A Süsüt a mai napig nem unom. Változhattam rengeteget, változtak az ideáljaim is, de még mindig megragad a mese ötletessége, sajátos humora, ami gyermekre, felnőttre egyaránt hatással van. Már kamasz voltam, mikor a királyfi iránti rajongás elcsitult bennem, és onnantól a zsoldosok lettek a kedvenceim. (Talán azért is, mert sosem szerettem dolgozni, és a fülemben maradt a büszke rigmus: „Mi vagyunk a zsoldosok, kezünk sose dolgozott! Kardot, lándzsát hordozott, ruhánk mégse foltozott!” Persze sziklakő ágyra nem vágytam soha…)
Fotó: Horváth László
És ugyebár a Süsü csak egy mese a temérdekből! Generációk nőttek és nőnek fel a Pom Pom meséin. Nekem megvan a Pom Pom szakácskönyve is, annak idején abból (nem) tanultam meg főzni. Nagyon egyszerű receptek vannak benne, és mint minden kezdőknek szóló szakácskönyvnél, a lényeg itt is a tálaláson van. Ha elém kerül egy jó erőleves, óhatatlanul beugrik a könyvecske azon illusztrációja, ahol is a gőzölgő tányér felett egy békebeli, csíkos tornatrikós, bajszos figura feszíti be az izmait. De a legjobb az egészben, hogy Pom Pom számít arra, hogy a kis tanítványok (Picúr és mi) elrontjuk a főztünket, és ezért az egyszerűbb szendvicskrémek irányába tereli a figyelmünket…
Mirr-Murr, a kandúr, Vakáció a halott utcában, Utazás a szempillám mögött, Csicsóka és a moszkítók, Oriza-Triznyák, A nagy ho-ho horgász, A legkisebb Ugrifüles, A nagy ho-ho horgászverseny, Mirr-Murr, Oriza Triznyák és a többiek… A főbb kedvenceim. És az Űrhajó az Orrbolygóról. Azt szinte rongyosra olvastam és szagolgattam: talán emlékszünk, az volt a szagos könyv! Kis korongok voltak benne beillatosítva (akkoriban még nem voltak tele ilyesmivel a magazinok), hatalmas szenzáció volt, mindenkinek megvolt a suliban. Van egy illat, a narancsos, ami azóta sem ment ki az orromból… Keresem parfümben, szappanban, néha találok is olyat, ami már-már megközelíti…
Szerettem nézegetni Csukásról a fotókat is, valahogy olyan nagybácsit képzeltem el magamnak, mint amilyen ő lehet. 2005-ben volt aztán egy szóárverés a Merlin Színházban, és akkor úgy éreztem, ő valóban a képzeletbeli nagybácsim lett. Ezen ugyanis írók kedvenc szavaira lehetett licitálni (a szót fehér, A/4-es papírra vetették, és alatta ott állt a költő/író aláírása). Nos, Csukás István kedvenc szava a „karfiol”.
Én nyertem meg a licitet, nem engedtem volna át másnak, ugyanis ebben benne voltam. Óvodától kezdve (és ugye Csukás munkáival akkor ismerkedtem meg) a Karfiol volt a gúnynevem, és ez volt apa beceneve is. A képet a konyhába kiakasztva őrzőm, a már emlegetett szakácskönyv ott virít a közelében. Én meg amúgy is olyan vagyok, mint Gombóc Artúr, ha édességekről van szó, tehát teljes a kép…
