„Tegnap éjjel meglékeltek valakit” - Élet az elfelejtett Diószeghy utcában

„Helló! Négyezerért valamit?” Ez nyilván afféle rutinkérdés, semmi komoly, a kommunikációs akadályok ledöntésének első modulja. Szemben a Füvészkert jelentéktelenségbe süllyedt főbejárata. Az út túloldalán most ébredezik egy irodistákra alapozó kifőzde. Kilenc óra negyvenöt. „Hívhatsz Julinak” – veszi fel ismét a társalgás fonalát Juli, és valamivel kihívóbb pózba rendezi magát. Juli csinosnak éppen nem mondható, a Diószeghyből jár át nap mint nap a munkaterületre. A korfán az ötventől már jobbra állhat. Festett szőke haja csapzott, ritkás. Pont olyan, mint az ecetfa a városi forgalomban: poros, ványadt, de dacol mindennel. A hússzínű nadrág cipzárja ziherejsztűvel összekapcsolva, a combrészen hanyag stoppolásnyomok. A térden szintén hasadás. „És kétezerért bármit?” Az a baj, magyarázza a visszautasítást rezignáltan tudomásul vevő Juli, hogy az anyagozó gyereklányok már egy ezresért bárkivel elmennek. „Két év alatt széthullanak, mint a prémium edényszett. De nézz meg engem! Még mindig egyben vagyok, pedig már harminc évet lehúztam itt! Se pia, se cigi. A Juli marad” – mondja önérzetesen. És tényleg. Hátát az ecetfának veti, és vár.

Nem messze tőle derékmagasságban pár téglányi lyuk tátong a hámló vakolatú falban. Belesve egyenesre mart, üres, poros területet látunk. Távolabb, ahol a sportpálya és speciális „szituációs lőtér” készül, építőbrigádok sürögnek-forognak. A fal mögött lovarda lesz. A Nemzeti Közszolgálati Egyetem falragaszon tudatja, hogy a kerületi polgárok mihamarabb újra birtokba vehetik a megújult Orczy-kertet. Itt, ahol az özvegyek, a leányok és az asszonyok árulják magukat 0–24-ben, épül ugyanis a lojális felsőfokú végzettségű hivatalnokok keltetőjének szánt Közszolgálati Egyetem szakrális és multifunkcionális templomkomplexuma, a Ludovika Campus. A fővállalkozó, a Market Építő Zrt. főtulajdonosa egy derűs nemzeti burzsoá, Garancsi István.

A Diószeghy és a Korányi sarkára – éppen a drogelosztóként működő társasházzal szemközt – deponált mobil rendőrkonténerből akkor sem dugják ki a fejüket a járőrök, amikor az utca túloldalán húsvágó bárddal fenyegetik egymást az érdekellentétbe keveredett felek. Egy vézna, de inas festő-mázoló iparos és egy helyi lakos vitája a 22-es számú ház előtt sebesen oda konkludál, hogy az iparos benyúl a leharcolt Suzuki vezetőülése mellé, és kikap egy ijesztően nagy bárdot. Anyák, feleségek, barátok, barátnők, gyerekek sikoltoznak, üvöltenek, sírnak. Pénz, barátság, bátorság és gyengeség, hirtelen minden kikerül a placcra. Lehet válogatni a cigánygyűlölet alaptoposzaiból. És egyre nő az érdeklődők száma is, csupán a rendőrkonténer ajtaja marad zárva.

„Tegnap éjjel meglékeltek valakit a tizennyolcban” – jut eszébe egy elasztikus, terepmintás minibe préselt lánynak. Hallótávolságon belül, de a túléléshez szükséges óvatosságot szem előtt tartva követjük az eseményeket. Eddig mintha az iparosnak állt volna a zászló, de most a másik is felzárkózott. Ki tudja, honnan, de hirtelen egy macséta nő ki a kezéből. Kettőt lépünk hátra, egyet előre. A Suzukitól háromautónyira két rendőrkocsi is parkol: egy furgon meg egy Opel Astra. Az Opelen villog a fényhíd, de a ragyogó napsütésben nincs semmiféle visszatartó ereje.

Fotó: Balassa László

„Eredj, nézd meg te is! Még most is ott sürgölődnek az elsőn” – tanácsolja a lány Rozikának, a barátnőjének. Rozika is a zöld tónusú álcaszíneket kedveli, a jobb vállára kalligrafikus ortográfiával varratta fel a nevét. Végszóra kilép a szomszéd ház kapuján egy civil ruhás rendőr, a furgonhoz ballag. Behajol, kotorászik. Az iparos épp azon mesterkedik, hogy a vitapartner hátába kerüljön, mert ígérete szerint ott helyben meg fogja nyúzni. Tisztán, jól artikulálva ejti a főképp egy- és kéttagú főnevekkel feldíszített szavakat, de a rendőr még csak oda sem bajszint. Végzi a munkáját. Egy messziről is lepusztultnak tűnő Ford süvít el az utcán az Orczy tér irányába, a letekert ablakokon maximális hangerővel dübörög valami mulatósba oltott technó-pop. Egy pillanatra mindenki odakapja a fejét. Egy ismerős odaint, és mond is valamit, de a zajban persze nem hallani semmit.

„Nesze, a pénzed!” – ordítja ekkor az iparos, és egy köteg bankót vág a macsétás mellének. A macsétás mögött ágáló egyik nőrokon felkapja a földről a pénzt. Hirtelen vége szakad a murinak, a többség sarkon fordul. A rendőr is előbújik a furgonból, és visszaindul a 18-as számú ház gyomrába. Ahol a kapualjban a Dió 22.-ből átcsámpázó Lajos bácsi kukázik. Egy reklámszatyor fenekéről válogat valamilyen maradékot. A szatyorba ő is csak feltűrt kézzel nyúlkál bele. Ujjai közt talán káposztadarab lóg. Lajos bácsi gyakorlottan szákolja a lógó-csüngő darabokat egy literes tejfölösdobozba. Kósza fénypászma vág keresztül a betonos udvaron, aztán eltűnik, majd hirtelen újra megjelenik. Egy hatévesforma gyerek nyitja-csukja az ablakot a földszinten, élvezi, ahogy egy csempe macska próbálja megkaparintani a jelenést. Ide-oda spurizik az udvar közepén. Lajos bácsi nem figyel fel az ingyenmókára, türelmesen mártogatja bele az ujjait a masszába, s emel ki egy-egy fogyaszthatónak ítélt darabot.

A terepmintás és barátnője, Rozika az udvar közepéről próbál friss információkat szerezni a megkéselt szomszédjától. „És ki volt az?” „Tudja a faszom. Valami magyar.” „Biztos, hogy nem hótt meg?” „Ez azt mondja – int a fejével a lépcsőfordulót elálló járőr felé –, talán életbe’ marad. Egyébként meg nem pont leszarom? Nyitott ajtó mellett aludni! Itt?!” A vézna kis rendőr tudomást sem vesz róluk, a telefonját babrálja.

Az udvaron szótlan asszony üldögél. A szája sarka és az egyik szemhéja lefittyedt, a test is gyenge, ernyedt, félig talán már odaát lehet. Napot nem talál, zöldet nem lát. „Ötvennégy óta lakok itt. A férjem tíz éve ment el. Én vagyok az utolsó.” „Már akkor is le volt betonozva az udvar? – kérdezzük, hogy ne toporogjunk annyira ostobán. „A rossebbeket. Teli volt virággal az egész. Mostanra elpusztítottak mindent. De engem nem bántanak. Néha idejönnek kiabálni, de akkor inkább behúzódom.” A félig betett ajtó mögötti helyiség egy all in one kombinációt sejtet: előszoba–nappali–konyha–fürdőszoba–kamra.

Szénási József, a hegedűt jó húsz éve szögre akasztó muzsikus cigány mesélte a 22.-ben, hogy ezek a házak az egykori lovarda istállóinak épültek. „Minden nyomorult lakás egy-egy boksz volt. Odalenn tárolták az abrakot és a szalmát az alomnak, de a pincékben már évtizedek óta áll a víz. Csak azért nem önt ki, mert a falak szorgalmasan felszívják, még nyáron sem száradt ki a padló sose. Mi 20 négyzetméteren neveltünk fel három gyereket. Harminc éve ígérik, hogy felújítják az utcát, de erre valahogy megint nem lett pénz.”

Menekülne innen mindenki, vagy hálát ad a sorsnak, hogy ide csak látogatóba jár. Két házzal odébb, ahol láthatóan már mindenki kezét elengedték, a kidőlt-bedőlt kapu mögött rozoga asztalon snapszerozik egy harmincas roma férfi a gyerekeivel. Az udvaron gaz és dudva terem. Még egy jót futni sem lehet idebenn. Változatos gödrök és mélyedések pettyezik a talajt, ahol a pince próbálja alattomban elnyelni az udvari szintet. Mutatja a lakását: a falon a frissen rakott burkolaton ujjnyi rések. A parketta már-már költőien szelíd hullámai valósággal elringatnak. Távol-keleti türk vonásokat viselő asszonya csak a szobából pislog kifele, szavát nem halljuk. „Ősszel helyrepofozom, tavaszra szétgányolódik. Magam is az építőiparban vagyok, úgyhogy tudom, mit beszélek. Ezen az utcán csak egy dolog segít: a dózer” – magyarázza egykedvűen.

Fotó: Balassa László

A Dugonics és a Diószegi sarkán álló új építésű társasház földszintjén kínai család bérli a vegyesboltot. Szokatlan ez, vagy nem szokatlan, tesszük fel magunknak a kérdést, de nincs megfelelő panelünk a helytálló válaszra. A férfi is, az asszony is és a fiuk is bent áll a pult mögött. Mosolyognak. Mosolygunk. A gyerek, lehet vagy tízéves, kiszolgál, kitűnő magyarsággal magyarázza egy vevőnek a kelttészta-kínálat sajátosságait.

„Milyen szépen beszél” – dicsérjük a gyereket. „Szépen” – feleli az asszony. „Miért éppen ide jöttek? Annyi szép és jó hely van még a világon.” „Annyi, hogyne. Szép.” „És jól érzik itt magukat?” „Igen, jól érez” – bólogat az asszony.

A férfi is hasonlóképpen gondolhatja, mert ő is csupa mosoly. „Kicsit lopnak, de jó. Köszönjük” – mondja.

Julihoz csak hat után lehet menni. A ház valamikor apácazárda volt, és ezt bemondásra kell elhinni, mert az épület már nyomokban sem tartalmaz semmit, ami valamennyire is szakrálisnak volna mondható. A körfolyosók és az udvar is közösségi térnek számít, bárkit lehet kérdezni Juliról, de a nevet szinte senki sem ismeri. A mesterséget már igen. „Aki kijár az utcára? A szőke? Persze, az elsőn.”

A négy lépcsőházból tulajdonképpen csak kettő járható. Ha van is gondnok, biztos, hogy nem járt erre évek óta. Mintha valóban Józsefváros beleibe ereszkedtünk volna alá. Sokat kéne gyakorolni, mire azt bírnánk mondani, hogy ide jövünk haza.

Julit Jutka fogadta be magához a galériázott garzonjába. Kontraktusuk szikár és lélektelen: Juli napi négyezret köteles hazavinni, plusz takarít és bevásárol. Cserébe használhatja a galériát, és naponta egyszer fürödhet. Jutka régebben elszedte Juli minden utcai keresményét, de a négy év alatt, amióta kényszerűen együtt vannak, Juli sokat karcosodott. Kölcsönösen foglyai egymásnak: amit Judit csinál, az tulajdonképpen kitartás és kényszerítés, Jutka viszont a jogcím nélküli lakáshasználattal tartja sakkban Julit.

Jutka valamikor szép asszony volt. Fényképet mutat, bólogatunk, megnyugszik. Ma már csak segítséggel tud mozogni. Szinte egész napját a sarokkanapén tölti. A teste felett gyakorlatilag elvesztette az irányítást. Talán egyedül csak Milli, a pincsi szereti ezt a testet, mert olyan jól el lehet fészkelődni a redők, dombok és nyiladékok között. Jutka az éjszakában dolgozott: pincérnő, kasszás, de üzletvezető is volt. A hatvanas-hetvenes évek budapesti éjszakája volt az ő világa. Astoria, Budapest Szálló, InterContinental. Aztán lejjebb. Néhány Thököly úti megállóval bukdácsolt kifelé egészen Herminamező köves partjaiig, de még ott sem tudott megkapaszkodni. „Az első férjem karosszérialakatos volt. A Fodor utcában vett nekünk házat, a Medveczky Ilonáé mellett. Aztán mindenféle nőügyei lettek. Elváltunk. Vett nekem egy lakást a Bródy Sándor utcában. Én meg elkezdtem inni.”

Fotó: Balassa László

A félhomályban megmozdul a hatalmas test, Jutka kiül az ágy szélére. Közben kicsit ordítozik Julival, de Millivel is, azt mondja, ezt szokták meg. Juli fegyelmezetten követi Jutka utasításait. A galériával kilapított, lefelezett, amúgy is alacsony szoba olyan, mintha egy Grimm-mese illusztrációja alapján rajzolták volna. Kicsit félelmetes, de inkább émelyítő. Talán ilyen lehetett a Vasorrú bába mézeskalácsháza a Jancsi és Juliskában. A bugyikék falon a magukat búcsúban kellető apróbb és nagyobb lakásdekorációs ízléstelenségekkel, főhelyen egy dombornyomott, díszkeretes, hálózati feszültséggel működő vízeséssel. Talán ez a kétállásos változat: kettes fokozatban a lezúduló víz a vízesés alatt hullámzik is.

Jutka felhúzza a hasán a hálóingét, talán hogy megmutassa, mivé lesz az ember. Egyikünk sem szól, megszeppenten hallgatunk. „Most már egy kortyot sem iszom. Akkor viszont elveszett a lakásom, odalett a 300 gramm arany, a bútorok, a kocsi, minden. Tizenkétszer próbáltam végezni magammal, egyszer sem sikerült. Ami maradt, abból itt tudtam venni ezt a kis lakást. És itt találkoztam a második férjemmel, aki megmentett. Ez a kis kutya, illetve nem ez, hanem az előző hozott össze minket. Zöldségesboltjai voltak, négy. Huszonegy évig éltünk együtt. Neki volt három gyereke, hét unokája, mindnek lakást vett, de amikor meghalt, egy sem jött el, hogy elbúcsúzzon tőle. Itt halt meg, ni, a galérián. Azt mondta este, hogy angyalom, olyan gyengének érzem magam, aztán csak azt hallom, hogy összeesik. Én már akkor nem tudtam felmenni, hívtam a mentőket, küzdöttek érte. Cukros volt, de hatalmas nagy ember. A 185 centijéhez 120 kilót nyomott. Csupa izom. A mentősök meg sem tudták mozdítani, úgyhogy hívták a tűzoltókat. Kifűrészelték a rácsot, hogy le tudják hozni, de akkor már nem volt benne élet. Megkértem, hogy tegyék le itt nekem a szobában, rendesek voltak, kimentek, elszívtak egy cigarettát, hogy el tudjak búcsúzni tőle.”

A hatalmas testből mintha hirtelen kifogyott volna minden erő, úgy tűnik, mintha csak saját tehetetlensége tartaná egyben a leginkább valamiféle óriás cukorsüvegre emlékeztető Jutkát. Szeme könnyben úszik. Keze a kutya nyakán pihen. „Mit nem mondtam még el?” – kérdezi Jutka Julit, de Juli válasz helyett csak összepréseli a száját. Ő csak parancsra szolgál, szeretetből nem. Ideje szedelőzködnünk.

A Dugonics utca 3. kapujáról még mindig nem lopták el a régi táblát: „Este 22 órakor kapuzárás”. És ha megállunk a Práter és az Illés utca sarkánál, kicsit már a Füvészkert felé, épp a Szabadság-szoborra látni. Az esti fényben olyan érzése van az embernek, hogy elég lenne kinyújtani a kezét, és máris elérné.

Jobb időkre várva

A Józsefváros sokáig talán legrosszabb hírű utcája 1953-tól viseli Diószeghy Sámuel nevét. Korábban Freuental Gasse, majd a reformkor magyarító igényének megfelelően Örömvölgy utca lett belőle. A második világháború előtt még villamos is járt arra. A területet ma már hivatalosan Orczy-negyedként tartják nyilván. Sok az önkormányzati tulajdonú lakás, így sok az önkényes lakásfoglalók ellen alkalmazott totális elfalazás is. Az épületek többsége minimum százéves, védettséget egyik sem élvez. A VIII. kerület évtizedek óta tartó rehabilitációjában eddig eléggé lemaradt ez a terület. A tavaly beindított Ludovika-projekt – a Nemzeti Közszolgálati Egyetem terjeszkedése az egykori Ludovika Akadémia és az Orczy-kert területén nagyjából 30 milliárd forinttal terheli meg a költségvetést – azonban felgyorsíthatja a városrész rehabilitációját. Az önkormányzat ígéretet tett rá, hogy megpályáz 2 milliárd forintnyi uniós támogatást. Az összeg 70 százalékát szociális, társadalmi, bűnmegelőzési és gazdaságélénkítési programokra lehetne felhasználni, a fennmaradó részt pedig építkezésre. Három pilléren nyugszik majd a pályázat: lakhatás, foglalkoztatás és gazdaságélénkítés, valamint bűnmegelőzés.

A 2016-ban beígért pályázatról a kerület honlapja, a jozsefvaros.hu még mindig konzekvensen jövő időben beszél.