A szégyentelenségről

KOmplett

A Stone Roses-koncert egyik legszebb pillanata az volt, amikor a kivetítőt betöltötte két hatalmas, rengő, a ritmusra rázkódó csupasz kebel. A melleket szerette a kamera, hosszan időzött rajtuk. Később tágult a kép: a két büszke halom tulajdonosának arcán önfeledt mosoly ült, eszébe sem jutott, hogy pironkodnia kellene. Nagyon megirigyeltem.

Az énekes, Ian Brown arcjátékára igen kevesek használnák a játékos vagy akár csak a kifejező jelzőt is. Ian orcája mindvégig kissé bávatag, merev volt, funkcionálisan mozgó ajkai egyetlen alkalommal húzódtak mosolyra. Igen, akkor, amikor ő is kiszúrta az említett hölgyet. Ezt a mosolyt nem fogom elfelejteni: hirtelen jött, egyszerre volt döbbent és egy kitörő nevetést megelőző valami, ami aztán gyorsan visszazökkent a szokott lárvai alapállásba. Nem úgy a mellettem álló fickóké! Innentől már nem izgatta őket a zene, csak és kizárólag a nőre tudtak figyelni. Illetve nem is a nőre, hanem a feltáruló, nyílt és vállalt szégyentelenségre.

Magát a kifejezést egyébként huszonévesen hallottam először. Egy kocsmában ültem a barátaimmal, és valahogy mellém keveredett egy igazán szánalmas férfi. Minden percben egyre közelebb húzódott hozzám, holott láthatta volna rajtam, hogy a puszta karaktere is viszolyogtat. Alacsony volt, kissé gnóm és pókszerű, a haja (már ami maradt belőle, mert erősen kopaszodott) zsíros csimbókokban omlott a vállára, közelről jól láthattam kövér korpáit is. Fogai összevissza meredeztek, és a szájából erős bűz szivárgott, állott italszag és cigi keveréke kis hagymával megbolondítva. Hányinger volt az egész fickó. Folyamatosan duruzsolt a fülembe, hogy így meg úgy, nem lenne szebb pár nálunk, és hogy ne sokat hezitáljak, vétek lenne, ha kihagynám őt (a jelenet Cher és Nicholson kettősére emlékeztetett Az eastwicki boszorkányokból, csak E kategóriás kiadásban).

Nem akartam durván koptatni a csókát, mert azt hittem, a barátaim jó barátja, így hát egy ideig tűrtem. Mígnem egyszer csak azt éreztem, hogy izzadt, puha tenyér ér a dekoltázsomhoz, és ez a döglött halszerű valami csúszna egyre lejjebb. És ez a kísérőszöveg jutott el az agyamig: „Na, ne kéresd már magadat, legalább akkor egy nudista strandra gyere el velem. Egyikünknek sincs miért szégyenkeznie…” Meghökkenni sem volt időm, mert az akkori udvarlóm is elcsípte ezeket a szavakat, és ráüvöltött a fickóra: „Na húzzál innen, te utolsó, szégyentelen alak!” Persze ekkor már nevettem, főképp, mikor láttam, hogy pucol el a szerencsétlen. Az eset után egy héttel viszont egy igazán csodás (nálam jobb) nővel láttam őt csókolózni, sőt kiderült, van egy felesége is. Tehát a szövege egy jó csomó nőnél bejön, a taszító külseje és hervasztó karaktere ellenére arat a szebbik nem körében.

Tehát a két szemléletes példa (Ian plusz a csöcs, és ez) azt mutatja, hogy igenis lehet célba érni pusztán a szégyentelenséggel. Én, aki agyonkontrollálom magam, mind a külsőmet, mind a viselkedésemet, csak ritkán érek el ilyen kirobbanó eredményeket. Persze nem fogok csupasz mellel támadni, se rámászni minden szembejövő pasira. De azt hiszem, ideje kicsit tágítani a határaimat. A szégyentelenek tapasztalatai szerint húszból egy akció bejön.

Figyelmébe ajánljuk

Megjött Barba papa

A Kőszegi Várszínház méretes színpada, több száz fős nézőtere és a Rózsavölgyi Szalon intim kávéház-színháza között igen nagy a különbség. Mégis működni látszik az a modell, hogy a kőszegi nagyszínpadon nyáron bemutatott darabokat ősztől a pesti szalonban játsszák. 

Fűző nélkül

Berlin, Du bist so wunderbar – fogad a híres dal, amelynek a karrierje egy német sörreklámból indult. Nehéz is lenne másképpen összefoglalni a város hangulatát, amelyet az itthon alig ismert grafikus, illusztrátor és divatfotós Santhó Imre munkássága is visszatükröz.

Gyógyító morajlás

Noha a szerző hosszú évek óta publikál, a kötet harminckét, három ciklusba rendezett verse közül mindössze három – a Vénasszonyok nyara után, a Hidegűző és A madár mindig én voltam – jelent meg korábban. Maguk a szövegek egységes világot alkotnak. 

Elmondható

  • Pálos György

A dán szerzőnek ez a tizedik regénye, ám az első, amely magyarul is olvasható. Thorup írásainak fókuszában főként nők állnak, ez a műve is ezt a hagyományt követi. A történet 1942-ben, Dánia német megszállása után két évvel indul.

Gyulladáspont

Első ránézésre egy tipikus presztízskrimi jegyeit mutatja Dennis Lehane minisorozata: ellentétes temperamentumú nyomozópáros, sötétszürke tónusok, az Ügy, a magánélet és a lassacskán feltáruló múltbeli traumák kényelmetlen összefonódásai.

Londoni randevúk

„Ne ijedjetek meg, de azt hiszem, én vagyok a generációm hangja. Vagyis valamelyik generációé” – fogalmazott Hannah Horvath a Csajok első részében. A 2012–2017 között futó, hat évadot megélő sorozatban Lena Dunham pont így tett: hangot adott azoknak a fiataloknak, akiknek mindennél nagyobb szabadságot és jólétet ígértek, ám a világválság ennek az anyagi, az egzisztenciális szorongás pedig a lelki fedezetét egyszerűen felélte.

Mármint

A hullamosói szakma aránylag ritkán szerepel fiatalemberek vágyálmai közt. Először el is hányja magát Szofiane, a tanulmányait hanyagoló, ezért az idegenrendészet látókörébe kerülvén egy muszlim temetkezési cégnél munkát vállalni kénytelen arab aranyifjú.

Tíz vállalás

Bevált recept az ifjúsági regényekben, hogy a szerző a gyerekközösség fejlődésén keresztül fejti ki mondanivalóját. A nyári szünidőre a falusi nagymamához kitelepített nagyvárosi rosszcsontoknak az új környezetben kell rádöbbenniük arra, hogy vannak magasztosabb cselekedetek is a szomszéd bosszantásánál vagy az énekesmadár lecsúzlizásánál. Lehet tűzifát aprítani, visszavinni az üres üvegeket, és megmenteni a kocsiból kidobott kutyakölyköt. Ha mindez közösségben történik, még jobb.