Nem sikerülnek jól a függetlenségi évfordulók Guineában. A tavalyi ötvenediken a szegénység fél évszázadát emlegették az emberek, most pedig, október 2-án ezrek próbálták felismerni katonák által lemészárolt családtagjaikat Conakryban, a nagymecset előtt.
*
A hatóságok az ünnepre való tekintettel adták ki a gyászolóknak a holttesteket - mint hírlik, messze nem az összeset, már csak azért sem, mert ők csak 57 halottról tudnak, mindenki más háromszor ennyiről. Szeptember 28-án, a délelőtti órákban történt, hogy az "Eleven erők" (Forces Vives) néven egyesült politikai, szakszervezeti és civil ellenzék tömeggyűlést rendezett a főváros stadionjában. Az egyébként betiltott megmozdulás épp hogy elkezdődött, amikor az elnöki gárda lőni kezdett, majd elszabadult az őrjöngés. A szemtanúk borzalmas jelenetekről számolnak be: félholtra vert emberek, mellbe lőtt gyerekek, helyben, a rémült tömeg szeme láttára megerőszakolt nők. Röviddel később az országot tavaly decemberi sikeres puccsa óta irányító Moussa Dadis Camara kapitány félig-meddig beismerte, hogy nem képes féken tartani a hadsereget, bár a felelősséget a bajkeverő ellenzékre hárította. Időközben kiderült, hogy egyes halottakat alighanem katonai területeken temettek tömegsírokba, a sebesülteket is a hadsereg tartja fogva, bár némi baksisért (20 dollár körüli árakról hallani, ami ott persze hatalmas összeg) ki lehet váltani a hozzátartozókat.
A hadsereg diktatúrája ellen tiltakozó tüntetők legfőbb követelése egyébként az volt, hogy Camara ne legyen jelölt a januárra tervezett elnökválasztáson. Erre legutóbbi nyilatkozataiban az a válasza, hogy ebben az esetben újabb katonai puccs következne, másrészt pedig a nép őt támogatja. Ez utóbbiban néhány hónapja még volt is némi igazság.
A Franciaországtól 1958 óta független Guineát két és fél évtizeden keresztül a szovjetbarát Sekou Touré irányította, kíméletlenül elnyomva, szó szerint eltüntetve az ellenzéket. Napokkal a halála után katonai puccsal került hatalomra az utóda, Lansana Conté. Kivezette ugyan az országot a szovjet táborból, formálisan a többpártrendszert is bevezette, de ettől még elmozdíthatatlan diktátor maradt ő is. Kormányzását - és az ország helyzetét - megnehezítette, hogy a szomszédos Libériában, Sierra Leonéban, majd Elefántcsontparton dúló polgárháborúk következtében menekültek százezreivel kellett valamit kezdenie az országnak. 24 évig tartó uralma utolsó éveiben, amikor már súlyos beteg volt, teljesen elharapódzott a korrupció, az ország - más szomszédaihoz hasonlóan - a Dél-Amerika és Európa közötti kábítószer-csempészet átrakóhelye lett, mindenütt elmaradtak a fizetések, s a sztrájkokat és tüntetéseket büntetlenül fojtották vérbe a katonák.
Conté tavaly decemberi halála után Camara (aki azóta is százados) szinte lemásolta elődje hatalomra kerülését. ' is egy hetet várt csak az államcsínyszervezéssel, és felbukkanása az ország élén általános meglepetést keltett, hiszen nem töltött be kiemelkedő szerepet a hadseregben. Miután szerény körülmények közül, egy határszéli őserdei törzsből származott, és önerőből tanult, az első időkben
meggyőzően hangzottak
az ígéretei: felszámolni a korrupt összefonódásokat, a kábítószer-kereskedelmet, aztán jöhetnek a választások, amelyeket ő csak jótékony kívülállóként figyel majd.
Tisztogatási kampánya során sajátos módszereket alkalmazott: élő egyenes televíziós adásban olvasta a letűnt hatalom képviselőinek fejére (általában többé-kevésbé közismert) bűneiket, akik aztán könnyek között megbánást tanúsítottak. Így került sor a volt elnök szintén századosi rangban lévő fiára, Ousmane Contéra is, akinek szintén a kamerák előtt szepegve kellett beismernie, hogy köze volt a kábítószerkartellekhez. Igaz, vádat azóta sem emeltek ellene - talán, mert Camara lekötelezettje volt elődjének, aki például másfél évi felső szintű kiképzésre küldte Brémába. (Afrikai vezetők között ritka kivételként emiatt beszél németül is.) Avíttas mintázatú tanító bácsis fellépésének leglátványosabb példáját júliusban láthattuk, egy Guineára eléggé jellemző perpatvar folyományaként. A japán kormány egy konténernyi egyenruhát, csizmát és walkie-talkie-t adományozott a guineai rendőrségnek, amit az elnöki gárda magának próbált lenyúlni. A huzavonát a hadsereg második embere személyesen akarta rendezni, erre a gárdisták jól megrángatták, és biztos, ami biztos, elvették a pénzét és a mobilját. A megalázott parancsnok panaszt tett, mire Camara tévén közvetített díszszemlét rendelt el, ahol is az elnöki gárda tagjai térden állva, a lábához omolva kértek bocsánatot tőle és a tábornoktól, aki egyébként az egyetlen magas rangú tiszt volt a decemberi puccsisták között.
A minapi vérfürdőt követően a környező országok, az ENSZ és az EU is nyomást próbál gyakorolni Camarára, hogy mondjon le államfői vágyairól, és engedjen utat valamiféle demokratikus átalakulásnak, amelyek első lépése egy tiszta választás lehetne. (Az Afrikai Uniótól október közepéig kapott erre határidőt.) Mindez aligha sikerül szoros külső felügyelet nélkül, amit most Burkina Faso államfőjére, Blaise Compaoréra bízott az AU. Ezután elképzelhető, hogy a nigériai irányítású nyugat-afrikai gazdasági közösség küld majd békefenntartókat Guineába. Ellenkező esetben bármikor elszabadulhatnak az indulatok, amelyek mélyén még ott parázslanak a szomszédos polgárháborúk során fellobbant etnikai ellentétek is. Camara százados hamar elveszítette felfénylő népszerűségét, az ellenzéki vezetők között nincsenek egyértelműen kiemelkedő, makulátlan politikusok, akik mögött felsorakozna a lakosság nagy többsége. Marad tehát a félelemkeltő erejét őrző és féltő, immár a majdani felelősségre vonástól is tartó hadsereg, vagyis előbb vagy utóbb valóban egy újabb államcsíny veszélye. Hiába vannak értékes természeti kincsei, hiába köt jól jövedelmező koncessziós szerződéseket kitermelő óriáscégekkel, Guinea önerőből aligha lesz képes túllépni önmagán.
