A múlt héten például a Freedom House nevű washingtoni alapítvány közölte véleményét, mint rendesen, a világ és benne a sajtó állapotáról, és annak szabadságfokáról a különbözô országokban. Magyarország a sajtószabadság szempontjából a "közepesen szabad" minôsítést kapta, ami, hm, nem éppen kedvezô a magyar médiára nézve. Freedom House-ék véleménye szerint - a magyar napisajtó híradásai alapján tájékozódva - az a baj a magyar médiával, hogy túlzottan erôs még mindig az egyes politikai pártokhoz való kötôdés, hogy az újságírók még mindig saját pártpreferenciáik szerint tudósítanak és a többi, és a többi. Freedom House-ék persze pedzenek valamit, látunk mi is pártérdeket szolgáló laptársakat, a szélsôjobboldali pártocskák kváziorgánumait, finoman konzervatív, magában a jobboldaliságot éppen megtapasztaló párt mellé sorakozó patinás napilapot és elrózsaszínesedô országos lapot, amely már kiált a szocialista napilap címkéért, sôt, olykor a "Világ proletárjai, egyesüljetek!" is felsejlik. Ez mind igaz, de bizonyos, a miénknél jelentôsen cizelláltabb demokráciákban is van fazonja politikailag is a sajtótermékek jó részének, ha pedig netán az helyenként egyik vagy másik politikai párt véleményével egybeszalad, akkor már rá lehetne verni, hogy csakis a pártigricek nyomatják a zagyvát a Központi Bizottság szócsövében vagy az alapszervi értesítôben; a mérettôl függôen.
Van, amit a Freedom House-ék nem látnak ebben a magyar médiában. Ez pedig súlyosabb, mint amirôl megemlékeznek, sôt, súlyosabb a két évvel ezelôtti helyzetnél is: a kimondott, leírt szónak nincsen következménye. A szólás- és sajtószabadság alapjait kérdôjelezi meg, hogy történhet bármi - a sajtó leleplezhet, oknyomozhat, tényfeltárhat, közölhet vérbe mártott tollal írt publicisztikát -, akkor se lesz semmi. Mondjon valaki csak egy esetet is, amikor az utóbbi idôben valamilyen sajtóközlemény nyomán végigvitt ügy lett valamibôl! Hol van már a Duna-gate!? Amikor lecsukták a maffiózót, az APEH áfa-csaláson érte az áfa-csalót, lekapcsolták a megvesztegetôt vagy a megvesztegetettet, leváltották a fontos közintézmény vagyonfelmérésére törvényellenesen megbízást adó minisztert. Maximum az érintett maffiózók, áfa-csalók, megvesztegetôk és miniszterek kicsit duzzogtak a hírt közlô sajtószervre, esetleg néhány elmebeteg, parlamenti napirend elôtti felszólaló napirend elôtt felszólalt, de a csütörtöki kormányülésig, s pláne a péntek esti miniszterelnöki kártyapartiig, nem hallatszott "fel" ezeknek az üzenete. Mert beszélnek itt a sajtómonopolizálódás veszélyeirôl, pártosságról, a gazdasági recesszió és az elszegényedés hatásáról, a magyar sajtó legnagyobb problémája most nem ez. A legnagyobb probléma az a légüres tér, amelyben a sajtó megpróbál sajtóként - tehát nem szócsôként, pulpitusként, cirkuszként, pletykás infotainment-ként - szerepelni, de az igazi játékosok max. lesajnáló mosollyal pillantanak rá, mer´ ugyanmá´, hát láttak ôk má´ karón varjút, tudják ôk, mit ér a köz-, privát és pletykamédiában megpörgetett csinbum-cirkusz, elül a dolog, nincsenek már konok emberek, Karthágót sincs miért elpusztítani, lecsillapszik, elkenôdik, mint két deka nyálkás takony.
Márpedig a nyilvánosság ereje, formátumos nyomtatott és elektronikus sajtó nélkül annyit ér a demokrácia, amennyit maga a szó jelent: a többség szavazatával megválasztott uralmi szerveket, azt slussz, ezzel vége is, pedig jelenthetne többet is. Ez az utolsó két év fejleménye, és szomorú, hogy a sajtó kevésbé találja helyét ebben a felállásban, mint a megelôzô négy év kormányzati lúdvérc idején, amikor persze egyszerű volt találni valami mulatságosat a státusférfiak idétlenkedésében, minden megmozdulásukban benne volt a közröhej lehetôsége. Ma a köz ügyeinek egy része sokkal jobban, olajozottabban, görcsmentesebben megy, viszont elôkerültek komálósok az "ifjúsági mozgalomból", ötker KISZ-biz., reformértelmiségiek és nómenklatúra-burzsoázia, a sajtóbefolyásolás módszereinek régi-új technikusai.
Félidô, de a csapatok nem futnak le, nincs edzôi biztatás, öltözôszag, csak a büdös.
