Harc a szerkesztőkkel 2. rész

KOmplett

Miért fontos a külső szem? Mire kell hallgatni, és mihez kell ragaszkodni? Érdemes-e belebetegedni egy-egy rész kihúzásába? Mégis, kinek a véleménye a legfontosabb? Ha tudnám a pontos válaszokat, nyugodtabban aludnék.

Ami nekem nagy tanulság volt a javítgatás, csiszolgatás során, az az, hogy mennyire nem veszem észre, ha leural az egóm. Mivel a narráció a regényemben egyes szám első személyű, óhatatlanul belekúszott a saját beszédstílusom, amiből kiviláglott, hogy a kedvenc szavam az „én”. Mintha nem is magyarul írnék, kiteszem akkor is, amikor nem indokolt. A szöveg gondozója pirossal jelölte a helyeket, ahol már túltengek (én), és mit mondjak, a szövegtest csak úgy lángolt. Egy szerzőnek külön izgalmas, ha kiderül, mely fordulatok, kifejezések, szavak ismétlődnek folyamatosan az írásában. „Nem is használom a fószer szót sokszor” – hördültem fel, mikor a kék kiemelést megláttam. „Keress rá” – jött a válasz. És a keresés nem engem igazolt.

Mindenkinek más berögzülései vannak, és ezeket egy-egy nagyobb terjedelmű írás esetében már nehéz észrevennünk. Bizonyos logikátlanság felett is átsiklunk simán, akárhányszor is rágtuk keresztül magunkat a már-már gyűlölt művünkön. De ezek ugye még mindig a stiláris, mondatszintű változtatások, amikben, főképp, ha látjuk, hogy az avatott szerkesztői kéz munkája mennyit emelt rajtuk, könnyen engedünk. Nem is engedés ez: sosem ragaszkodom a saját igazamhoz akkor, ha kiderül, hogy féligazság, félmegoldás, vagy egyszerűen csak a rossz és suta megfogalmazás eredménye. A fogalmazás esetlenségei, a fals mondatszerkesztés elcsúszott hangsúlyai könnyű szívvel korrigálhatók.
Ami több fejtörést okoz, az a már említett kihúzás, megváltoztatás kérdése. A vitatott részt én jónak érzem. A könyvet eddig heten olvasták, az érintett szakasz tekintetében a tetszési-nemtetszési arány öt a kettőhöz. Én hattá növelem, bár ilyenkor a tanácstalan és önmagával elfogult alkotó álláspontja nem számít. Mindenesetre előző héten kínkeservvel megírtam egy alternatív változatot is. Két napig nyugodt voltam, hogy hopp, ez akkor megvan. Ám nem hagyott nyugodni a dolog, a fejemben mindig az eredeti lüktetett, azt éreztem igaznak és érvényesnek. Most az van, hogy az eredeti kissé átírt, megvariált verziója lesz. Aztán meglátjuk.

Az előző poszthoz jött egy komment, és arra reagálva azt tudom csak hangsúlyozni minden nehézség és küzdelem ellenére, hogy kell, létfontosságú a szerző bizonyos fokú rugalmassága. Hogy engedni kell az egóból, és igen sokszor megéri engedni. De tényleg csak addig, amíg még sajátunknak érezzük a változásokat. Erőszakot semmilyen vélemény kedvéért nem érdemes tenni magunkon. De ha mindenáron ragaszkodunk valamihez, akkor később nyeljük be emelt fővel, ha a kritika épp az adott részt cincálja szét…

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.

Delejező monstrum

Egy magyar regény, amelyben alig van valami magyar. Bartók Imre legújabb – nem is könnyű összeszámolni, hányadik – könyvének főszereplője a harmincas évei elején járó francia Damien Lazard, aki két év alatt szinte a semmiből robban be a nemzetközi profi sakkvilág szűk elitjébe, üstökösszerű felemelkedése már a világbajnok kihívóját sejteti.

Szenes Zoltán volt vezérkari főnök: A NATO-nak át kell vennie a drónvédelemmel kapcsolatos ukrán tapasztalatokat

A NATO alapvetően jól reagált az orosz csali drónok lengyelországi berepülésére, de az eset rávilágít arra, hogy a szövetség még nem készült fel a dróntámadásokra. A NATO-t politikai széttagoltsága is hátrányba hozza az orosz hibrid hadviselés elleni védekezésben – erről is beszélt nekünk a védelmi szövetség déli parancsnokság volt logisztikai főnöke.

„Előbb lövetem le magam, mint hogy letérdeljek”

Az elmúlt fél évben háromszor is országos hír lett Szolnok ellenzéki – MSZP-s – polgármesterének fellépéséből, egy tömegverekedés után például Pintér Sándor belügyminisztertől kért rendőröket a közbiztonság javításáért. Fideszes elődje örökségéről, Szolnok helyzetéről és a nagypolitikáról kérdeztük a 43 éves városvezetőt.