Magyar Narancs: Foglalkoztatja-e a mai orosz társadalmat Sztálin személye és a sztálinizmus?
Arszenyij Roginszkij: A szociológiai felmérések és a személyes benyomásaim erről nem feltétlenül esnek egybe. A felmérések növekvő érdektelenséget mutatnak, míg a munkám során egyre inkább arról győződöm meg, hogy miközben hosszú éveken át nem folyt komoly vita Sztálinról, manapság épp ez a vita válik az oroszországi élet egyik központi elemévé.
MN: Miért épp Sztálin vált meghatározó vitatémává?
AR: Nálunk korábban soha nem zajlott le a következetes desztalinizáció. Hruscsov idején nem történt több hamis desztalinizációnál: annak sulykolása folyt, hogy mindenért Sztálin a felelős, a párt semmiért. Ugyanakkor egyáltalán nem Sztálin személye a fontos, hanem a sztálinista ideológia, amely Sztálin személyének kultusza nélkül, ám annak számos elemét magában foglalva lényegében soha nem tűnt el, sőt bizonyos időszakokban felerősödött. Például Brezsnyev idején. A késői brezsnyevizmus ideológiája alig különbözik a késői sztálinizmusétól. Ekkor a kommunizmus már csupán szimpla dekoráció. Nem jelentett többet, mint nagyhatalmiságot, annak a háborús győztes szerepnek a hangoztatását, amely szerte a világban csakis örömet és boldogságot terjeszt. Mindennek alapját még a Sztálin idején kialakított "nemzeti-patrióta" és hidegháborús eszme adta, vagyis az az érzület, hogy a Szovjetuniót ellenségek veszik körül, akik az országon belül működő "ötödik hadoszloppal" együtt kárt okoznak, ahol csak tudnak. Ebbe a szovjet patriotizmusba nem fért bele a sztálini represszióra és terrorra való emlékezés - senki sem cáfolta ennek tényét, de beszélni se lehetett róla -, ám annál inkább "Sztálin, a győztes hadvezér" képe. Elég megnézni a Brezsnyev-korszak jellegzetes filmjét, a Felszabadítást. Vagyis Sztálin egészen a gorbacsovi peresztrojkáig soha nem tűnt el a szovjet panteonból. Akkor, a sztálini bűnök nyilvánosságra kerülése nyomán a népszerűsége mélyre zuhant, bár ezt nehéz pontosan megítélni, mert korábban senki sem mérte.
MN: Sikerült-e a beköszöntő szabadságnak a helyére raknia Sztálint a fejekben?
AR: A dolog ennél bonyolultabb. A súlyos áldozatokkal járó társadalmi reformok idején fokozatosan visszatért a "boldog szovjet korszak" képzete. De nem a sztálini periódus, hanem a stabilnak tetsző brezsnyevi idők képében. A jelcini idők káoszára adott válaszként a közérzületben megjelent a stabilitás és a rendet teremteni kész erős kéz iránti társadalmi igény - meg az új identitás iránti vágy is. Ez pedig új történelmi önmeghatározást követelt. Korábban szovjetek voltunk, most meg oroszok, kik is vagyunk hát valójában? Ezt a kérdést kiválóan megválaszolja jelenlegi elnökünk, aki előbb föltámaszt bizonyos szovjet szimbólumokat, majd fokozatosan érvényre juttatja azon meggyőződését, hogy az embereket a "dicsőséges orosz történelem" szellemében és példáján át kell nevelni, az orosz történelmi emlékezet meghatározó elemévé pedig a második világháborús győzelmet kell tenni. És itt bukkan föl ismét Sztálin személye mint a rend emberéé és az erőskezű államhívőé. Nem is Sztálin személye itt a fontos, hanem a visszatérő nagyhatalmiság és erős állam eszménye - ez a putyini rendszer legitimációs konstrukciója. Így születik meg a putyinizmus, amely kísértetiesen emlékeztet a késői brezsnyevizmusra azzal, hogy a nagyhatalmi, nemzeti-patrióta retorika mellől immár hiányzik a hivatkozás a kommunizmusra.
MN: Mindebből tehát az következik, hogy "Sztálin visszatérését" éppúgy inspirálták az orosz társadalomban spontán jelentkező szükségletek, miként a putyini hatalmi elit legitimációs igényei és tudatos lépései?
AR: Pontosan. Ezt a folyamatot úgy 2003-tól támogatják mind erőteljesebben felülről, miközben az igény a társadalom egyre szélesebb köreiben mutatkozott meg. Nem az a kérdés, hogy szereti-e a hatalom Sztálint, avagy sem. Még ha szereti is, egy dologgal biztosan tisztában van: manapság nem illő ezt nyilvánosan tenni. De a hatalom szándékaitól függetlenül Sztálin 2003 és 2005 közt visszatért, és ezt jól lehetett látni a második világháború befejeződésének 60. évfordulóján rendezett ünnepségeken. És azt hiszem, hogy ez a folyamat tovább erősödik majd. Ebben közrejátszik a Szovjetuniót egykor alkotó tagköztársaságok függetlenné válása, és az, hogy az új államok igyekeznek megteremteni saját nemzeti történetírásukat. E történetírások közül számos egyszerre tekinti nemzetét Hitler és Sztálin áldozatának, és teszi felelőssé a Szovjetunió cselekedeteiért a mai Oroszországot. Ezek persze nem túl erős nyilvános követelések, de folyamatosan jelen vannak, és választ igényelnek. Ebből a válaszigényből sarjadt ki például az a buta moszkvai döntés a történelemhamisítás ellen fellépő állami bizottságról is.
MN: Mindez mennyiben teszi még bonyolultabbá Oroszország és a balti államok, illetve Moszkva és Varsó viszonyát?
AR: Nemcsak ezekkel az országokkal teszi a korábbinál is konfliktusosabbá Oroszország viszonyát, hanem szinte valamennyi szomszédunkkal. És mindez azért, mert képtelenek vagyunk elismerni a nyilvánvaló tényeket. Hogyan lehet kikecmeregni ebből a helyzetből? Csakis úgy, ha nevükön nevezzük a dolgokat, vagyis az 1939 és 1941 közti időszakban történtekről elismerjük, hogy azok bűnök voltak a szomszédos országokkal és az ott élő emberekkel szemben. Ezt nyíltan el kell ismernünk! Itt a probléma nem is abból fakad, hogy Moszkva ne lenne kész ennek elismerésére, hanem abból, hogy úgy érzi, nemcsak e tény elismerését várják el tőle, de a történtek miatti vezeklést is. Pedig ez nem igaz. Egyszerűen azt akarják végre hallani, hogy elismerjük: megszálltuk őket. Ezt azonban nehéz kimondani, főként mert élesen ütköznek az egyes nemzeti önképek. A szomszéd népek egyszerre látják magukat áldozatnak és hősnek. De kik vagyunk akkor mi? Mi nem hivatkozhatunk arra, hogy külső erők, kényszerek áldozatai lennénk. Mi e népek vonatkozásában csakis bűnelkövetők lehetünk, ám ez sehogy sem akar illeszkedni az új identitásunkhoz, a "dicső múlt" felülről támogatott narratívájához. Ez számos vonatkozásban igaz Ukrajna tekintetében is. Ma Kijevben úgy gondolják, hogy Ukrajnát Oroszország fosztotta meg a szabadságától - vagy már 1654-ben, a perejaszlavi szerződés aláírásakor, amely Kelet-Ukrajnát cári fennhatóság alá vonta, vagy 1920-ban, vagy valamikor máskor, de hogy Moszkva a felelős ezért, az nem kétséges. Ezt az álláspontot az orosz elme sehogy sem nem tudja fölfogni, még kevésbé földolgozni. De az észteknek sem lehet megmagyarázni, hogy 1944-ben felszabadítva őket a fasiszták uralma alól, nekik csakis boldogságot és fényt hoztunk. Már csak azért sem lehet ezt megtenni, mert már akkor is emlékeztek az 1941-es deportálásokra - és előttük volt a még többeket érintő 1949-es. A szovjet megszállást lehetetlen számukra valami jó és nemes ügyként beállítani. Mi mégis ezt szeretnénk, mert az önképünk szerint mi mindig csak jót tettünk, és a boldogságot terjesztettük szerte a világban.
MN: A következő években a felek közt várható-e valamiféle enyhülés ebben a tekintetben?
AR: Nem hiszem, hogy itt bármiféle javulás következhetne be. A legtöbb, ami elképzelhető, hogy a kölcsönös bizalmatlanságot sikerül a jelenlegi szinten akkurátusan lefagyasztani. De hosszabb távon aligha elkerülhető, hogy találjunk valamilyen kölcsönösen elfogadható megoldást. Sajnos mi hajlamosak vagyunk újra és újra kibúvókat keresni, ahelyett, hogy hiteles és igaz válaszokat adnánk. De e válaszokat valamikor mégiscsak meg kell adnunk. A Finnország elleni "téli háborúval" kapcsolatban a finnek már jó ideje az égadta világon semmit sem követelnek tőlünk, de nekünk mégis kötelességünk megválaszolni bizonyos kérdéseket ezzel kapcsolatban. És ilyen kérdés még jó néhány akad. Ami nem jelenti azt, hogy Oroszországnak mindent el kellene ismernie. Nem kell elismernie például - hisz komoly bizonyíték nincs rá -, hogy Moszkva tudatosan törekedett volna az 1933-as nagy éhínség idején az ukránok kiirtására. Vagy itt van a balti államok esete. Az oroszok már a késői brezsnyevi évektől úgy tartották, hogy a három balti tagköztársaságban szinte olyan az élet, mint Nyugaton. Náluk minden olcsóbb és tisztább, mint Oroszországban. Ugyan a baltiak itt éltek velünk, de sokkal jobban, mint mi - most meg ahelyett, hogy ezt szépen megköszönnék, azzal jönnek, hogy mi vagyunk a hibásak, sőt bűnösök. Ez nem fér bele a mai orosz önképbe. Ahhoz azonban, hogy ez megváltozzék, kitartó és komoly munkára van szükség. Hosszú időn át kell még dolgozni történelmi emlékezetünkön. És ebben szükség lenne az állam jelentős szerepvállalására is. Folyamatosan napirenden kell tartanunk a sztálini korszak országon belül és azon kívül elkövetett bűneinek szisztematikus bemutatását - például az országos televíziós csatornákon. E nélkül nincs esély arra, hogy az orosz történelmi emlékezet megváltozzék.
MN: Az oroszországi politikai osztály hajlandó-e ebben közreműködni, avagy számára a jelenlegi helyzet is tökéletesen megfelel?
AR: Nem tudom, hogy ma kik alkotják az oroszországi politikai osztályt. A 90-es években még többé-kevésbé tudtam, ma már nem. Ma Oroszországban nincs nyilvános politika, a politikai mezőt felperzselték, ma csak imitáljuk a politikát, a demokráciánk is a demokrácia színlelése. Azt tudom, hogy sokan vannak olyanok - mindenekelőtt az értelmiségiek - akik többé-kevésbé úgy gondolkodnak a múltról, a felelősségünkről, mint én. De még közülük is sokakat irritál a szomszédos országok újra és újra megfogalmazott követelése, Moszkvával szembeni igénye. Sokan gondolják közülük úgy, hogy míg a legkeményebben el kell ítélni Sztálin "otthon" elkövetett bűneit, a határokon túli események némiképp más megítélés alá esnek. Ma már az is óriási eredmény lenne, ha képesek lennénk kölcsönösen belátni és elfogadni, hogy létezhetnek egymás mellett különböző történelmi emlékezetek. Ők úgy gondolják, mi így. Ennél többet egyelőre aligha lehet elérni. Azt kéne belátni, hogy ugyanannak a történetnek különböző emlékezete lehet, és attól, hogy ezek az emlékezetek különbözőek, még lehetnek igazak.
MN: Hogyan ítéli meg a II. világháború kitörésének 70. évfordulója alkalmából a Gazeta Wyborczában közreadott Putyin-cikket, és az elnök szeptember 1-jei gdanski beszédét?
AR: Azt hiszem, hogy mindez exportra készült. Sem a cikk, sem a gdanski beszéd nem kapott ugyanis Oroszországban komoly nyilvánosságot. E megnyilatkozások felettébb ellentmondásosak voltak. Leninnel szólva tipikus példáját adták az "egy lépés előre, két lépés hátra" taktikának. Putyin az 1939-es német-szovjet paktumot immár nem célszerűnek nevezte - miként korábban -, hanem amorálisnak. Ebben teljes mértékben egyetértek vele. Ami a megállapodás más összefüggéseit illeti, nos, ott jelentős a különbség köztünk. Putyin ugyanis nem tesz említést sem a titkos záradékról, sem a záradékba foglaltak politikai következményeiről. (A Molotov-Ribbentrop-paktumról lásd cikkünket: "Az áruló, Sztálin, te vagy!", Magyar Narancs, 2009. szeptember 10.) Sőt, lényegében azt állítja, hogy senki sem volt különb Moszkvánál, vagyis nemcsak a Szovjetunió kötötte meg a maga paktumát a németekkel, de a nyugati államok is. Igen, de München a következményeit tekintve mégsem hozható egy szintre a Molotov-Ribbentrop-paktummal. A felelősség szétterítésével Putyin megteszi a maga két lépését hátrafelé. Ebben a történetben a leginkább nyugtalanító a visszatekintő önigazolás. És ez nem is annyira a múlt, hanem a jelen miatt aggasztó.
Névjegy
Apját, a leningrádi mérnököt 1938-ban elítélik, majd szabadulása után családjával együtt északra, Arhangelszk közelébe száműzik. Itt születik 1946-ban Arszenyij Roginszkij. Apját 1951-ben újra letartóztatják, az újabb büntetésből már nem tér vissza. A család 1956-ban visszaköltözhet Leningrádba. Roginszkij 1962 és 1968 között elvégzi a Tartui Egyetem bölcsészettudományi karát, ahol Jurij Lotman tanítványa lesz. Már egyetemista évei alatt jelennek meg írásai, fő kutatási területe a XIX. századi orosz "felszabadító mozgalom". 1968 és 1981 között a leningrádi Szaltikov-Scsedrin Könyvtár munkatársa. A disszidensmozgalommal még egyetemistaként kerül kapcsolatba. Alapítója és szerkesztője (1975-1981) a szamizdatban terjesztett, majd utóbb Párizsban is megjelenő, öt kötetet megérő történelmi periodikának, a Pamjatynak. 1981-ben letartóztatják, és koholt vádak alapján négy évre ítélik. Miután letölti büntetését, visszatér kutatói munkájához. Bekapcsolódik a Párizsban megjelenő történelmi almanach, a Minuvseje kiadásába. A 80-as évek végén az egyik kezdeményezője a Memorial Társaság megalapításának. 1990-ben javaslatára hozzák létre a Memorial Központot, amely történeti kutatásokkal, széles körű adatgyűjtéssel, a sztálini korszakra vonatkozó visszaemlékezések őrzésével és közreadásával foglalkozik. De a külvilág immár hosszú évek óta a Memorial helyi csoportjai révén szerezhet független és hitelt érdemlő információkat - többek közt - a csecsenföldi eseményekről is.
