Magyar Narancs: „62 éves vagy, baszd meg, tedd túl magad az apádon” – üzented Orbán Viktornak a Polgári Ellenállás tüntetésén. Sokan idézték azóta is, sokan felszisszentek rajta. Miért gondolod, hogy lelki hiány áll a miniszterelnök viselkedése mögött?
Borsi Bálint: Hajlok az irodalmi olvasatokra, hiszen költő vagyok, irodalmár. Sokan pénzzel magyarázzák a hatalomvágyat, de nyilvánvaló, hogy a pénz csak eszköz, a mélyben pedig más lelki motiváció húzódik: a kontroll iránti szükséglet. Volt időnk megfigyelni Orbán Viktort, itt van a nyakunkon lassan negyven éve, és nem kell pszichológusnak lenni ahhoz, hogy lássuk, mit tesz az emberrel, ha ennyi ideig van hatalomban. És mindenáron ott akar lenni. A hírhedt Fekete Doboz-interjúban elmesélte, hogy apja verte, földre vitte, amikor vitájuk támadt, a végén azt is hozzátette: „győzött az erősebb”. Ez az élmény és az abból eredő győzelmi kényszer szerintem azóta is meghatározza őt, és így minket is. Tudom, hogy sokak számára kínos ez a vulgárpszichologizálás, magam is sokat gondolkodtam rajta, hogy kihúzom a beszédből. De tizenöt év „nemzeti együttműködés” után ennyit talán megengedhettem magunknak.
MN: Azt is mondtad: „Lassan mi is túltesszük magunkat rajtad”. Mire gondoltál pontosan?
BB: Orbán olyanná vált, mint egy abuzív apafigura: sokak fejében ő testesíti meg az erős, jutalmazó és büntető apát, és az ország jelentős része rezonál erre a tudatosan felépített képre. Vagy hát eddig rezonáltunk rá... Orbán fölénk magasodott, kialakult róla egy képzet, miszerint leválthatatlan, pótolhatatlan. A karakterét sok tartóoszlop biztosítja: a Nagy Imre újratemetésén mondott beszéde nyomán demokratikus ikon, de szívós, mint a keleti diktátorok. Olyan, mint egy szobor, de mintha már repedezne. Készül összeomlani.
MN: Ebben a rendszerben élted végig a felnőtté válásodat, még nem voltál nagykorú a „fülkeforradalom” idején. Hogyan hatott ez a rendszer erre a nemzedékre?
BB: Csak utólag tűnik fel, hogy mennyire optimista időszakban nőttünk fel. A rendszerváltás után, a kétezres évek elején magától értetődőnek tűnt, hogy ez egy demokratikus váltógazdaság, ahol a politikai erők – bár nem tökéletesek – leválthatók. Úgy hittük, a monolit rendszerek ideje lejárt, ezért az első és második kétharmad nem is okozott azonnal gyomorgörcsöt. De a nagyapám, Ranschburg Jenő arról beszélt utolsó interjújában: ne reméljük, hogy Orbán Viktort demokratikus úton el lehet majd távolítani. Pedig ő 2011-ben halt meg, még keveset látott abból, ami aztán történt.
MN: Tavaly jelent meg első köteted Itt majd más lakik címmel. Ám ebből nem úgy tűnik, hogy közéleti vagy politikai költő lennél. Hogy érezted magad a Petőfi-szerepben?
BB: Ha valaki a kulturális szférából érkezik, természetes reflexe az óvatosság. De mindaz, ami Magyarországon történik, már nem csak a társadalomtudósok, az értelmiségiek, a közgazdászok és a jogi aktivisták problémája, hanem mindannyiunké. Ilyen kiélezett helyzetben azoknak is meg kell szólalni, akik a saját szubjektív megélésükről tudnak beszélni.
MN: Nem költőként álltál ott, inkább polgárként?
BB: Igen, hiszen az én költészetem, nem közéleti, inkább közérzeti. Kevés olyan verset ismerek, ami direkt, de ízlésesen foglalkozik politikával. Engem is másfajta esztétika vonz.
MN: Pedig ismerünk ilyen verseket. Faludy György címezte Kádár Jánosnak: „Egy országot toltál át Ázsiába.” Kemény István Búcsúlevele úgy kezdődött: „Édes hazám, szerettelek...” Manapság mennyire szól bele a költészet a közéletbe?
BB: A valódi kérdés inkább az, hogy olvasnak-e egyáltalán verset az emberek. Lehet, hogy van valamiféle reneszánsza, és pont a közéleti töltetű versek könnyebben futnak be karriert a közösségi médiában, de én nem tudnám kimutatni, hogy van-e ezeknek véleményformáló hatása. Persze ismerjük az ikonikus példákat, ott van az Egy mondat a zsarnokságról, József Attila néhány verse, az említett Faludy és Kemény. De nekem nincsenek illúzióim, a költészet rövid távon nem dönt meg rendszereket, azt sem tudom, hogy hányak gondolkodását formálja. Talán hosszú távon többeket? Bízzunk benne.
MN: Honnan ered a te költői ambíciód?
BB: Nagyon korán elkezdtem verseket írni, a szövegek mindig is érdekeltek, olyan családból jövök, ahol ennek presztízse volt. Az, hogy komolyabban foglalkozzak a költészettel – és kimondjam magamról, hogy „költő vagyok” –, később jött. Ez amúgy egy nehezen kimondható dolog, van valami furcsán patetikus ebben a szóban: költő. Komolyabban az egyetem alatt kezdtem el írni, Géher István László líraműhelyében.
MN: A kötet ajánlásában Varró Dani is megemlíti, hogy te rímelsz, ám mintha némi gyanakvás övezné azokat, akik hagyományos versformákkal dolgoztak.
BB: Pedig a forma is tartalom, a játékosság, a nyelvi megmunkáltság, ami ezekben a kötött formákban rejlik, nem puszta díszítés, hanem maga is jelentés. Engem biztosan nem köt meg a „rímkényszer”, sőt, inkább segít az önkifejezésben. Nagyon sok asszociáció, kép vagy gondolat éppen a rímek keresése közben születik meg a fejemben.
MN: Hogyan kerültél az Önkényes Mérvadó című műsorba? Szerintem sokan ott találkoztak először veled.
BB: Pár évvel ezelőtt, egy kerekasztal-beszélgetésen ismerkedtem meg Puzsér Róberttel, aki már akkor mesélt egy nagyobb projektjéről – később ez lett az Inga kávézó és rendezvénytér –, embereket keresett, akik szívesen vinnének ott műsorokat, kulturális projekteket. Néhány héttel később tényleg felhívott, a megvalósulás sokáig húzódott, a kapcsolat viszont megmaradt. Így hívott be az Önkényes Mérvadó műsorainak, kispadosnak, ha valaki lebetegedett. Mostanra szinte visszajáró vendég lettem.
MN: És gyakran előfordul, hogy összekevernek Azahriah-val?
BB: Korábban egyáltalán nem, de azóta már nagyon sokszor...
MN: Hiszen az egyik műsor után a Pesti Srácok oldalán született egy lejárató cikk Azahriahról. A kormánypárti orgánum szerzője azt hitte rád, hogy az énekes vagy.
BB: A kommentszekció vezette félre, ahol a nézők viccesen beírták, hogy én vagyok Azahriah. Ő meg komolyan vette.
MN: Az igaz, hogy egy környékről származtok, mindketten palotaiak vagytok.
BB: Én is lokálpatriótának mondom magam, nagyon szeretem ezt a környéket, a miliőt, imádom a paneleket, meg a kisboltok előtt iszogató, dohányzó bácsikat, néniket. Ott is laktam először életemben. Egy ideig laktam a belvárosban is, de nekem ez a természetes közegem.
MN: Az előbb elejtettél egy megjegyzést arról, hogy Ranschburg Jenő a nagyapád.
BB: Igen, eddig nem hangsúlyoztam, mert bár nagyon büszke vagyok erre a tényre, mindig viszolyogtam attól, hogy ezt előnyömre fordítsam. Noha ő nem elsősorban költőként él az emberek emlékezetében, megjelent egy verseskötete, amit én nagyon szeretek. Kevesen ismerik, de szerintem nagyon jó, egy felnőtt gyerekverses kötet, Gyerekségek a címe. Stilisztikailag nincs is messze attól, amit én csinálok.
MN: Milyen szerepet szánsz magadnak a Polgári Ellenállásban, amit Puzsér Róbert meghirdetett? Úgy nyilatkozott nekünk, edukatív demonstrációkat tervez.
BB: Nekem tetszik, amit kitalált. Ha hív, hogy mondjak beszédet, beszéljek valamelyik témáról, amiben tudok valami értelmeset vagy érdekeset hozzátenni, akkor megyek. Azt gondolom, hogy ez a mozgalom egyfajta attitűdöt jelent, általános éberséget, igényt arra, hogy az ember kimondja, amit gondol.
MN: Mit érzel, ha arra gondolsz, hogy a NER szinte a teljes fiatalkorodat kitölti?
BB: Bennem nagyon-nagyon sok frusztrációt okoz, idegesít, hogy nem élhetek nyugodtabb életet, ahol egyszerűen tanítok, amit egyébként nagyon szeretek. Magyar-angol tanár vagyok, számos iskolában dolgoztam már, kipróbáltam elég sok mindent, reménykedve, hogy talán az egyik jobb lesz, mint a másik, de a problémák annyira alapvetőek, gyökeresek, minden oktatási formában jelen vannak. Voltam gimnáziumban, szakközépben, Waldorf iskolában, alapítványi suliban is. Pedig ez egy olyan pálya, ami nagyon közel áll hozzám.
MN: Ennyi munkahelyed volt már ebben az elmúlt pár évben?
BB: Elég sűrűn váltogattam, de ez manapság ez nem ritka a tanári pályán. Az elmúlt évben elnyertem a Móricz Zsigmond-ösztöndíjat, ami lehetővé tette, hogy kevesebbet tanítsak, aktívabb legyek az irodalmi életben és írjak. Most éppen óraadó vagyok.
Sokkal komfortosabb lenne, ha „csak” ennyi lennék, költő és tanár, és nem kell tízezrek előtt beszélnem a Kossuth téren. Persze nem akarok úgy tenni, mintha kényszer lenne, ha az emberben van egy kis exhibicionizmus, vágyik rá, hogy sokan bólogassanak a szavaira, tapsoljanak, amikor mond valami erőset, de az én lelki alkatomhoz sokkal jobban passzolna egy nyugodtabb, csendesebb élet. Csak ehhez az kellene, hogy ne legyen folyamatosan „cseszegetve” az ember.
MN: Mire gondolsz?
BB: Iványi Gábor egyházának iskolájában önkéntes tanárként tanítottam, amit Orbán Viktor személyes sértettségének okán bezáratott a Fidesz. (A MET Hős utcai iskoláját a fideszes Sára Botond vezette kormányhivatal záratta be – a szerk.) Láthattam, hogy milyen nehéz helyzetben lévő gyerekeknek nyílik egy pici lehetősége a társadalmi reintegrációra, azt is, hogy ezek a gyerekek a magyarórákon elképesztően hálás közönség voltak. Természetesen nem várhattam el tőlük, hogy minden tekintet rám szegeződjön és vaskos könyveket vegyünk át. De ha érezték, hogy egy kicsit is figyelek rájuk, hogy tényleg érdekel, mi történik velük, akkor megnyertem őket. Az élethelyzetükből fakadóan sokszor egyik napról a másikra eltűntek, nem tudtuk, hol vannak, volt, hogy elő se kerültek. Voltak gondok, a szegénység, a lakhatási körülményeik. De nem „ettek meg élve”, sőt, könnyebben megszereztem a figyelmüket, mint jómódúbb iskolákban.
És akkor ennek pitiáner módon, az évnyitó előtt egy héttel húz keresztbe a kormány. Ezek szörnyen fájdalmas dolgok, amik ellen fel kell szólalnom.
