követi több szépirodalmi munka ezt a gyönyörű, felkavaró, a költészetet és valóságot, a szürreálist a húsba tépően reálissal vegyítő könyvet.

Ha a városban vagyok – és szerencsére nyáron ritkán –, tényleg azt érzem, nekem végem. Gőzölög a beton, megáll a lég, megőrülök. Mostanában azt gyakorlom, hogy pozitív gondolatokkal ellensúlyozzam az aktuális poklot. Jelenleg is, hogy hol pörkölődöm, hol fövök, gondolatkísérletekkel hűsítem magam.

Wodehouse annyi könyvet írt, hogy igazán sok-sok hőségbe borult napot át lehet vészelni velük. A legjobb nyári olvasmányok ezek akkor, mikor a redőny úgy van leeresztve, hogy véd a naptól, de ad elég fényt, amikor hátradőlünk lazán, hogy elkezdjük, hogy majd a végén már a nevetéstől dőljünk jobbra-balra…

„Hóbortos művészember volt, de a korán kelés nem tartozott a különcségei közé.” Pontatlan lehet az idézet, mert azt sem tudom, kitől származik, mindenesetre régről megmaradt bennem, annyira passzol. Vannak emberek, akiknek nem megy a korán kelés, és kész. Ám az életet – úgy tűnik – nem ránk tervezték.

László Károly idén július 16-án lett 89 éves. A neves műgyűjtő és író a lágerélményeit két regényben dolgozta fel, ezeken kívül számos manifesztum szerzője is volt. Bázelben él, az utóbbi években én is mindig ott találkozom vele. Elképesztő személyiség, a legérdekesebbek egyike. Ezzel az írással köszöntöm őt.

A szorongásos állapotokat kezdem már megszokni, az évek alatt pontosan kifigyeltem, hogyan működnek. Nálam valahogy nem a fejemben kezdődik, a testemben jelez valami, aztán ha hirtelen nem vágom el a folyamatot, kiteljesedik. De néha egy-egy váratlan roham lesből támad.