Fotó: Izsák Sipos Szilárd
Arundhati Roy e könyvben saját gyermekkorát is feldolgozta, legalábbis a nyilatkozatai szerint. A homályos, lassan kibontakozó tragédia árnyékában felnőtt ikrek és anyjuk, Ammu sehová nem tartozó életének krónikája ez a regény, amit sokadik olvasásra sem tudok megunni, mindig másképp kavar fel. (Az író már a könyv megírásának idején is nőjogi aktivista volt, azóta is ebben van, írt pár esszét és forgatókönyvet, színésznőként is megmutatkozott, de úgy látszik, ebben a nagy műben oly sok mindent összesűrített, hogy egyszerűen nem jön elő másik téma belőle.)
A könyv mondatai egyszerűek, kerekek, saját, lezárt világuk van. A szerző sosem magyaráz túl, megérinti a fogalmakat, a történeteket, nem ítélkezik, bemutat, lássuk, mi történik, mit érzünk, figyeljük a felénk fordított felszínt, és ha jól figyeljük, az már a mélyre mutat vagy máris éppen behúzott. Az ilyen mondatok például: (Ráhel) „Még mindig nem tanulta meg a Reményeit szabályozni. Eszta az mondta, ez Rossz jel.” Vagy: (Ammu) „Harmincegy éves. Nem öreg. Nem fiatal. Hanem életképes, halálképes korú.” Hogy a történet kezdetekor ezt olvassuk: „(…) valójában azokban a napokban kezdődött, amikor a Szeretet Törvényeit meghozták. Azokat a törvényeket, melyekben előírták, kit kell szeretni és hogyan, és mennyire.”
Fotó: Iszák Sipos Szilárd
Amikor megtaláltam a régi, vörös szárit, egyből tudtam, most Arundathi Roy jön. Magamra tekertem a hideg, részvétlen selymet, tudtam az anyag tőlem teljesen idegen voltát, nem simult, csak takart, burkolta a fehér bőrömet, nem passzolt, nem akart passzolni. Két test, az anyagé és az enyém, két világ, közel jött hozzám az a szédítő idegenség, ami az író örök sajátja is az egyik-se-saját, kétféle sorsa között. A padláson, az ősi szobrok között különösek voltak a fényviszonyok. Néztek rám a szobrok, illusztráltak, nem fogadtak maguk közé. Vörös selymem és a narancsos fények, a szobrok szinte megkövült barnájával együtt nem melegséget adtak. Azt éreztem, amit a könyv adott: hiába a díszletek, hiába a költészet, a fenyegetés, a kivetettség van jelen és tart fogva, és még jobban megértettem, hogy a regény hősnőjének, Ammunak miért volt elkerülhetetlen a végzete.
A második képet úgy fotóztuk, hogy a gép egy félelmetes, hatalmas fogú maszk mögül figyelje a nőt. Rémületes volt maga a kamera nézése is: mint amikor tudjuk, hogy leselkedik ránk a végzet, zsigerből érezzük a bajt, de hagyjuk, nem merünk lépni ellene, hiszen olyan távolság van köztünk és a veszély között, amit mi nem hidalhatunk át, csak és kizárólag a másik léphet, csaphat le ránk.
