Egy gyönyörű nyári estén az egyik újdonsült ismerősömmel könyvekről beszélgettünk. (Ezek az eszmecserék mindig egyfajta tesztjelleggel működnek, remekül ki lehet tapintani a velünk szemben ülő ember karakterét – tehát az ilyen csevegés voltaképpen ravasz rosta, lemérjük, egyáltalán vannak-e kapcsolódási pontjaink.)
Fotó: Gyetvai Zsuzsa
Öt-öt szerzőt neveztünk meg, azokat, akik a legnagyobb hatással voltak ránk. Ismerősöm azt állította, hogy szerinte a Tajtékos napok univerzális remekmű, ebből tanulta meg a legtöbbet a szerelem természetéről. Nekem fel sem merült volna ilyen top 5-ös sorolásban Vian, holott utolsó éves gimnazistaként a legnagyobb rajongója voltam, minden könyvét elolvastam, és olyan akartam lenni, mint ő. Mert Boris testesítette meg nekem az igazi művészt: dzsesszzenész volt, bohém ifjú, sanzonköltő (végzettsége szerint mérnök), egyszóval az a sokoldalú, mindenben nyakig benne lévő valaki, akinek a fantáziája és a humora egy morzsában is megtalálja a viccet, miközben a könyvei nem holmi egymásba kapaszkodó anekdoták vagy öncélú abszurditások halmaza, hanem igenis erős konstrukciók, amik élesen és pontosan építik fel azt, amit ódivatúan üzenetnek, mondanivalónak nevezünk.
Bár a Pekingi őszért rajonganak a legtöbben, nekem a két kedvencem (mert most két hét alatt újraolvastam mindent, és odáig vagyok megint, amit nem hittem volna, annyi csalódást okozott már nekem ez az újraolvasásosdi) újfent csak a Tajtékos napok és a Venyigeszú és a plankton lett. A szójátékokat, a hirtelen gondolati ugrásokat, szinesztéziákat, kitekert képeket és nevettető megjegyzéseket sokkal inkább értékelem, mint korábban. Vian könyvei egyszerre regények, költészet és zene – legalábbis nekem. A Tajtékos napok koktélzongorájában (olyan hangszer, amin ha jól játszunk, a darab végén épp a hangulatunknak megfelelő italt készíti el) összpontosul mindez a legszemléletesebben.
Fotó: Gyetvai Zsuzsa
A legszebb Viannál, hogy hiába a burjánzás, hiába a látszólag széttartó szálak kusza halmaza, hiába a harsány szereplők színes seregszemléje, a lényeg változatlan. Miközben dőlünk a nevetéstől, illusztrálódik, milyen nevetséges is a bürokrácia, milyen hiábavaló a háború, és milyen fontos a szerelem, amit, ha átéltünk (…) „Körös körül bőséges csönd lett, és a világ maradék részének java darabja kezdett egy fabatkát sem érni”. Hogy nincs vigasz és nincs remény, de azért próbáljuk élvezni ezt az egészet. A lemondásokkal, a fájdalommal együtt. (Imádom ezt a párbeszédet a két szomorú szerelmes között, akik éppen (két különböző okból) elveszítik a szerelmüket. „– Miért nem veled találkoztam előbb? – kérdezte Alise. – Éppúgy szerettelek volna, de most már nem tehetem. Őt szeretem. – Tudom – mondta Colin. – Most már én is Chloét szeretem jobban.”
(A képet a Venyigeszú és a planktonhoz készítettük, én Óvadóc lennék, a helyszín a regény nyitóbulija, ahol az Őrnagy és Venyigeszú harcol a lányért. Nem látjuk, de a háttérben röhög Antiochio. És a végzet már előkészülődik…”
