Lassan, de biztosan szívódnak fel a személyiségek a kortárs lírában. Ugyanazok a témák, ugyanazok a költői képek ismétlődnek kötetről kötetre, költőről költőre. „[Ú]j ez a század” – írja Deres Kornélia a Felhőkből gázálarcot (Rajna) című versben, ám lírája a régi.
A Bábhasadás a költő második verseskötete, s mint ilyen, sok múlik rajta: nemcsak mert az első, a Szőrapa hat évvel ezelőtt jelent meg, de azért is, mert míg az első kötetnek sok hibát el lehet nézni, a másodiknak már egyértelműen pozicionálnia kell szerzőjét. Ám már ezen a szinten is gondok vannak, a Lekésett lények című versben a következő áll: „Zónán kívül maradni: a legnagyobb művészet” – hát, ha ez volna a pozíció, akkor nem igazán sikerült tartani. Fikarcnyit sincs kívül a zónán – ami minden bizonnyal itt a kánont jelenti –, sőt, minden igyekezetével azon van, hogy lemásolva annak törekvéseit, minél beljebb kerüljön. Témái, mondanivalója szolgaian követik a ma divatos lírai irányzatot, a természeti képek és az anatómia metaforikus vegyítésétől a közéleti állásfoglaláson át egészen a prózaian korán öregedő lírikus nemzedék darvadozásáig, aki harminc felé már az elmúlás pózába dermed. Mindehhez pedig a Bábhasadás semmi újat nem tesz hozzá, mi több, még önmagát is másolja. A szinesztézia már elsőre is manírosnak hat manapság, nemhogy többedik alkalommal, ahogy itt is: „Az agy még dobog”, „A szív meg korog”, „viszket a verőér”.
Túlírtság, túltömörítés is jellemzi ezeket a verseket, a költői képek komplexitását pedig úgy akarja feloldani, hogy explicit megmagyarázza őket: „A panelagyban csótányirtást terveznek, (…) A csótány a repedésbe mászó gondolat, a rosszabbik fajtából” (Dériker). Ja, és valaki szólhatna már ennek a költőnemzedéknek, hogy a szójátékok nem erősítik, hanem infantilizálják a költeményt.
Jelenkor, 2017, 76 oldal, 1499 Ft
