Mi lett volna, ha…? Ha például a szerző nem Thoman Mann fia? Ő maga is ezt tartotta „életének legkeserűbb problémakörének” – hogy őt idézzem. Néha áldom a sorsot, hogy nekem nem adatott ilyen mázsás súlyú örökség. Noha a két szerző habitusa, írói gondolkodása, stílusa és világa gyökeresen más (ha nem lenne a rokoni kötelék, talán senkiben még az összehasonlítás lehetősége sem merülne fel), óhatatlan a megjegyzés, a lábjegyzet, a méricskélés, az életművek latolgatása.
Fotó: Valuska Gábor
Az, hogy Klaus Mann erős és akarnok, autoriter és nehéz személyiségű (később Nobel-díjas) apja árnyékában egyáltalán érvényesülni tudott, hogy képes volt kialakítani egy saját, szuverén világot: már maga csoda. De ahogy ezeket írom, egyből konstatálom, hogy én magam is beleestem a csapdába, lám, egyikről és másikról beszélek, közös viszonylatban, holott ilyen közös viszonylat nincs: nem szabadna, hogy a művek befogadásánál egyáltalán egy hajszálnyit is befolyásoljon. Egyébként olvasáskor nem is gondoltam erre… (Klaus Mann másik terhes „adottsága” a homoszexualitása, amit hol eltitkolt, hol elfojtott, hol vállalt.)
A család másképp is ráült az életére, gondoljunk csak Erika Mannra, a testvérére, akivel szinte össze volt nőve, szoros viszonyuk odáig ment, hogy néha ikrekként adták ki magukat. Együtt utazgattak, együtt csináltak kabarét, egy egység voltak. 1930-ban, Nizzában együtt kaptak rá a drogokra is, ami a túlérzékeny (mind a család, mind a világtörténelem hálójában) vergődő Klausnak előbb enyhülés, szórakozás, végül komoly rabság lett. Erika férje (1929-ben elváltak) Gustaf Gründgens színházi intendáns, Göring barátja – a regényben később Hájas lett a mintája a Mephisto Hendrik Höfgenjének. (Később, a háború után Erikának köszönhető Klaus Mann újra felfedezése is.)
A könyvet szinte mindenki ismeri, ha máshonnan nem, hát a sztorit a filmből (én nem néztem meg, nem akartam, hogy a figuráimat módosítsa). Olyan számomra, mint a már felidézett Kästner-opus, a Fabian: egy humanista kiáltvány, egy ma is élő és lüktető példabeszéd, erős üzenettel. A hatalom és a művészet összefonódásának pontos rajza. Klaus Mann gyönyörűen vezeti végig, hogyan lesz a kis engedményekből, apró simulásokból aljasság és romlás, a kis semminek tűnő árulásokból mindent elöntő szenny.
Fotó: Valuska Gábor
A szerzőnek többen (például Hermann Hesse is) felrótták, hogy túl gyorsan, túl könnyű kézzel ír. Való igaz, ritkán találni nála (én legalábbis nem emlékszem sok ilyenre) veretes mondatokat, nála a szöveg árad, halad, célra tart, néha átfutva az egyes alkotóelemeken. Én kedvelem ezt a fajta, rögtön levehető könnyedséget – sok kedvenc szerzőm sajátja. (A képet azért választottam, mert a színpadon mutatja a még egészen kicsi ördögöt. Aki ellen elég lenne talán egy gerezd fokhagyma is. De mivel a kis ördögöt még néha óhatatlanul beengedjük, nem védekezünk. És éppen ezért a végén megnő, túlnő rajtunk, és akkor már nincs mit tenni: a nagyobb simán le is igázhat minket…)
