Publicisztika

Lassan nyár, félidô, de nem mint a BEK-döntôben, itt nem futnak le a pályáról a csapatok, nincs frissítô, edzôi tanácsok, meghitt öltözôszag, itt csak a büdös van. Itt csak azt lehet tudni, hogy eltelt a fele, itt csak a pályaszélrôl lehet bekiabálni, hogy mi is történt eddig, mi történhet még, aztán majd megint eltelik annyi idô, mint eddig, és akkor majd megint jól megméretôdik minden. Ahogy száz nap után mérleget vonnak, úgy itt is mérlegel majd sok remekbe szabott hírlapíró, politológus, közkolbász és özv. Kodelka Pálné. Sok haszna persze ennek sem lesz, mert az ún. nagy társadalmi folyamatok köpnek ezekre a mérlegekre, a hivatásos és amatôr ítészi vélemények egyébként is tompán pukkannak légüres térben.

Néhány héttel ezelôtt még elkeseredett cikkben ostoroztam a szellemi élet hiányát ebben az országban. Azóta viszont lezajlott egy fontos vita, amelyben ismét alapvetô kérdésekrôl, azaz a szólásszabadság határairól, a demokrácia ellenségeinek szóláshoz való jogáról van szó. Négy évvel ezelôtt a Narancs hasábjain Balassa Péterrel, Szalai Pállal és Sükösd Miklóssal folytatott eszmecserénkben egyszer már kifejtettem errôl álláspontomat. Szerintem a liberális demokrácia abban különbözik szociális, nemzeti vagy egyszerűen többségi demokratikus társaitól, hogy a többség akaratát a szabadság alkotmányos elvei korlátozzák. Lehet, hogy a demokratikus társadalom többsége adott esetben lesittelné a homoszexuálisokat, betiltaná a pornográfiát, bezárná az AIDS-eseket stb., de ezeket az intézkedéseket mégsem hozhatja meg, mert még a többséget is korlátozzák az emberi szabadságjogok. Ha bizonyos csoportokat politikai és egyéb nézeteik kifejtésében törvényileg korlátoznak, azzal nemcsak a vita lehetséges tárgyait szűkítik le, hanem az államilag vezérelt tabusítással a liberális demokrácia lényegét sértik meg. Ezzel ugyanis nem engedik meg, hogy politikai álláspontok kikristályosítása (egyesek elvetése, mások elfogadása), tehát a közöttük való választás, a demokratikus társadalom felelôsen gondolkodó állampolgárai által, szabadon történjék meg.

A központi nyomozóhivatal felállításáról folytatott MSZP-SZDSZ-vitának a látszat ellenére is van tétje. Igaz, ellenzéki vélemények szerint minden le van vajazva: lesz nyomozóhivatal, a szabad demokraták izmozása arra megy ki, hogy ne legyen oly látványos a miniszterelnöki akarat érvényesülése. A Kuncze-féle módosító javaslat esetleges elfogadása eleve benne van a pakliban, állítják, s ezt az ügyet is annak bizonyítékaként emlegetik, hogy a kisebbik koalíciós párt elhatárolódási kísérletei egyre erôtlenebbek. Pedig az SZDSZ számára általában és Kuncze belügyminiszternek meg különösen nem mindegy, hogyan is záródik le ez az ügyecske. Van a dolognak egy olyan logikája - és Horn Gyulának az az ismert kóstolgatós természete -, hogy a kormányzati ciklus fele elérve, a Bokros-féle restrikciós csomag úgy, ahogy beteljesítve, külföldi renomé visszaszerezve (Horn az OECD-tagsággal, IMF-hitellel, javuló fizetési mérleggel, privatizációs bevétellel joggal verheti a mellét: itt történt valami), és a 98-as kampány célegyenesére lassan ráfordulva eljött az ideje egy igazi erôpróbának a kisebbik koalíciós partnerrel. Horn a maga kisszerű módján ügyes fiú: ô határozza meg a témát. Találni egy ügyet, ami az SZDSZ számára elfogadhatatlan, kiélezni a helyzetet, és a szabdemokraták nem tudnak jól kijönni belôle. Mert 1.: elfogadják a nyomozóhivatal felállítását, ez Kunczénak hallatlan presztízsveszteség; a rendôrség legjobb erôit átcsábítják, és a belügyi tevékenység egy hangsúlyos része kikerül a belügyminiszter ellenôrzése alól. Kuncze lemondhat, de ez a koalíció alapját roppantja meg, kitalálhatnak új liberális belügyminisztert, vagy Magyar Bálint lehet koalíciós helyettes, de ez mindenképpen vereség, ergo a helyes döntés a koalícióból való kilépés lehet. De 2.: ha nem fogadják el a nyomozóhivatal létrehozását, akkor is ki kell lépniük a koalícióból - öt magyar parlamenti párt fetrengene, visítozna a gyönyörűségtôl. És akkor ott fognak állni hülyén, két évet kormányozva, két évvel a választások elôtt, hogy hol is legyen a helyük egy bontakozó holdkóros összellenzéki szövetség és az akkor már gátját vesztett, korporatív-korrupt hajlamú egypárti kormány között. A közvélemény meg néz hülyén. A korábbi sűrű koalíciós konfliktusok hozzászoktatták a perpatvarhoz, és Horn ügyesen kommunikálja rendkívüli fôműsoridôs tévéshow-iban, hogy ugyan már, elvtársak, mi akárnánk a szépet meg a jót, glásznoszty is van, a peresztrojka is jól halad, csak ezek a belvárosi zsúrfiúk mindig pattognak. Tisztára, mint tíz év elôtt.

A közvélemény, sôt a sajtó egy része is úgy hiszi, hogy az adatvédelmi biztos kritikus összegzése a Nemzetbiztonsági Hivatal (NbH) úgynevezett biztonsági ellenôrzéseirôl - vadonatúj szenzáció. Egy újszülöttnek, persze, mint tudjuk, minden vicc új. A Magyar Nemzet (április 26-án) az adatvédelmi biztos közleménye alapján arról értesíti olvasóit, hogy a nemzetbiztonsági eljárás 797 személy esetében jogszabálysértô volt. Az ellenzéki lap feltehetôleg úgy véli, a jogsértés a mai kormány miniszterének sara: "a tények teljes körű feltárását" és "a személyes felelôsség körültekintô tisztázását" igényli. Meglehet, elfeledte, hogy egy évvel ezelôtt a felelôsségnek nemhogy a tisztázását, de még a megállapítását is - éppen az ellenzék akadályozta meg.

Nem biztos, hogy most már annyira sürgôs lenne eldönteni, hogy a magyarországi szervezett bűnözés összefonódott-e a politikával (tehát a politikusokkal, tehát, hogy például a keresztapa gyűrűjét az esküvôkön és egyéb rendezvényeken szájukkal illetik a pártok vezetô tisztségviselôi és a többi). Ha eddig nem ment, most már talán el sem kell kezdeni kideríteni az igazságot, erre a kis idôre.

A US News and World Report május 13-ra keltezett számában lapunk alkalmi szerzôje, Charles Fenyvesi és munkatársnôje, Victoria Pope a CIA és a KGB eddig zárolt dokumentumai közötti több hónapos kutatás alapján, nem csak két, egymástól független forrásra hivatkozva, arra a következtetésre jutott, hogy Raoul Wallenberg, a magyar zsidók tízezreit megmentô svéd diplomata a CIA jogelôdje, az OSS informátora volt. Munkájukat bizonyára lehet módszertani vagy forráskritikai alapon bírálat tárgyává tenni, de ismerve az amerikai sajtó alaposságát, nehéz feltételezni, már csak a ziccer nagysága miatt is, hogy akár a szerzôk, akár a szerkesztôség megkockáztatta volna a tévedés könnyen igazolható lehetôségét. A svéd külügyminisztérium tiltakozott, és cáfolta a hírt, aztán a magyarországi Raoul Wallenberg Egyesület ügyvivôje is a diplomata emlékének bemocskolásával, lejáratási szándékkal vádolta meg a szerzôket és a lapot. Hétfôn, lapzártánk idején a rádió Krónika című műsora már azzal jött, hogy Wallenberg valóban adott információt az OSS-nek, de soha nem fogadott el ezért áfás számlát, aztán meg azzal, hogy amerikai szakértôk szerint nem is Wallenbergrôl, hanem az amerikai menekültiroda svédországi képviselôjérôl van szó, vele tévesztették össze a diplomatát.