Szegény kém

A US News and World Report május 13-ra keltezett számában lapunk alkalmi szerzôje, Charles Fenyvesi és munkatársnôje, Victoria Pope a CIA és a KGB eddig zárolt dokumentumai közötti több hónapos kutatás alapján, nem csak két, egymástól független forrásra hivatkozva, arra a következtetésre jutott, hogy Raoul Wallenberg, a magyar zsidók tízezreit megmentô svéd diplomata a CIA jogelôdje, az OSS informátora volt. Munkájukat bizonyára lehet módszertani vagy forráskritikai alapon bírálat tárgyává tenni, de ismerve az amerikai sajtó alaposságát, nehéz feltételezni, már csak a ziccer nagysága miatt is, hogy akár a szerzôk, akár a szerkesztôség megkockáztatta volna a tévedés könnyen igazolható lehetôségét. A svéd külügyminisztérium tiltakozott, és cáfolta a hírt, aztán a magyarországi Raoul Wallenberg Egyesület ügyvivôje is a diplomata emlékének bemocskolásával, lejáratási szándékkal vádolta meg a szerzôket és a lapot. Hétfôn, lapzártánk idején a rádió Krónika című műsora már azzal jött, hogy Wallenberg valóban adott információt az OSS-nek, de soha nem fogadott el ezért áfás számlát, aztán meg azzal, hogy amerikai szakértôk szerint nem is Wallenbergrôl, hanem az amerikai menekültiroda svédországi képviselôjérôl van szó, vele tévesztették össze a diplomatát.

Az, hogy Wallenberg a történettudomány által nem bizonyítottan, de újságcikknyi bizonyítékkal megtámogatva esetleg adott információkat az amerikai hírszerzésnek a második világháború során, kell-e, hogy megváltoztassa a róla kialakított képet? Változtat-e ezen, ha hidegháborús megfogalmazással le-amerikai-kémezzük, bár pénzt nem vett fel - igaz, nagy szüksége nem is lehetett rá, hiszen családja akkor is, ma is Svédország egyik legtehetôsebb konszerntulajdonosa volt -, ergo nem is nettó kém volt, hanem a legnagyobb valószínűséggel lelkiismereti-etikai okból adott információkat az amerikaiaknak. Lelkiismeret persze annyiféle, ahány lélek; Kim Philbyrôl vagy a cambridge-i csoportról is mondhatni, hogy kommunista meggyôzôdésük taszította ôket a KGB jogelôdjeinek karjaiba. Az angolok joggal mondják Philbyre és társaira, hogy ôk háborúban álló hazájukról adtak információt az ellenségnek - a hitlerájjal szövetséges Szovjetuniónak -, majd 1941 után egy szövetséges, ám jól tudhatóan totalitárius diktatúra számára. Wallenberggel ez - feltéve, de meg nem engedve Fenyvesiék állítását - nem eshetett meg. Hazája nem volt hadviselô fél, és abban a háborúban úgy kellett Németország ellen harcolni, hogy az egyik szövetséges a világtörténelem egyik legpusztítóbb diktatúrája volt, amellyel a késôbbi konfliktus, hogy így fogalmazzunk - és ezt Wallenberg késôbbi, máig felderítetlen sorsa is bizonyítja -, genetikusan kódolva volt. Akár így, akár úgy: nincs okunk kételkedni, hogy Wallenberg annak a háborúnak egyik legnagyobb hôse volt!