Érdekes módon a versekben sokkal biztosabb vagyok, egy kötetet simán össze tudok rakni. A legelsőnél, a Lotte Lenya titkos énekénél ez persze még nem volt így. Megvan a mai napig az első változat, amit a kiadónak leadtam, és amiről azt éreztem, tovább már csiszolhatatlan, már-már remekmű. Csak áldani tudom a sorsot, hogy az akkor és úgy nem jelent meg. A kiadó vezetője akkor azt mondta, várjunk még egy évet, hátha érik a dolog. Már akkoriban is nagyon akaratos voltam, de hallgattam rá, és azt a tanácsát is megfogadtam, hogy bízzunk meg egy szerkesztőt, aki szelektál a rengeteg műből, akkoriban ugyanis sokat írtam, nem úgy, mint manapság.
A Lotte Lenya jó kis kötet lett, máig vállalható, azt gondolom. Gyenge pontjait azok a versek jelentik, amikhez én, a szerkesztői ajánlás ellenére foggal-körömmel ragaszkodtam, homályos érzelmi dolgok miatt, amikre ma már nem is emlékszem… Később, a Café X idején sokkal inkább tudtam, mit akarok. Könyörtelenül szelektáltam, vagy fél évig rendezgettem az anyagot – szerencsére volt rá elég időm, Berlinben lebzseltem, ösztöndíjjal. Megvolt, éreztem, és a kritikák is engem igazoltak. Aztán jött a Maffia-Klub mint első regény. És én azt hittem, mivel tudok cikket és verseskötetet összerakni, megbirkózom egy nagyobb volumenű feladattal is. Makacsul ellenszegültem minden józan javaslatnak, húzásokról, feszesítésekről nem lehetett szót ejteni előttem, egyáltalán, kritikát hallani sem akartam, és ez, már beláttam, hiba volt.
Az évek alatt persze már prózát is másképp írok, négy év eltelt a Maffiám óta, és nem olyan régen egy szerkesztőtől elismerő levelet kaptam, csak ennyit: „Nem kötöttem volna nagy összegű fogadást arra, hogy megtanulsz prózát írni. És tessék.” Jólesett, de csak én tudom, mennyi meló van benne. Mennyi félredobott fejezet, kukában landoló regénykezdemény, elvetett szinopszis, mennyi álmatlan éjszaka. Nem mintha bánnám, valószínűleg szeretek ezeken gyötrődni, legalább értelmes szenvedésnek érzem, bár két éve, mikor egy fél regényt tettem félre, nehéz depresszióba zuhantam, és úgy éreztem, prózához többé nem nyúlok.
Aztán találtam egy másik történetet, ami beszippantott, és kezdődött minden elölről. Ezt már be is fejeztem, nem is sikerült rosszul, de túl kell lendülnöm a kényelmes tévedésemen: nem, a leadással még koránt sincs vége. Főleg akkor, ha nagyjából minden oké, csak éppen a szerkesztő a kulcsfejezetbe köt bele. Hogy azon változtatni kell. Vagy éppen a legjobb lenne kihúzni azt a részt. Na, ilyenkor nem szabad megbolondulni. Éppen ezen vagyok… (Folyt. köv.)
