Újra és újra felröppennek nagy olvasószámot produkáló, kattintásvadász című cikkek arról, hogy a hiszti rossz, a liberális gyereknevelésnek vége, megbukott, a gyerekek eluralkodtak a szülőkön, és hogy ezekből a büdös kölkökből, ha minden így megy tovább, utolsó zsarnokok lesznek.
Mutatok is néhány ilyen cikket.
Itt van rögtön ez: Ha engeded hisztizni a gyereked, megérdemled. No meg ez: A liberális nevelés megbukott. Esetleg ez, ugyanezzel a címmel. Sőt. Vekerdy Tamás egyenesen azt mondja, hogy hülyeség is liberális nevelésről beszélni.
Szerintem viszont ez nem így van.
És szerintem Vekerdy sem így gondolja.
Mondom is, hogy miért.
Azért, mert nem a liberális nevelés bukott meg, nem az a hülyeség, hanem maga a nevelés. Annak tényleg semmi értelme.
Rousseau-ra hivatkozva Vekerdy ugyanis azt mondja, hogy egy gyereknek (pláne többnek) szabadságra és keretekre van szüksége. Nem egyikre vagy másikra, hanem a kettőre együtt. Merthogy egyik nélkül a másik értelmezhetetlen. Nyilván, hiszen mit jelent a szabadság keretek nélkül, és mit jelentenek a keretek szabadság nélkül? Hát semmit.
| ||
Egyik tehát a másik nélkül értelmezhetetlen, viszont mindkettővel ésszel kell bánni, a túl kevés és túl sok is megárt mindkettőből, a szabadság tehát semmiképp sem azt jelenti, hogy mindent lehet, mint ahogy a keretek sem azt, hogy semmit sem.
Mindent ugyanis úgysem lehet, korlátok óhatatlanul vannak és lesznek, hacsak nem áll korlátlan idő, energia, pénz, kedv, ébrenlét, rugalmasság és jóindulat az ember rendelkezésére.
De hát nem szokott, sőt, ezek általában szűkös dolgok szoktak lenni.
Mindez viszont, amiről eddig szó volt, valóban nem nevelés.
Sokkal inkább észnél levés, odafigyelés, tudatosság, érettség, önismeret, rugalmasság és akármilyen kellemetlen: liberális. A szó legszorosabb értelmében az. Méghozzá azért, mert szabad. Keretek között szabad.
Viszont akkor tényleg hagyjuk a nevelés szót, inkább hívjuk mostantól jelenlétnek.
Tehát liberális szülői jelenlét van. Innen nézve tehát nemhogy egy rossz folyamat végét értük el, hanem éppen most vagyunk egy jó folyamat kezdetén.
És akkor, ha ezt most tisztáztuk, akkor volna itt még valami.
Ez pedig az, hogy a gyerekkort mi hozzuk létre. Olyan lesz, amilyennek mi szeretnénk. Mi, a szülők, akik egy társadalom és egy kultúra szerves részei vagyunk. Az pedig, hogy milyen gyerekkort szeretnénk a gyerekeinknek, nagyban összefügg azzal, hogy milyen felnőtteket szeretnénk belőlük kapni.
Mondhatjuk, hogy le a hisztivel, hogy ezek a mai gyerekek elviselhetetlenek, nem fogadnak szót, nem tisztelik a felnőtteket, feleselnek és így tovább, de hát egyrészt minden generáció fanyalog az eggyel fiatalabbra (ld. Janikovszky Éva: Kire ütött ez a gyerek?), másrészt mi tesszük ilyenekké a gyerekeinket. De ami ennél fontosabb, hogy ez bizony a csomag része. De nem úgy, hogy benne van a pakliban, hogy ez valami szükséges rossz, hanem úgy, hogy szükség is van rá.
Mégpedig azért, mert többek között ezek, a hiszti, a szófogadás megtagadása, a tiszteletlenség, a feleselés és így tovább, tehát ezek kellenek ahhoz, hogy a gyerekeink ne megalázkodó, meghunyászkodó, véleményalkotásra és véleménynyilvánításra alkalmatlan szolgák legyenek, hanem olyan felnőttek, akik kiállnak magukért és másokért, akik büszkén vállalják identitásukat, akiknek céljaik vannak és akik a céljaikért tesznek is, akik mernek és tudnak kérdezni, akik mernek és tudnak válaszolni.
Akik nem valamiféle hatalomtól függenek, hanem a saját, belső értékrendjüktől.
Mondhatjuk tehát, hogy ne feleseljen a gyerek, sőt, a legjobb, ha kussol, de akkor mitől fogja megtanulni, hogy beszélhet, ha épp nem tetszik neki valami? Mitől fogja megtanulni, hogy ha nem tetszik neki valami, akkor beszélnie kell? Ha gyerekkorában ész nélkül tiltjuk azt, hogy ellenálljon, tehát ha ész nélküli korlátokat állítunk fel, akkor hogyan fog tudni felnőttként nemet mondani?
Innen nézve tehát a hiszti nem olyan valami, amit le kell törni, hanem olyan valami, amit meg kell érteni.
Olyan valami, amit el kell fogadni. Ettől még bosszantó, idegesítő, kiborító, fárasztó (sőt, még hangos is), mert nem tudjuk azt csinálni, amit szerettünk volna, meg azért, mert olyan, mintha nem tudnánk ellene mit tenni.
Mi történik tehát? Az, hogy a hisztiben a saját tehetetlenségünk tükröződik vissza.
És igen, épp azért hisztizik a gyerekünk is, mert ő is tehetetlen. Épp csak tanulja az érzelmei, érzései kifejezését, ezért aztán ebben eleinte elég ügyetlen is. Ha viszont mi, szülőként a gyerekeink életkorilag teljesen adekvát hisztijére a mi életkorunkban teljesen inadekvát hisztivel reagálunk, idegesek leszünk, üvöltünk, bántunk, azzal nem elég, hogy fokozzuk a hisztit, de még mintát is mutatunk a gyerekeinknek. Azt a mintát, hogy ők jó úton járnak.
Azt most nem fogom leírni, hogy hogyan lehet egy hisztiből jól kijönni, elmondta azt már a szakmai szuperegom Peer Krisztina, meg ez a cikk nem is erről szól, hanem a gyerekkor kellemetlenségeinek elfogadásáról.
Amik vannak, nem vitatja ezt senki sem.
Egy gyerek komoly pszichés, fizikai és anyagi teher. De ahogy elfogadjuk, hogy óvodába és iskolába kell egy gyereket járatni, hogy adni kell neki születésnapi ajándékot, vagy ha beteg, akkor meg kell gyógyítani, hogy időnként új pelenkát kell rá tenni, úgy érdemes a lelki nehézségekre, életkori adottságokra és sajátosságokra is valahogy így tekinteni. Ehhez persze valamennyire azért fontos tudni, hogy mik is ezek a sajátosságok és mik azok, amik már túlmutatnak az életkorral együtt járó dolgokon.
Ahogy tehát a születésnaptól, úgy a hisztitől sem érdemes elmenekülni.
Sőt, azt gondolom, hogy még sokkal jobban tesszük, ha a születésnapokhoz hasonlóan a hisztiket is megszeretjük. A gyerekeinkkel együtt.
