Harc a szerkesztőkkel 2. rész

KOmplett

Miért fontos a külső szem? Mire kell hallgatni, és mihez kell ragaszkodni? Érdemes-e belebetegedni egy-egy rész kihúzásába? Mégis, kinek a véleménye a legfontosabb? Ha tudnám a pontos válaszokat, nyugodtabban aludnék.

Ami nekem nagy tanulság volt a javítgatás, csiszolgatás során, az az, hogy mennyire nem veszem észre, ha leural az egóm. Mivel a narráció a regényemben egyes szám első személyű, óhatatlanul belekúszott a saját beszédstílusom, amiből kiviláglott, hogy a kedvenc szavam az „én”. Mintha nem is magyarul írnék, kiteszem akkor is, amikor nem indokolt. A szöveg gondozója pirossal jelölte a helyeket, ahol már túltengek (én), és mit mondjak, a szövegtest csak úgy lángolt. Egy szerzőnek külön izgalmas, ha kiderül, mely fordulatok, kifejezések, szavak ismétlődnek folyamatosan az írásában. „Nem is használom a fószer szót sokszor” – hördültem fel, mikor a kék kiemelést megláttam. „Keress rá” – jött a válasz. És a keresés nem engem igazolt.

Mindenkinek más berögzülései vannak, és ezeket egy-egy nagyobb terjedelmű írás esetében már nehéz észrevennünk. Bizonyos logikátlanság felett is átsiklunk simán, akárhányszor is rágtuk keresztül magunkat a már-már gyűlölt művünkön. De ezek ugye még mindig a stiláris, mondatszintű változtatások, amikben, főképp, ha látjuk, hogy az avatott szerkesztői kéz munkája mennyit emelt rajtuk, könnyen engedünk. Nem is engedés ez: sosem ragaszkodom a saját igazamhoz akkor, ha kiderül, hogy féligazság, félmegoldás, vagy egyszerűen csak a rossz és suta megfogalmazás eredménye. A fogalmazás esetlenségei, a fals mondatszerkesztés elcsúszott hangsúlyai könnyű szívvel korrigálhatók.
Ami több fejtörést okoz, az a már említett kihúzás, megváltoztatás kérdése. A vitatott részt én jónak érzem. A könyvet eddig heten olvasták, az érintett szakasz tekintetében a tetszési-nemtetszési arány öt a kettőhöz. Én hattá növelem, bár ilyenkor a tanácstalan és önmagával elfogult alkotó álláspontja nem számít. Mindenesetre előző héten kínkeservvel megírtam egy alternatív változatot is. Két napig nyugodt voltam, hogy hopp, ez akkor megvan. Ám nem hagyott nyugodni a dolog, a fejemben mindig az eredeti lüktetett, azt éreztem igaznak és érvényesnek. Most az van, hogy az eredeti kissé átírt, megvariált verziója lesz. Aztán meglátjuk.

Az előző poszthoz jött egy komment, és arra reagálva azt tudom csak hangsúlyozni minden nehézség és küzdelem ellenére, hogy kell, létfontosságú a szerző bizonyos fokú rugalmassága. Hogy engedni kell az egóból, és igen sokszor megéri engedni. De tényleg csak addig, amíg még sajátunknak érezzük a változásokat. Erőszakot semmilyen vélemény kedvéért nem érdemes tenni magunkon. De ha mindenáron ragaszkodunk valamihez, akkor később nyeljük be emelt fővel, ha a kritika épp az adott részt cincálja szét…

Figyelmébe ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.