A szégyentelenségről

KOmplett

A Stone Roses-koncert egyik legszebb pillanata az volt, amikor a kivetítőt betöltötte két hatalmas, rengő, a ritmusra rázkódó csupasz kebel. A melleket szerette a kamera, hosszan időzött rajtuk. Később tágult a kép: a két büszke halom tulajdonosának arcán önfeledt mosoly ült, eszébe sem jutott, hogy pironkodnia kellene. Nagyon megirigyeltem.

Az énekes, Ian Brown arcjátékára igen kevesek használnák a játékos vagy akár csak a kifejező jelzőt is. Ian orcája mindvégig kissé bávatag, merev volt, funkcionálisan mozgó ajkai egyetlen alkalommal húzódtak mosolyra. Igen, akkor, amikor ő is kiszúrta az említett hölgyet. Ezt a mosolyt nem fogom elfelejteni: hirtelen jött, egyszerre volt döbbent és egy kitörő nevetést megelőző valami, ami aztán gyorsan visszazökkent a szokott lárvai alapállásba. Nem úgy a mellettem álló fickóké! Innentől már nem izgatta őket a zene, csak és kizárólag a nőre tudtak figyelni. Illetve nem is a nőre, hanem a feltáruló, nyílt és vállalt szégyentelenségre.

Magát a kifejezést egyébként huszonévesen hallottam először. Egy kocsmában ültem a barátaimmal, és valahogy mellém keveredett egy igazán szánalmas férfi. Minden percben egyre közelebb húzódott hozzám, holott láthatta volna rajtam, hogy a puszta karaktere is viszolyogtat. Alacsony volt, kissé gnóm és pókszerű, a haja (már ami maradt belőle, mert erősen kopaszodott) zsíros csimbókokban omlott a vállára, közelről jól láthattam kövér korpáit is. Fogai összevissza meredeztek, és a szájából erős bűz szivárgott, állott italszag és cigi keveréke kis hagymával megbolondítva. Hányinger volt az egész fickó. Folyamatosan duruzsolt a fülembe, hogy így meg úgy, nem lenne szebb pár nálunk, és hogy ne sokat hezitáljak, vétek lenne, ha kihagynám őt (a jelenet Cher és Nicholson kettősére emlékeztetett Az eastwicki boszorkányokból, csak E kategóriás kiadásban).

Nem akartam durván koptatni a csókát, mert azt hittem, a barátaim jó barátja, így hát egy ideig tűrtem. Mígnem egyszer csak azt éreztem, hogy izzadt, puha tenyér ér a dekoltázsomhoz, és ez a döglött halszerű valami csúszna egyre lejjebb. És ez a kísérőszöveg jutott el az agyamig: „Na, ne kéresd már magadat, legalább akkor egy nudista strandra gyere el velem. Egyikünknek sincs miért szégyenkeznie…” Meghökkenni sem volt időm, mert az akkori udvarlóm is elcsípte ezeket a szavakat, és ráüvöltött a fickóra: „Na húzzál innen, te utolsó, szégyentelen alak!” Persze ekkor már nevettem, főképp, mikor láttam, hogy pucol el a szerencsétlen. Az eset után egy héttel viszont egy igazán csodás (nálam jobb) nővel láttam őt csókolózni, sőt kiderült, van egy felesége is. Tehát a szövege egy jó csomó nőnél bejön, a taszító külseje és hervasztó karaktere ellenére arat a szebbik nem körében.

Tehát a két szemléletes példa (Ian plusz a csöcs, és ez) azt mutatja, hogy igenis lehet célba érni pusztán a szégyentelenséggel. Én, aki agyonkontrollálom magam, mind a külsőmet, mind a viselkedésemet, csak ritkán érek el ilyen kirobbanó eredményeket. Persze nem fogok csupasz mellel támadni, se rámászni minden szembejövő pasira. De azt hiszem, ideje kicsit tágítani a határaimat. A szégyentelenek tapasztalatai szerint húszból egy akció bejön.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.