Az tulajdonképpen természetes, hogy a múlt heti európai parlamenti választáson alig esett szó az Európai Unióról meg azokról az ügyekről, amikkel a 22 magyar képviselőnek majd foglalkoznia kéne. Nem csak mi vagyunk ilyen vidékiek, a legtöbb tagállamban így megy ez. Még csak nem is próbált senki úgy tenni, politikus és szavazó, mintha ez igazi európai választás lenne. Mindenütt időközi pálcatörés az épp kormányzó párt felett.
*
Kár. A kormányzó párt vagy pártok kormányzati teljesítményét simán el lehetne választani képviselőik brüsszeli (strasbourgi) ténykedésétől. Attól például, hogy az MSZP meg az SZDSZ kis híján a talajba vezette Magyarországot, még lehet, hogy a képviselőik jól ügyeskedtek az EP-ben, totál más kérdésekben, mint amikkel a kormánynak odahaza hadakoznia kell. Ezt láthatólag szinte senki nem fogja fel, sőt senkit nem is érdekel. Erről a politikusok és a szavazók együtt tehetnek. Az egyik nem beszél róla, a másik meg tesz az egészre. Mindegy: a politika népszerűségi verseny, és kész. Így nézve talán jobb is, hogy az emberek kétharmada otthon maradt.
Leszámítva, hogy emiatt a parlamenti képviselők ezután sem állíthatják magukról hitelesen, hogy az európai nép demokratikusan megválasztott képviselői, hiszen az egész fesztivál nyilvánvalóan nem erről szól. Ez aláássa legitimációjukat, meggyengíti őket, ami baj, mert a parlament egyébként jó és meglepően hatékony szerve az EU-nak. Pont azt a szerepet játszaná, amire az uniónak rettenetesen szüksége van: valamiféle kapocs a kormányzók és a kormányzottak között, hogy az egész ne tűnjön olyan ufónak, érdektelennek és távolinak. Ahol az embereket vagy legalábbis a mindenkori politikai hangulatot így-úgy képviselik. A mostani EP-képviselők senkit nem képviselnek, csak saját magukat, esetleg valami lobbicsoportot. Ez nem baj, csak nem elég ahhoz, hogy az Európai Unió igazán demokratikus szervezet legyen. Pedig ez létfontosságú volna, tekintve, hogy már most több dologgal foglalkozik, mint amennyiről a legtöbb embernek akár csak sejtése van. De tetszettek volna kicsit komolyabban venni az egészet.
Ennél derűsebb gondolat, hogy mit fog csinálni az Európai Parlamentben a három hungarista képviselő. Összességében 50-60 radikális, euroszkeptikus képviselő is lehet az új EP-ben, részben a középbal gyenge szereplése miatt - persze nem mind ugyanolyan rémes. Ez elég sok, de a szélsőséges pártok jellemzően nem tudnak túl jól élni az EP nyújtotta lehetőségekkel. Nem is zavarnak túl sok vizet. A hely idegen ettől a fajta politizálástól, mert más a szerepe, mint egy nemzeti parlamentnek, ráadásul messze van, és Brüsszelen kívül kevés figyelmet kap. Cigányozni meg zsidózni kapásból nem lehet annyira, bár egy bolgár előember pár éve megpróbálta. Az EP elsősorban (piac)szabályozási kérdésekkel foglalkozik, igazából nem olyan izgi hely, a kikötői irányelv meg az energia- és klímacsomag nem biztos, hogy adni fogja magát az antiszemita, cigányellenes, antiglob primitívkedéshez (bár a bel- és igazságügyek fokozódó európaizálódása új szereplési felületet nyújthat). Nagyon összefogni a többi szélsőjobbossal szintén nem lesz könnyű, az "ideológia" lényegéből fakadóan. Utoljára a posztfasiszta Alessandra Mussolini cigányozta le az olaszországi románokat, amire is a Nagy Románia Párt képviselői kiléptek az Identitás, Hagyomány és Szuverenitás nevet viselő "nemzeti radikális" frakcióból, ezzel megszüntetve az egészet. Függetlenként az EP-ben semmit nem lehet elérni (egy pillanatra tegyünk úgy, mintha ezek az emberek ott bármit el akarnának érni, és nem csak ugródeszkának tekintenék az EP-t), a beszédeket nemigen közvetíti senki, szóval kis szerencsével a három arc öt évre kivonta magát a forgalomból. Más kérdés, hogy a parlamenti képviselet némi tekintélyt kölcsönözhet pártjuknak odahaza.
Még érdekesebb, hogy a jobbközép pártok nem csak azokban az országokban nyertek sok képviselőt, ahol éppen egy népszerűtlen baloldali párt volt kormányon, mint nálunk. Ez történt még Nagy-Britanniában és Spanyolországban, de nagyot nyertek a német, olasz, francia és lengyel konzervatívok is, méghozzá kormányzati pozícióból, egy gazdasági válság kellős közepén. Ez azt sejteti, hogy a jobboldali pártok összességében ügyesebben reagáltak a válságra, mint a baloldaliak - ha máshogy nem, hát fazonírozásban. Merészebb értelmezésben: az európai választóknak eszük ágában sincs leszámolni a kicsit éppen hasfájós piaci kapitalizmussal (amit a legtöbb államban inkább a jobboldali pártok képviselnek), és csak részben azért, mert senki nem állt elő értelmes alternatívával. Inkább talán azért, mert az európai kapitalizmus eleve egy visszafogott valami, a Sarkozy által is megtartott franciadirigiste modelltől a Németországban doromboló lanyha korporatizmusig, masszív szociális védőhálóval. Európa a középjobb víziójában is a gondoskodó állam hazája, Franciaországtól Magyarországig.
*
Fő következménye a középjobb sikerének, hogy José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke újabb öt évig elnök maradhat. A bizottság elnökét az EU 27 tagállamának vezetője nevezi ki, de az EP jóváhagyása is kell hozzá. A képviselők az elmúlt tizenöt évben olyan magabiztossá váltak, hogy a jóváhagyást nem lehet bizonyosra venni (az előző két elnököt úgy kellett átrimánkodni). De a szocialista frakció összezsugorodásával a jobboldali Barrosónak nincs mitől tartania. Barroso nem volt rossz elnök, reformer, piaci liberális tendenciákkal, de pont annyi pragmatizussal (és hatalomakarással), hogy mindenkivel meg tudjon egyezni. Ez erény, mert az EU konszenzusos rendszerben működik. A portugált sokan kritizálták, amiért nem volt elég merész és radikális, és mert semmi igazán nagyszabásút nem is ért el. De a valóság az, hogy a 27 tagúra nőtt és ezért kicsit lomha EU-ban nem túl ambiciózus francia, német és brit vezetés mellett nehéz is radikálisnak lenni, csak pofára esik az ember.
Martin Schulz szocialista és Graham Watson liberális frakciójának meggyengülése hosszú távon is átalakíthatja a brüsszeli erőviszonyokat. A szocialista frakció agresszív politizálása volt az egyik oka annak, hogy az EP az elmúlt ciklusban komoly tényezővé vált a tagállamok mellett az uniós játszmában. Schulz (és Watson) részben politikai okokból, de alkotmányos meggyőződésből is keményen játszotta a tagállamokkal egyenjogú európai törvényalkotó szerepét. Hol támogatták az Európai Bizottságot a kormányokkal szemben, hol megszorongatták Barrosóékat, hogy éreztessék, ki a főnök. Meggyengülésük valószínűleg kevésbé agresszív parlamentet jelent majd.
