Lapzártánk előtti pénteken az agrártárca hivatalosan is elkönyvelte azt, amit mindenki tudott: az ország egész területét rendkívüli aszály sújtja. A vis maior helyzet bejelentésének gyakorlati következménye az lesz, hogy az érintett gazdaságok élhetnek a részben saját befizetéseikből, részben az állami keretből kialakított katasztrófaalap kárenyhítési lehetőségeiből. Az újabb, immár riasztóan csapadékmentes tavasz ezentúl alighanem újragondoltatja az illetékesekkel a globális és helyi klímaváltozásra adható válaszokat. Bőven akadna min töprengeni.
Enyhítik
A tények a következők. A "szokásosan aszálymentes" szigetnek tekinthető Alpokalja, Nyugat-Dunántúl kivételével az ország egész területén 500-800 milliméter természetes csapadék hiányzik a földekről (hivatalosan akkor van aszályos év, ha az esztendei összcsapadék nem éri el az 500 millimétert). És mivel a szárazság rendkívüli meleggel is párosult, helyenként egész táblányi növényi kultúrák pusztultak el. A károk pontos összegével kapcsolatban a szaktárca egyelőre tartja magát a kötelező óvatosság elvéhez, és nem foglal állást, a két legnagyobb ágazati érdekvédelmi szervezet, a Mezőgazdasági Szövetkezők és Termelők Országos Szövetsége, valamint a Magyar Gazdakörök Országos Szövetsége egybehangzóan százmilliárdos nagyságrendű kiesésről beszél.
Ezzel szemben igencsak soványka kárenyhítésre van lehetőség, és ezt a szaktárca maga is elismeri. "Országos aszály ellen nem létezik, vagy csak horribilis összegekért lenne működtethető hatékony stratégia" - nyilatkozta Gőgös Zoltán, az ágazati minisztérium államtitkára. Az idei évtől a regisztrált agrárvállalkozásoknak mindenesetre kötelezően be kellett lépniük a nemzeti agrárkár-enyhítési rendszerbe. Befizetéseik összegét - gyümölcsös hektárja után kétezer, szántóföldi növények esetében nyolcszáz forint a díj - ugyanannyival kiegészítve működteti az állam az így létrejövő, nagyjából ötmilliárd forintos katasztrófaalapot, amely az aszály mellett a fagy és a belvíz esetén is nyújthat némi segítséget. Kárenyhítés egyébként annak jár, akinek az elemi csapás a korábbi termelési évek átlagához képest legalább harminc százalékos árbevétel-kiesést okoz, és a kárpótlás teljes körű sem lehet: legfeljebb a számított hozam nyolcvan százalékát kaphatja meg az aszályverte termelő. ('stermelőknek egyébként nem kötelező belépni a rendszerbe, de ha csatlakoznak, enyhítés nekik is jár - ezt azonban eddig csak néhány százalékuk, összesen nagyjából tizenkétezer gazda vállalta.) A minisztérium az igazolt, öszszességében a rendelkezésre álló keretnél nyilvánvalóan lényegesen nagyobb összegű kárérték alapján "visszaarányosít" majd, és így fizet majd decemberben - a gazdák számára szinte biztosan aprópénzszámba vehető tételeket.
Az aszály elleni legkézenfekvőbb közvetlen védekezés az öntözés (helyesebben a vízpótlás, de erről majd később) - lenne, ám a számok mást mutatnak. A KSH adatai szerint hazánkban a vízjogilag engedélyezett öntözhető terület nagysága 220-230 ezer hektár között változott az utóbbi években. Ez a mezőgazdaságilag művelt területként nyilvántartott 5,8 millió hektárnak négy százaléka sincs. Ráadásul még a műszakilag megfelelően berendezett és kellő vízkészlettel is rendelkező területeken sem öntöznek rendszeresen - az utóbbi évtized legaszályosabb esztendejének tartott 2003-ban is csak az öntözhető terület 56,2 százalékán működtek a szivattyúk és a szórófejek. Az ok prózai: hiába nincs már két éve állami vízkészlet-használati díj, a rendszer magas beszerzési-üzemeltetési költségeit csak a valóban nagy árbevételű növényi kultúrák (csemegekukorica, burgonya, szántóföldi zöldségfélék, csemegeborsó stb.) képesek kitermelni.
Semmiből datolya
És e ponton lényeges, gazdálkodásfilozófiai mélységű kérdéshez érkeztünk. A szaktudomány ugyanis azt, amit a köznyelv általánosságban öntözésként emleget, két markáns irányvonalra bontja. Az elsőbe tartoznak a természetes víz pótlása céljából kiépített rendszerek - hisz száraz földből nem nő mag. A nedvességre ezen esetekben a vegetáció puszta beindításához és életben tartásához van szükség. A másik - és az eddigi magyar megoldásokra ez volt jellemző - esetben a fő cél a hozam és ezzel a haszon növelése. Ilyenkor kezdődik a mérlegelés: vajon megéri-e a drága üzemű öntözőrendszert működtetni vagy sem? Egyre több hidrológus, környezetvédő és agrárszakember véli úgy, hogy - mivel a klímaváltozás elől elfutni nem lehet, az élelemtermelés viszont kikerülhetetlen szükséglet - a tényleges helyzet az előbbi változat felé tereli majd a teljes magyar agrárgazdaságot; és ez pedig a hazai "vízfogalmat" is erőteljesen átértékelteti. Nagy kár, hogy erre alighanem sokat kell még várni.
A mostani csapadékhiányos években sok szó esik az izraeli példáról: adott egy ország, ahol évekig nem egyszerűen ritka vendég az eső, hanem szó szerint évekig nincs csapadék, ám egyes agrártermékekből (főként gyümölcsből és zöldségből) mégis hatékony exportőrként van jelen a nemzetközi piacokon. Nos, az elmúlt évtizedekben - gyakorlatilag Izrael állam megalakulása óta - az ország hihetetlenül komoly technikai és technológiai fejlesztést hajtott végre a "szuperintenzíven takarékos" öntözési rendszerek területén. Magyar szemmel elképesztő az a takarékosság, amivel a vizet kezelik. Szinte növényre bontva, csak a legszükségesebb, milliliterekre bontott mennyiségekben adagolják; dréncső tekereg a datolyacserje körül, precíziós, számítógép vezérelte klímában növekszik az üvegházi paprika. Gyorsan tegyük hozzá: mindezekben sok milliárd fejlesztésre költött dollár köszön vissza. Izrael ezt a világelső technológiát legalább ötven országba adta el, és jelen van Magyarországon is. A fejlesztés kényszerűségből fakadt: az ország teljes éves vízkészlete annyi, mint amennyi a Duna tavaszi áradásakor egy óra alatt lefolyik - hogy dr. Ozer Krammer, az izraeli nagykövetség mezőgazdasági tanácsosa szemléletes hasonlatával éljünk.
A szkeptikusok erre persze rögtön mondhatják, na igen, de a vízhiány az egész Közel-Keletet jellemzi, volt a térségben már többször "vízválság", s e problémakör jelentette nem egy béketárgyalás-sorozat egyik legrágósabb falatját is. Itt pedig mi még nem tartunk. Vagy hangsúlyozhatjuk másképpen is: még nem tartunk itt. De azért mégis vannak már tünetek, amelyekkel végre komolyabban kéne számolni.
Az 1900 óta rendelkezésre álló hivatalos meteorológiai-hidrológiai adatok szerint az elmúlt húsz esztendőben egyértelműen nőtt a "rendkívül aszályosnak" minősített évek aránya. Ilyen volt 1990, 1992, 1993, 2000, 2003, és lesz immár biztosan az idei; miközben az előző több mint fél évszázadban öszszesen hat ilyen volt. Ráadásul 2009 külön is megmutatta térségünk időjárásának és vízforgalmának egyre szeszélyesebb voltát: január közepétől március elejéig a belvíz okozott komoly gondokat, aztán pedig beköszöntött a súlyos szárazság. Ezt a változóban lévő helyzetet pedig a szakzsargon szerint "passzív vízgazdálkodással" kezeli az ország. Gátakat építünk belvíz ellen, és tudomásul vesszük, hogy gazdasági értelemben csak a nagy (pénz)hozamú kultúrákban érdemes foglalkozni az öntözéssel. A fő baj, hogy az általános gondolkodás is csak erre a két területre szűkül.
Távoli a jövő
Pedig elvileg lenne hosszú távú hivatalos elképzelés is az egyre szorítóbb helyzet kezelésére, úgy hívják, hogy Nemzeti Aszály Stratégia. A kormány erről szóló elfogadó határozata 2005-ben született meg, többévi tudományos igényű előkészítő munka után, de igazából a 2003-as aszály "közvetlen politikai következményeként". (Valahogy úgy, ahogy az 1997 őszén kiizzadt "Nemzeti Agrárprogramot" is az 1997. tavaszi agrártüntetések előzték meg.) Remek elvek szerepelnek benne; a mellé rendelt hivatalos kommentár szerint fő célja a megelőzés. Alkotói szerint a korábbi követő jellegű intézkedések helyett a felkészülés a kedvezőtlen helyzetekre és a kár kivédésének kidolgozása került a középpontba, de megvalósításához szemléletmódbeli változásra van szükség, a kríziskezelésről a kockázatkezelésre kell áttérni, és így tovább. A programhoz elvileg úgynevezett gördülő, vagyis a "tényleges helyzethez folyamatosan alkalmazkodó" cselekvési terv is készül, de ennek gyakorlati végrehajtásáról vajmi keveset hallani.
Ennek okát természetesen nem kell találgatni. Nincs pénz. Nincs pénz a vízmegkötésben meg a klímajavításban, a szén-dioxid-megkötésben nagy szerepet játszó alföldi erdősítési programra. Gyakorlatilag áll az öntözésterületeken alkalmi víztározókat is kialakító Vásárhelyi-terv végrehajtása (oppardon, az éppen aktuális környezetvédelmi miniszter időnként ünnepélyesen átad néhány kilométer új gátszakaszt); néhány hete pedig az agrártárca összesen kétmilliárd forint értékű, összesen alig százötven hektár új öntözési terület kialakítására elegendő fejlesztési keret szétosztásáról döntött. Cseppek a sivatagban. Mindez egy olyan országban történik, ahol - Kelet-Közép-Európában úttörő kezdeményezésként - az első hivatalosan is elfogadott (bár meg nem valósított) terv már az XVII. század végén elkészült az Alföld csatornázásáról és a Tisza öntözési célú hasznosításáról.
Az említett aszálystratégiához egyébként - bár ahhoz szorosan nem tartozva - készült egy hozzávetőleges számítás is arról, hogy csak az Alföldre koncentrált vízpótlási rendszer új csatornákkal, hatékony, takarékos öntözési módszerekkel, szélfogó és csapadékkötő erdősítésekkel, környezetvédelmi forrásokból is támogatható, speciális vízgazdálkodást is segítő talajművelési rendszerekkel, miegyebekkel együtt mennyibe is kerülne. A szám: 2500 milliárd forint. Ennyi pénz a közeljövőben biztosan nem lesz, ahogy abban is hiábavalóság lenne bízni, hogy a hazai agrárgazdálkodók, kerttulajdonosok, urambocsá', a legegyszerűbb városi fogyasztók is egyszerre döbbennek rá, milyen hatalmas érték is a víz, és netán az eddigieknél lényegesen tudatosabban készülnek majd a hiányára. A többség tehát egyelőre változatlanul az eget kémleli majd, a nagy ívű stratégiák pedig különféle íróasztalfiókokban várják tovább, hogy végre valaki komolyan vegye őket.
