Harc a szerkesztőkkel 2. rész

KOmplett

Miért fontos a külső szem? Mire kell hallgatni, és mihez kell ragaszkodni? Érdemes-e belebetegedni egy-egy rész kihúzásába? Mégis, kinek a véleménye a legfontosabb? Ha tudnám a pontos válaszokat, nyugodtabban aludnék.

Ami nekem nagy tanulság volt a javítgatás, csiszolgatás során, az az, hogy mennyire nem veszem észre, ha leural az egóm. Mivel a narráció a regényemben egyes szám első személyű, óhatatlanul belekúszott a saját beszédstílusom, amiből kiviláglott, hogy a kedvenc szavam az „én”. Mintha nem is magyarul írnék, kiteszem akkor is, amikor nem indokolt. A szöveg gondozója pirossal jelölte a helyeket, ahol már túltengek (én), és mit mondjak, a szövegtest csak úgy lángolt. Egy szerzőnek külön izgalmas, ha kiderül, mely fordulatok, kifejezések, szavak ismétlődnek folyamatosan az írásában. „Nem is használom a fószer szót sokszor” – hördültem fel, mikor a kék kiemelést megláttam. „Keress rá” – jött a válasz. És a keresés nem engem igazolt.

Mindenkinek más berögzülései vannak, és ezeket egy-egy nagyobb terjedelmű írás esetében már nehéz észrevennünk. Bizonyos logikátlanság felett is átsiklunk simán, akárhányszor is rágtuk keresztül magunkat a már-már gyűlölt művünkön. De ezek ugye még mindig a stiláris, mondatszintű változtatások, amikben, főképp, ha látjuk, hogy az avatott szerkesztői kéz munkája mennyit emelt rajtuk, könnyen engedünk. Nem is engedés ez: sosem ragaszkodom a saját igazamhoz akkor, ha kiderül, hogy féligazság, félmegoldás, vagy egyszerűen csak a rossz és suta megfogalmazás eredménye. A fogalmazás esetlenségei, a fals mondatszerkesztés elcsúszott hangsúlyai könnyű szívvel korrigálhatók.
Ami több fejtörést okoz, az a már említett kihúzás, megváltoztatás kérdése. A vitatott részt én jónak érzem. A könyvet eddig heten olvasták, az érintett szakasz tekintetében a tetszési-nemtetszési arány öt a kettőhöz. Én hattá növelem, bár ilyenkor a tanácstalan és önmagával elfogult alkotó álláspontja nem számít. Mindenesetre előző héten kínkeservvel megírtam egy alternatív változatot is. Két napig nyugodt voltam, hogy hopp, ez akkor megvan. Ám nem hagyott nyugodni a dolog, a fejemben mindig az eredeti lüktetett, azt éreztem igaznak és érvényesnek. Most az van, hogy az eredeti kissé átírt, megvariált verziója lesz. Aztán meglátjuk.

Az előző poszthoz jött egy komment, és arra reagálva azt tudom csak hangsúlyozni minden nehézség és küzdelem ellenére, hogy kell, létfontosságú a szerző bizonyos fokú rugalmassága. Hogy engedni kell az egóból, és igen sokszor megéri engedni. De tényleg csak addig, amíg még sajátunknak érezzük a változásokat. Erőszakot semmilyen vélemény kedvéért nem érdemes tenni magunkon. De ha mindenáron ragaszkodunk valamihez, akkor később nyeljük be emelt fővel, ha a kritika épp az adott részt cincálja szét…

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.