Bozóki András: Éljen a szabadság!

publikálva
1996/20. (05. 16.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Néhány héttel ezelôtt még elkeseredett cikkben ostoroztam a szellemi élet hiányát ebben az országban. Azóta viszont lezajlott egy fontos vita, amelyben ismét alapvetô kérdésekrôl, azaz a szólásszabadság határairól, a demokrácia ellenségeinek szóláshoz való jogáról van szó. Négy évvel ezelôtt a Narancs hasábjain Balassa Péterrel, Szalai Pállal és Sükösd Miklóssal folytatott eszmecserénkben egyszer már kifejtettem errôl álláspontomat. Szerintem a liberális demokrácia abban különbözik szociális, nemzeti vagy egyszerűen többségi demokratikus társaitól, hogy a többség akaratát a szabadság alkotmányos elvei korlátozzák. Lehet, hogy a demokratikus társadalom többsége adott esetben lesittelné a homoszexuálisokat, betiltaná a pornográfiát, bezárná az AIDS-eseket stb., de ezeket az intézkedéseket mégsem hozhatja meg, mert még a többséget is korlátozzák az emberi szabadságjogok. Ha bizonyos csoportokat politikai és egyéb nézeteik kifejtésében törvényileg korlátoznak, azzal nemcsak a vita lehetséges tárgyait szűkítik le, hanem az államilag vezérelt tabusítással a liberális demokrácia lényegét sértik meg. Ezzel ugyanis nem engedik meg, hogy politikai álláspontok kikristályosítása (egyesek elvetése, mások elfogadása), tehát a közöttük való választás, a demokratikus társadalom felelôsen gondolkodó állampolgárai által, szabadon történjék meg.

Néhány héttel ezelôtt még elkeseredett cikkben ostoroztam a szellemi élet hiányát ebben az országban. Azóta viszont lezajlott egy fontos vita, amelyben ismét alapvetô kérdésekrôl, azaz a szólásszabadság határairól, a demokrácia ellenségeinek szóláshoz való jogáról van szó. Négy évvel ezelôtt a Narancs hasábjain Balassa Péterrel, Szalai Pállal és Sükösd Miklóssal folytatott eszmecserénkben egyszer már kifejtettem errôl álláspontomat. Szerintem a liberális demokrácia abban különbözik szociális, nemzeti vagy egyszerűen többségi demokratikus társaitól, hogy a többség akaratát a szabadság alkotmányos elvei korlátozzák. Lehet, hogy a demokratikus társadalom többsége adott esetben lesittelné a homoszexuálisokat, betiltaná a pornográfiát, bezárná az AIDS-eseket stb., de ezeket az intézkedéseket mégsem hozhatja meg, mert még a többséget is korlátozzák az emberi szabadságjogok. Ha bizonyos csoportokat politikai és egyéb nézeteik kifejtésében törvényileg korlátoznak, azzal nemcsak a vita lehetséges tárgyait szűkítik le, hanem az államilag vezérelt tabusítással a liberális demokrácia lényegét sértik meg. Ezzel ugyanis nem engedik meg, hogy politikai álláspontok kikristályosítása (egyesek elvetése, mások elfogadása), tehát a közöttük való választás, a demokratikus társadalom felelôsen gondolkodó állampolgárai által, szabadon történjék meg.

A vita alapkérdésében tehát Kis Jánossal, Halmai Gáborral, Karsai Lászlóval, Schmidt Máriával, Seres Lászlóval, Fricz Tamással, Tamás Gáspár Miklóssal és Haraszti Miklóssal értek egyet. Elvileg sem értek egyet viszont azokkal, akik a véle-ménynyilvánítás szabadságát - így vagy úgy - korlátozni kívánják (Popper Péter, Bence György, Pelle János, Kende Péter, Bayer József, Eörsi István, Csalog Zsolt, Gadó György, Gellért Kis Gábor, Tôkéczki László, Rózsa György). Ebben a cikkben nem akarom megismételni a szólásszabadság elsôdlegessége melletti érveket, hanem néhány olyan tipikus érvet veszek sorra, amelyeket a szó-lásszabadság korlátozásának hívei emlegetnek.

Persze minden állam - még a legdemokratikusabb is - korlátozza a szólásszabadságot, például az államtitok, a katonai titkok vagy a többnyire nem definiált "nemzetbiztonsági érdekek" esetében. A liberálisoknak ez se nagyon tetszik, mert ezek a korlátozások az állam sokszor ellenôrizhetetlen befolyását növelik, de itt legalább nem politikai elvek és vélemények kifejtésének korlátozásáról van szó. Ezek a szabályok és elôírt viselkedési normák többnyire nem az állampolgárok teljes körét, hanem csupán az állami szolgálatot vállaló hivatalnokokat kötelezik.

"Szólásszabadság vs emberi méltóság"

A szólásszabadság korlátozását sürgetôk legkomolyabb érve az egyenlô emberi méltóság védelmére épül. Itt a liberális gondolkodás két tradíciójáról van szó. Ezen érvelés szerint a szabadság nem "negatív", hanem "pozitív" kategória, nem önmagában cél, hanem eszköze valaminek. Ha azonban feljogosítjuk az államot annak kijelölésére, hogy a szólásszabadság mire való és mire nem, minek lehet az eszköze és minek nem, ezzel már eleve korlátozzuk a szólásszabadságot. Az egyenlô emberi méltóság azonban individuális kategória: ennek kiterjesztô, kollektivista értelmezése a szólásszabadság korlátozása érdekében parttalanná és jogilag önkényesen alkalmazhatóvá teszi ezt a fogalmat. A liberalizmus nem a "semmibe" vezet: klasszikus mércéi John Locke óta a "Life, Liberty, Property" (élet, szabadság, tulajdon) kategóriái. A szabadság tehát adott esetben csak az élet és a tulajdon védelmében korlátozható.

"Ez nem Amerika"

A cenzúrapártiak másik kedvenc érve röviden úgy összegezhetô, hogy Amerikában ugyan lehet szabadság, de ez itt nem Amerika. "Ne keverjük össze, elvtársak, a szabadságot a szabadossággal!" Nekünk itt ne vetítsék le Scorsese Krisztus utolsó megkísértése című filmjét, mert mi még nem vagyunk erre elég érettek. Nekünk itt ne gyalázza a nemzeti címert az Új Hölgyfutár, ne gyalázza a hazát Petri György és Esterházy Péter. Ebben az országban csak Torgyán József gyalázhat másfél millió magyar állampolgárt: a liberális pártok szavazóit. Másfelôl viszont a kilencvenes évek Magyarországát kár lenne összekeverni a harmincas-negyvenes-ötvenes évek Németországával, az Anschluss utáni Ausztriával vagy a Horthy-Magyarországgal. Célszerű lenne végre megfontolni, hogy hol élünk: Weimarban, az összeomlás és a náci hatalomátvétel elôtt, vagy Budapesten, az Európai Unióhoz való csatlakozás elôtt. Nem tudok egyetérteni Rákosi Mátyásnak azzal a véleményével, hogy ez az ország a "tízmillió fasiszta" országa volna. Én például még nem találkoztam egyetlen élô fasisztával sem. Élô kommunistával viszont már találkoztam, kb. tíz évvel ezelôtt, de azóta valahogy ôk is kihaltak, vagy metamorfózison mentek át, s az eszme is kiment a divatból.

"Társadalmi higiénia"

Szomorúan látom, hogy Eörsi István is ott menetel azok táborában, akik az emberi méltóság védelmét állami erôszakkal kívánják garantálni. Azok táborában, akik a társadalmilag elszigetelt, másként gondolkodó kisebbség politikai "izgatásával" szemben a központi cenzúrában látják a megoldást. Azon állampártiak táborában, akik jobban bíznak a gumibotban, mint a felelôsen gondolkodni és cselekedni képes polgárokban. Eörsi István kitűnô író, remek publicista, melegszívű ember. Nem akarom bántani, mert még azt hiszi, pikkelek rá. (Egy tavalyi cikkemben Eörsinek a cenzúra intézménye iránti olthatatlan vonzalmán élcelôdtem, amivel szándékom ellenére sikerült vérig sértenem, s amiért most elnézést kérek tôle.)

De azért álljon meg e gyászos menet! Annak a gondolkodónak, aki a szólásszabadság kitüntetett helyét "értelmiségi elôítéletnek" nevezi, aligha lehetnek kristálytiszta fogalmai a liberális demokráciáról. Eddig azok, akik a szabadságjogok egy körét értelmiségi privilégiumként állították be, mindezt azért tették, hogy korlátozzák, netán megszüntessék a demokráciát, vagy új garnitúrával frissítsék föl a diktatúra élcsapatát (vö: "kulturális forradalom"). Vagy azok a lelkes, kedves, nyugati újbaloldali értelmiségiek (Susan Sontag, Hans Magnus Enzensberger) gondolkodtak valamikor így, akik a fejlett fogyasztói társadalom "formális", "velejéig rothadt" demokráciájából menekültek pár hónapra Kubába, Fidel Castro organikus, szubsztantív, radikális "demokráciájába". Vagy olyanok, mint Bertolt Brecht, akik megundorodván a nyugati kultúrmocsoktól (értsd: saját, nyugati sikertelenségüktôl), Walter Ulbricht NDK-jában kerestek menedéket, de nyugati állampolgárságukról és svájci bankszámlájukról azért nem mondtak le. Remélem, Eörsi nem gondolja komolyan, hogy az 1989-es Tienanmen téri tüntetéssorozat (és benne a New York-i Szabadság-szobor habszivacs másának fölállítása) pusztán egy - a nyugati felforgató propaganda által megtévesztett - elôítéletes fiatal értelmiségi csoport akciója volt, intellektuális privilégiumok megszerzése céljából.

Nem akarom elhinni, hogy Eörsi István saját, a demokratikus ellenzékben a szólásszabadságért folytatott több évtizedes küzdelmét most hirtelen átértékeli, ráébredvén, hogy pusztán egy értelmiségi elôítélet rabja volt. (Ha ezt Szirmai István, Aczél György, Tóth Dezsô és Pándi Pál megérhette volna! De azért E. Fehér Pál, Szerdahelyi István, Fekete Sándor és Berecz János, gondolom, így is elégedett Eörsi levezetésével.) De Eörsinek ez a megejtô szerénysége indokolatlan. Ismerjük el: ô 1956 óta igenis a magyar szabadságért küzdött.

A "társadalmi higiéniára" való hivatkozás egyébként azért problematikus, mert éppen a nácik érvkészletét idézi. (A nácik is mindent elkövettek azért, hogy a holocaustot a lehetô "leghigiénikusabban" hajtsák végre.) A "társadalmi higiénia" védelmében azonban nemcsak a náci beszéddel, hanem a komcsik, a radikális feministák, a homoszexuálisok, a pornófogyasztók, az AIDS-esek, a cigányok, a lukácsisták (és más tetszôleges csoportok) beszédének büntetôjogi tiltása mellett is érvelni lehetne. Épp ezért nem tudok egyetérteni Eörsi Istvánnak a demokrácia sterilizálására irányuló törekvésével. Mint liberális demokrata, fontosnak és elismerendônek tartom Eörsi Istvánnak azt a jogát, hogy bármikor tüntethessen olyan, a polgári demokráciával szemben álló gondolkodók szobrainak eltávolítása ellen, mint Marx, Engels vagy Lukács. Megnyugvással tölt el: demokráciánk olyan erôs, hogy Eörsi István nyilvánosan kifejezheti szolidaritását a demokrácia esküdt ellenségeivel. A fiatal magyar demokrácia nem koraszülött: nincs szüksége arra, hogy a cenzúra inkubátorába helyezzék és mesterségesen táplálják.

Gyakorlati tennivalók

Ahelyett, hogy azon mesterkednénk, miként nyilváníthatnánk a "nyilvánvaló és közvetlen veszélyt" nem jelentô gyűlöletbeszédet automatikusan tiltandó "beszédaktussá", arra kellene törekednünk, hogy például a jogalkotás és a jogalkalmazás világos és logikusan követhetô szabályokon nyugodjék. Ronald Dworkinnal folytatott vitájában a feminista Catherine MacKinnon is azért érvelt a pornográfia betiltása mellett, mert szerinte ott olyan erôszakot generáló aktusokról van szó, amelyek nem védhetôk a szabad véleménynyilvánítás jogára való hivatkozással. Ahol pedig "aktusok" vannak - érvel MacKinnon és Torgyán -, ott ne lehessen hivatkozni az "önmegvalósítás" és a "művészi önkifejezés" szabadságára. Annak megállapítására, hogy melyik beszéd nyilvánítható "beszédaktussá" - a társadalomra való aktuális veszélyességétôl függetlenül -, illetve melyik beszéd tekinthetô "objektíve" "gyűlöletkeltésre alkalmasnak", újból fel kellene találnunk az orwelli gondolatrendôrséget. Persze ebben az esetben a nagyobb gondolatbűntények hatékony leleplezése érdekében feltétlenül be kellene vezetni a közvetlenül miniszterelnöki alárendeltségben működô Központi Gondolatnyomozó Hivatalt.

Az igaz, hogy nem rendôrállamban, hanem demokratikus jogállamban élünk, s nincs okunk arra, hogy az állami hatalmat eleve elutasítsuk. A jogállam azonban jogokon és nem értelmezhetetlen és önkényességre alkalmat adó szabálytörmelékeken nyugszik. Egy jogállam Nemzetbiztonsági Hivatalának például kínosan ügyelnie kell arra, hogy a jog szigorú betartásával nyerje vissza a gyanakvó állampolgárok elvesztett bizalmát. Ha több száz esetben megsérti a reá vonatkozó még egyértelmű szabályokat is, miért gondolnák polgáraink a demokratikus köztársaság államáról, hogy az a szólásszabadság védelmének egyedüli letéteményese, a szabadság pôre ôre?

A polgárjogi mozgalmak részei a demokráciának, részvételükkel formálódik ki a demokratikus politikai közösség. Ha nem lennének a zöldek, még komolyabban aggódhatnánk az állami atommonopólium miatt. Akkor demokráciánkat az atomhulladékok mellé temethetnénk a sírba. Tamás Gáspár Miklósnak igaza van: mi, polgárok is tehetünk valamit szabadságunk megôrzéséért. Persze az a legjobb, ha ehhez nem kell köztéri rongálást és garázdaságot elkövetni. Ha nem kellene a permanens antifasizmus dobpergésében élni. Az lenne a legjobb, ha Michael Oakeshott, Leo Strauss és Allan Bloom hívei nem kerülnének olyan pikáns helyzetbe, hogy a kreuzbergi autonómok eszköztárát kelljen propagálniuk. Ha nem bújna ki az anarchistaszög a liberálkonzervatív zsákból.

Ebbôl a vitából kiderült, hogy a gyűlöletbeszéd problémája fôként a liberálisok számára fontos elvi kérdés. Szocialista partnereink igazából nem sokat lacafacáznának; pragmatikusan lesittelnék az egész "gyűlöletkeltésre alkalmas" bagázst, úgy, ahogy van. Számukra a szólásszabadság ügye puszta doktrinerkedés. Nemzeti konzervatív barátainknak a probléma nem lehetett égetô, mert a vitához nem sikerült egyetlen értékelhetô gondolatmenettel sem hozzájárulniuk. Számukra ez a vita a semmibe vezetett. Oda is jutottak.

Liberális demokrataként természetesen - már csak "hivatalból" is - antifasiszta és antikommunista vagyok. Szemben állok az antidemokrata nézetek képviselôivel. De kicsit unom már, hogy még mindig errôl van szó. Posztfasiszta és posztkommunista világban élünk, és jó lenne, ha a politikához való viszonyunkat ma már nem az 1944-es és 1948-as történeti törésvonalak határoznák meg, hanem a konszolidálódó demokrácia aktuális kérdéseire adott elvi válaszaink.

publikálva
1996/20. (05. 16.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Narancs

Blog

még több cikk