Miután a Jobbik elérte, amit elért, eltöprenghetünk, miként kell viselkedni ebben a helyzetben a parlamenti vagy a parlamentbe jutásra esélyes pártoknak. Azon is el lehet morfondírozni, hogy a Jobbik kinek a hibájából vagy épp ellenkezőleg, szándékai szerint jutott el idáig, hogy a népszerűségük vajon miből fakad, kik a választói, azok kire szavaztak eddig, mit gondoltak a világról június 7-éig és mi motiválja őket most. Annál is inkább, mivel az első kérdés válaszai a másodikra adhatókkal szoros összefüggésben állnak.
Ez utóbbi, a bűnbakkeresés mármint, már el is kezdődött, sőt már a kampányban nagyban folyt. Az MSZP meg az SZDSZ a Fideszre mutogatott és történeti indokokat sorolt, a Jobbik és a Fidesz szoros kezdeti kapcsolatát és ideológiai rokonságát emlegette, azt, hogy a Jobbik sokáig a Fidesznek csupán egy leágazása volt. Ebben a két kormánypártnak kétségkívül nagy igazsága van. Viszont mélyen hallgattak arról, hogy az elmúlt hét évben ők maguk mit tettek az alapprobléma orvoslása érdekében; hogy tudniillik mi lett a romák integrációját szolgálni hivatott megannyi kormányzati kezdeményezéssel és pénzzel, miért fúlt kudarcba a telepfelszámolás, és miért érezhetik Magyarország megannyi kistelepülésének polgárai úgy, hogy a törvény nem védi meg őket; s végül miért nem sikerült a jog eszközeivel megálljt parancsolniuk a rasszista uszítás bevett beszédmóddá válásának.
Meggyőződésünk ugyanis, hogy a széljobb mostani sikerét - a két-háromszázezer pluszszavazatot a MIÉP javíthatatlan törzsközönségén felül - a cigányellenesség kijátszásának köszönheti.
A problematikumot némiképpen más megvilágításba helyezte Orbán Viktor, amikor arról beszélt, hogy a szélsőségesek ellen a legjobb módszer a jó kormányzás. Ebben hiba lenne csak a kormány per hecc gyalulását látnunk - e ponton Orbán Viktornak igaza lehet, még ha csak részben is. Ha elfogadjuk azt, hogy a Jobbik kiugró sikerének egyik titka az elszegényedés és a kilátástalanság, az általános lepattanás, és ezen jelenségek tömegessé válása - legalábbis bizonyos régiókban és bizonyos csoportok esetében -, és ha elfogadjuk azt is, hogy ezért az ország kormányát felelősség terheli (mint ahogy), akkor Orbán érvelése akár helytálló is lehet. De az is biztos, hogy ez önmagában még nem kielégítő magyarázat. Az ugyanis biztosan nem igaz, hogy minden szegény (lecsúszó, reménytelen helyzetben küszködő) ember szélsőséges pártokra szavaz; és nem mindenki szegény, aki ezt teszi. Az etnikai világmagyarázatra, a jogon kívüli megoldásokra és végső soron az erőszakra való fogékonyság és a szociális helyzet közti összefüggések ennél sokkal bonyolultabbak egyrészt; másrészt az egyes szavazó pártválasztásakor legalább ennyit nyom a latban, hogy az illető mit gondol a világról. Az pedig attól függ, milyen külső impulzusok érik őt - hogy például mit gondolnak a világról mások; kitüntetetten az ország vezetői. És ezek az emberek mit mondanak arról, hogy mit szabad gondolni és mondani, és mit nem.
Orbán magyarázata tehát nem kielégítő, de nem is a valóságtól elrugaszkodott, és ez kezdetnek nem rossz, legalábbis a nagy jobboldali család számos egyéb magyarázatához képest. Érdemes lenne tovább gondolkodni, annál is inkább, mert nyílt romaellenesség sem Orbánnak, sem a Fidesz meghatározó politikusainak nem róható fel: ilyen megnyilvánulásaikat keresve sem igen találnánk. Aki azt állítaná, hogy a cigánygyűlöletet a Jobbik a Fidesztől kapta útravalóul, biztosan nem mond igazat. Márpedig, mint fent már beláttuk, a Jobbikot épp ennek a hulláma emelte magasra.
Az is igaz viszont, hogy a Fidesz semmit nem mondott az alapprobléma kezelésére: "romaprogramja" épp úgy nem volt (nincs), mint semmilyen más programja. Még ennél is nagyobb baj, hogy egy csomó minden mást viszont, amit a Jobbik is mond most, és ami legalábbis közrejátszik mostani sikerükben, mindazt, amit a Jobbik most a cigányellenesség ostyájába csomagolva árusít, a Fidesz és csatolt részei legitimálták en gros. Sőt, ők adtak neki nyelvet.
De ki és hogyan veheti elejét a Jobbik további térnyerésének? Miközben a jobb- és baloldal érdekei csak látszólag közösek - a Jobbik megerősödését egyik sem kívánja, de mind a kettő azt szeretné, ha a Jobbik lehetséges és valós szavazói az ő táborukat dúsítanák?
A kérdés nehéz, és nem áltatjuk magunkat, hogy tudjuk rá a választ. Ha a Jobbikra leadott szavazatok mögött főként szociális indítékok állnak, úgy nyilván a baloldal pályázhat rájuk (mint ahogy a Jobbik új szavazóinak egy része épp innen származik). Ha ideológiai motivációk, úgy a Fidesznek több esélye van pacifikálni a jobbszél vonzáskörzetébe került tömegeket: hisz azok inkább hallgatnak rájuk, mint a baloldalra. Nem mindegy az sem, hogy a másik párt, a legnagyobb rivális mindeközben hogy teljesít. Főként a Fidesz számára nem mindegy, hisz a Fidesz csak akkor idegenítheti el magától a Jobbik potenciális szavazóit, ha biztos lehet abban, hogy nélkülük is képes lesz kormányt alakítani (vagy akár kétharmados többséget szerezni). Vélheti legalábbis a Fidesz, és véli is: ezért nem tudják most pontosan, hogy még radikálisabb retorikával kedvezzenek az egyelőre még náluk dekkoló, de a Jobbik felé mozgó tömegeknek, vagy a közép felé tendáljanak.
Ám meggyőződésünk, hogy e beláthatatlan taktikai megfontolásokon túllépett az idő. A Jobbik közel 15 százaléka radikálisabb és merészebb lépéseket igényel, melyeket egységesen kell megtenniük a magyar politika demokratikus, vagy az erre a címre igényt tartó szereplőinek. Világos üzenetet kell küldeniük a szavazóknak, hogy a Jobbik elfogadhatatlan; hogy szégyent hoz Magyarországra; és mindezt meg is kell indokolniuk. Biztosítaniuk kell Magyarország azon polgárait, akiket a Jobbik és az általa animált paramilitáris szervezetek fenyegetnek, hogy a magyar állam meg fogja őket védeni az erőszaktól. Külön-külön és együtt is meg kell ezt tenniük - és ne gondoljuk, hogy evvel valami szörnyű nagy dolgot kívánunk. Amikor Le Pen pártja először kapott 10 százaléknyi szavazatot, a francia bal- és jobboldal együtt masírozott Párizs utcáin, hogy kifejezésre juttassa undorát és tiltakozását. David Cameron, a brit konzervatívok vezetője nem múló szégyenérzettel nyilatkozott a minap arról a szomorú tényről, hogy az angol szavazók két EP-képviselői hellyel ruházták fel a Brit Nemzeti Pártot, hogy az az ország, ahol fasiszta párt sose tudott gyökeret verni, most két idegengyűlölő, antiszemita disznót is Brüsszelbe küld. A Jobbikkal minden politikai együttműködést kategorikusan ki kell zárni - s e kötelem elsősorban a magyar jobboldal legnagyobb pártjára hárul. Nem mondtunk evvel se nagyot: az ilyen irányú gyakorlat a II. világháború után általános, ha nem épp kötelező azon mérsékelt jobboldali pártok körében, amelyek közösségébe a Fidesz is tartozik. Õk - a két világháború közti kor szomorú tanulságaiból okulva - régen belátták azt, hogy ez nemcsak a hazájuk érdeke, de a saját maguké is.
És emellett mind a két pártnak - vagy inkább: minden magát demokratikusnak tételező pártnak és politikusnak, köztük legelsősorban a köztársasági elnöknek - beszélnie kell. Folyamatosan. Cáfolni mindazokat az érveket, amelyekkel a Jobbik csábítja a választókat, részletekbe menően megmutatni és megindokolni, hogy bár valódi problémákra tapint rá, a szélsőjobb politikai programja nemcsak kegyetlen és igazságtalan, de Magyarország minden polgárára szerencsétlenséget és szegénységet hozna. És ha ez még nem lenne elég - mint ahogy még ez sem lenne elég -, a demokratikus törvényhozásnak még mindig elég ideje van kitűzni azokat a jogi tilalomfákat, amelyek a nem meggyőzhetőket térítik el az erőszak nyelvétől és gyakorlatától - az igazságszolgáltatásnak pedig megtanulnia, hogy ezeket hogyan tartassa be.
