Vasárnap, a Magyar Dal Napjára a kishúgommal és a barátnőjével együtt érkeztem, csak és kizárólag az este kilenc után kezdődő blokk miatt. Persze azért már délután kimentünk, hogy a Szeparéban elhűsölgessünk, és döbbenet, ami velünk történt.
Vannak ugye dalok, amit a rádiók (a nap kínálatát nézve főképp retróvonalon) agyonjátszottak/játszanak, ezektől eleve rettegtem. De valahogy mindig kimegy a fejemből, mennyire szeretek koncertre járni, és hogy még a legótvarosabb sláger is másképp hat, ha tombolok rá, és közben teli torokból énekelek. Így kezdődött. Ment a hülyeség (szerintünk ugye), és azon kaptuk magunkat, hogy táncolunk. Először ülve, ami elég szánalmas látvány, majd az asztalok körül, végül nem bírtuk tovább, csak kimentünk a nagyszínpad elé. Épp Radics Gigi énekelt, és örömmel láttam, hogy végre egy hang, egy személyiség, akit talán nem darál be a buta dalok ipara: egy saját dallal jött (bár jobb szöveget is el tudnék képzelni neki) és Szakcsi kísérte, csoda volt hallani.
Aztán nekünk a jó öreg Charlie-val indult a téboly. Sosem hittem volna, hogy én valaha az öreg lókötő előadásán fogok táncolni. Mit mondjak: Charlie hatalmas színpadi jelenség, ahogy rozzantan lépked, vagy ahogy néha szeszélyesen felugrik (utánozhatatlan, a lábak és a törzs valami sosem látott módon szegültek szembe a gravitációval, húgom szerint már csak emiatt is megérte kijönni…), és rá kellett jönnöm arra is, hogy a Jég dupla whiskeyvel szövege: jó. Szürreális volt, mikor a kivetítőn az óriáskerék felől vették. Ragyogott, mint a nap. pedig már besötétedett, és jött az, amire vártunk: Koncz Zsuzsa.
Előtte szuper volt Szörényi és Bródy is (bocsánat, innentől már a rajongó ír), a Ne gondoldot, amikor Charlie-val lenyomta Szörényi, konkrétan majdnem kiugrottam a bőrömből. Bródy hozta a formáját, és meglehetősen bátor volt, nem slágerekkel startolt, új dalokat vezetett elő. „A lesz még egyszer szép a világ, lesz még Magyar Köztársaság” refrénnél (hegedült és vokálozott Szirtes Edina Mókus) a mellettem álló nagymagyar kissé elgyökkent fejjel meredt a színpadra. Zsuzsa tarolt, királynő volt, övé volt a Sziget. Előtte fogadásokat kötöttünk, melyik két vagy három dalt énekli el, de egyikünk se nyert. Koncz Zsuzsa a legelső szigetes fellépésére egy egyveleget hozott, amiben ott volt vagy négy-öt fontos dal, lassútól a táncolósig.
Azt sem hittem volna, hogy a Valaki kell, hogy szeressen címűt valaha koncerten hallom. És a könnyeim a Rohan az idő alatt kezdtek el folyni. Eszembe jutott a 2005-ös Illés-koncert (volt is bejátszás belőle), mikor még a szüleimmel voltam itt, azóta mindketten meghaltak, az idő, ugyebár. Szörnyű volt erre gondolnom, és ezzel a dallal meg Szörényivel-Bródyval ez ugrott be, meg az, hogy mennyire tetszett volna nekik az egész nap, bár anya hiányolta volna a Pa-dö-dőt, amin sokat veszekedtünk annak idején, nem fogtam fel, hogy… de ezt ugye nem kell kifejtenem. (És akkor előkerült volna, hogy én is kiket hiányolok, például teszem azt, Vigh Mihályt…)
A Csík szuper volt, táncos volt, pörgős volt, minden percét élveztem, de a könnyekig vinni nem tudott. De ez nem az ő hibájuk, két borulás már sok lett volna nekem. És különben is: ma Ákos. Ki nem hagynám. Az is egy – bár másfajta – könnyezés lesz.
